Szülők és tanárok közti online kommunikáció

Nem egyedi eset, amiről egy alsós tanító ismerősöm mesélt név nélkül: „A szülők simán írnak nekem a chaten este 11-kor és el is várják, hogy azonnal válaszoljak. Nem egy konfliktusom volt már abból a szülőkkel, hogy nem válaszolok a Messengeren minden apró kérdésre, főleg akkor nem, ha már egyszer megírtam a közös felületen a szülőknek a kérdéses információkat. Arról pedig végképp nem szeretnék chatelni, hogy a Palikának hogy ízlett az ebéd.

Értem, hogy aggódnak és nehezen engedik el a gyerekeket, de nekem is van munkaidőm és vannak hivatalos csatornák, ahol a fontos tájékoztatásokat mind megkapják a szülők. Vannak olyan kollégáim, akiket nem zavar, ha esténként a szülőkkel kell chaten beszélni, de én szeretném a magánéletemet és a munkámat szétválasztani, ezért vállalom inkább, hogy megharagszik rám pár anyuka, de nem reagálok a chaten nekik.”

Túl sok a lehetőség

„Ma már nagyon sok családban nem érték, ha van egy jó tanár” – Mit ér a pedagógus?

Amióta mobiltelefonok és közösségi oldalak léteznek, bonyolódott a szülők és pedagógusok közötti kommunikáció is, annyiban legalábbis biztos, hogy egyre több csatornán érhetik el egymást a felek, és nincs minden esetben tisztázva, hogy hol vannak a határok. Jogos, hogy a tanár nem akar este 11-kor Palikáról beszélgetni, és az is érthető, ha egy szülő információt szeretne szerezni a tanítótól. Valahol kell lennie arany középútnak.

A közoktatási törvény 19§ (7) f) pontja a következőképpen rendelkezik a pedagógus jogaira és kötelességeire vonatkozó részben: „A pedagógus alapvető feladata a rábízott gyermekek, tanulók nevelése, tanítása. Ezzel összefüggésben kötelessége különösen, hogy a szülőket gyermekük nevelésével és oktatásával, fejlődésével kapcsolatosan, továbbá a szülőket és a tanulókat az őket érintő kérdésekről rendszeresen tájékoztassa, a szülőt figyelmeztesse, ha gyermeke jogainak megóvása vagy fejlődésének elősegítése érdekében intézkedést tart szükségesnek.”

Mindez általában a szülői értekezleten, fogadóórán történik, de az informális, facebookos, levelezőlistás és egyéb kommunikációs csatornákat nem elemzi a törvény, az iskolákra bízza a szabályozást. Az iskolák hivatalos dokumentumai – pedagógiai program, szervezeti és működési szabályzat, házirend – tartalmazzák az előírásokat a kapcsolattartásról, de arra nem térnek ki általában, hogy pontosan milyen felületen kell kommunikálni a mindennapi életről – „kérünk még 3 csomag szalvétát!” –, maximum annyit határoznak meg, hogy a Krétában milyen módon kell tájékoztatni a szülőket a fontos információkról és értékelésekről.

Képünk illusztráció (Fotó: Kay Nietfeld/picture alliance via Getty Images)

Ha az egyik tanár csak egy Facebook-csoportban teszi közzé, hogy a mai napon ebéd után lehet menni a gyerekekért, de aznap épp nem mentél a Facebook közelébe, akkor a gyereked ott fog állni a suli kapujában és nem érti, hogy az ő anyukája miért nem ment érte. Illetve a tanárnak is káosz és nem marad élete, ha egyszerre 20 szülő kérdezgeti chaten, hogy mennyibe kerül az új angolkönyv, és kell-e fehér zokni tesire.

Egységes felületre lenne szükség

Egy másodikos gyerek anyja is elmondta a véleményét arról, hogyan kellene szerinte a kommunikációt folytatni az iskolai témákról: „Bevallom őszintén, én agylobot kapok a sok felülettől, ahol a gyerek ügyeit kellene követni.

