Genyanyut nem a szülőtársai bélyegezték meg, ő emlegeti így saját magát, amikor arról mesél, hogy biztosan összesúgnak a háta mögött, amikor a gyerekéért megy az iskolába. És hogy miért gondolja ezt? Mert ő az egyetlen az iskolában (pontosabban azokban az osztályokban, ahová a gyerekei járnak), aki felvállalja a véleményét a körülményekkel, a pedagógusokkal vagy éppen más szülőkkel szemben. Ez utóbbi talán kevésbé jellemző, főleg azért nem, mert a többi szülő mintha csak bólogatna mindenre. Úgy meg nehéz velük konfrontálódni. Látszólag az is jó nekik, ha az osztálypénzt ceruzákra költik, és az is, ha játszóházba mennek belőle. De csak látszólag. Ami egészen konkrétan úgy mutatkozik meg, hogy a szülői értekezleten senkinek nincs egy szava sem, de egymás között telefonon és messengeren nagyon aktívan képesek szidni a rendszert és egymást.
Genyanyu nem ilyen. Ami őt illeti, nem nézi el szívesen, ha igazságtalanság történik az iskolában, különösen akkor nem, ha az intézkedés (vagy annak hiánya) az ő gyerekét hátrányosan érinti. Ő ilyenkor nem csak privát üzenetben panaszkodik a barátnőjének, hanem megosztja a problémát az osztálycsoportban (mások véleményét és annak kinyilvánítási szándékát firtatva), majd személyesen is megkeresi az érintett személyeket. Történt nemrég, hogy a negyedikes kislánya, Zsófi nyaki és háti fájdalmakra panaszkodott, ezért elvitte egy vizsgálatra. Persze hamar összeállt a kép: a gyerekek félkörben ülnek az osztályban, ezért többen órákon át kitekeredve kénytelenek tölteni az időt, ami rossz hatással van a nyakizmukra, csípőjükre. „A ti gyereketeknek nem kényelmetlen az új ültetési rend az osztályban? A lányomat elvittem egy vizsgálatra, ahol megerősítették, hogy a helytelen testtartás okozza a panaszait. Ha ez nem csak nekünk probléma, azt javaslom, keressük meg együtt Gabi nénit, és kérjük meg, hogy intézkedjen.”
Genyanyu intézkedett, mások lapítottak
Genyanyu tehát feldobta a labdát. Kezdeményezett. Úgy volt vele, hogy egy: a probléma másokat is érinthet, kettő: a kollektíva nyilván hatékonyabban képes nyomást gyakorolni, és három: nehogy már megint ő legyen a nagypofájú anyuka. Az egyik szülő, aki ráadásul gyógytornász, helyeselt. Szerinte sem egészséges, hogy egész nap természetellenes testtartásban ülnek a gyerekek. Egy másik, aki a szülői szervezetben is jelen van, vállalta, hogy képviseli a szülők véleményét, ha a többség is úgy gondolja. Valamelyik anyuka azt írta, hogy a gyerekének újabban a szemével vannak problémák, gyanús, hogy a huzamos oldalra nézés okozza? Úgy tűnt, másoknak sem jó, ami van. Végül mégsem aktivizálta magát senki. Valaki még azt is hozzátette, hogy nem kéne Gabi nénit most ilyenekkel terhelni, mert van elég baja.
Genyanyu sajnálta Gabi nénit, de nem gondolta,
hogy ez a típusú, és egyébként egészen jellegzetes, szülői attitűd, a konfliktuskerülő mentségkeresés majd ellensúlyozza a kislánya hátproblémáit.
Így hát várt néhány napot, aztán megosztotta ellenérzéseit a félkörben üléssel kapcsolatban, majd megkérte Gabi nénit, hogy ültesse át a kislányát egy olyan helyre ahol nem kell kitekeredve ülnie. Zsófi azóta középről, kényelmesen szemléli az órai eseményeket. Anyukája aztán megírta az osztálycsoportba, hogy beszélt az osztályfőnökkel, aki átültette a gyerekét, persze, amíg másnak nincs baja az ülésrenddel, addig eszébe sincs változtatni rajta.
Anya, a hős (Profimedia)
Genyanyunak nem csak az ülésrenddel volt baja az utóbbi időben: a tanulószobát felügyelő, szegény Béla bácsi is kellemetlen helyzetbe hozta magát előtte következetlen és felelőtlen hozzáállásával. A helyzet az, hogy Béla bácsi szakmaiságát még akkor sem kérdőjelezi meg senki, ha egész délután egy újság mögé bújva szunyókál, hiszen már csak két éve van a nyugdíjig, egész életében ott dolgozott az iskolában, mihez kezdene szegény, se kutyája se macskája, és így tovább. Na Genyanyu az (mert ugye a név kötelez), akit mindez teljesen hidegen hagy, ha arról van szó, hogy a kisfiát igazságtalanul büntetik meg, ha nem ellenőrzik le a házi feladatát, és emiatt otthon írhatja meg még egyszer, vagy éppen nem is foglalkoznak vele, hogy mit csinál. Érdeklődött, kérdezősködött, levelet írt a szülőtársaknak. Reménykedett, hogy nem csak az ő gyerekének nem jön be Béla bácsi stílusa, hogy másoknak is meggyűlt vele a baja. Aztán kiderült, hogy az idős tanárt még a kollégái is megmosolyogják, senki nem akar együtt dolgozni vele, egyszerűen alkalmatlan a feladatra. De sajnálják, ezért inkább békén hagyják.
Nem akarták felelősségre vonni szegény Bélabát
Genyanyu nem akart rosszat Béla bácsinak, de a gyerekének se. Ezért aztán nem volt rest szóvá tenni ezt-azt, ami persze kellemetlenül érintette, talán meg is lepte a napközis tanárt. Egy darabig bizonygatta az igazát, aztán elkezdte sajnáltatni magát, hátha azzal, hogy bűntudatot kelt a másikban, majd elmaszatolhatja az egész ügyet. Egyszerűen elfelejtik. Genyanyu világosan elmagyarázta neki, hogy nem szeretné bántani, és mint emberrel semmi baja sincs vele. Sajnálja, ha fáradt, beteges. A szakmai hibákat, az igazságtalanságot viszont nem szeretné eltűrni, és ha nem változtat, megteszi a szükséges lépéseket. Nem akart fenyegetni senkit.
Persze megint csak megkapta, hogy: „Tudod te, ki ez a pedagógus?!” „Figyelj, nem bírtok ki egy kis időt, amíg az öreg nyugdíjba megy?” „Ő a jegyző legjobb barátja, majd ne lepődj meg, ha még jobban megszívja a gyereked!” Mire Genyanyu csak annyit mondott: pont azért csinálja mindezt, mert neki a gyereke a legfontosabb. Aztán magában azt gondolta, hogy hívjatok nyugodtan Genyanyunak vagy önkéntes rendőrnek, bárminek. Amíg nem léptek ki a komfortzónátokból és nem álltok ki magatokért és a gyereketekért, addig ne várjátok, hogy jó irányba fog változni az iskolai hierarchikus látásmód, az emberi kommunikáció, vagy a gyerekeink konfliktuskezelési képességei. Amikor elítéltek engem, Genyanyut, éppen ezeknek a dolgoknak fordítotok hátat.