A Messengert már lenémítottam, a Facebook-csoportban megosztottakról meg rendszeresen lemaradok, mert dolgozom, otthon sem nagyon facebookozom, én ilyen kőkorszakban ragadt anyuka vagyok, aki keveset nyomkodja a közösségi oldalakat. Az eddigi legkínosabb eset az volt, amikor az osztálykirándulásról egy órával az ígért előtt értek haza az osztállyal, és ezt a Facebook-csoportban írta csak ki a tanító, a levlistára nem küldte el, úgyhogy nem vettem észre az új időpontot. Végül az lett a vége, hogy felhívott 10 perc várakozás után a tanító, hogy merre vagyok, ott vár a gyerek, én meg lóhalálában rohantam a gyerekemért a munkából. Még az a szerencse, hogy rugalmas a munkahelyem, és nincs messze a sulitól sem, így »csak« fél órát késtem.”

Az anya nem érti, hogy miért darabolják fel ilyen sok formára a kommunikációt a tanárok. Ha az ő kezében lenne a döntés, ő lenne a tanár, akkor nem ezer felületen, hanem csak egy kijelölt csatornán, a levelezőlistán tárgyalna a szülőkkel. Abban igaza van, hogy határokat kell húzni, egyrészt a megfelelő információáramlás érdekében, másrészt pedig a tanárok magánéletének védelmében is. Keretek közé kellene szorítani azt, hogy milyen csatornán keresztül kommunikálhatunk a pedagógusokkal, legyen szó óvónőről, tanítóról vagy középiskolai tanárról.

Ne zaklasd chaten a tanárokat!

A határok megtartása már csak azért is fontos lenne, mert sok konfliktus a szülők és pedagógusok között abból fakad, hogy a szülők azonnal választ várnának a chaten vagy akár levélben feltett kérdésükre, márpedig egy tanártól sem várhatjuk, hogy ugrásra készen álljon a nap 24 órájában. Magyarországon különösen jellemző, hogy akár még másodállásban is kell dolgoznia egy tanárnak, nem ül otthon a tanítás után, hogy válaszoljon a szülőknek.

Közben pedig az a szülői panasz is jogos, hogy a sok felület miatt elvész az információ, és nem tud mindenki egyszerre ennyi platformot követni a tanítókkal és szülőkkel való kommunikáció miatt.

A Pedagógusok Szakszervezeténél érdeklődtünk arról, hogy van-e valamilyen központi szabály a tanár-szülő kommunikációra vonatkozóan, de a jogászuk sem tudott mondani olyan hivatalos álláspontot, hogy milyen formában kell a pedagógusnak és a szülőnek kommunikálnia – például a Facebook-csoportos kommunikáció szabályos-e. A Klebelsberg Központ szintén azt válaszolta, hogy „A szülő-pedagógus kapcsolattartás formáival kapcsolatban feltett kérdésére válaszolva általánosságban elmondható, hogy nincs központi szabályozás.” Majd hozzátették, hogy a kapcsolattartás formáit az adott iskola házirendje szabja meg, illetve ezzel kapcsolatosan szükséges az adatvédelmi követelmények betartása is. A kérdés mindig visszakanyarodik arra, hogy helyileg, iskolai szinten kell meghatározni a kommunikáció formáit úgy, hogy az mindenkinek, pedagógusnak és szülőnek is jó legyen.

Fotó: Getty Images

Létezik jobb megoldás

Egy Skóciában élő, háromgyermekes magyar család mesélte el, hogy náluk hogyan működik a sulikban a kommunikáció: „Az itteni iskolarendszerben nincs egy osztályhoz rendelt osztályfőnök, pastoral care teacherek vannak, akik több osztályt »vezetnek«. Ha olyan, gyereket érintő infó van – például betegség kapcsán –, akkor ő keresi meg a szülőt levélben/telefonon, attól függően, mennyire SOS a probléma (ha sokat lóg, akkor telefonál a tanár).

Van Facebook-csoportja is az osztálynak, de az appot, e-mailt, telefont használják elsősorban arra, hogy a szülőket elérjék. Év elején jön egy infós levél, amiben leírják a kommunikációs csatornákat a tanárok felé. Keresheted e-mailben, telefonon és persze kérhetsz időpontot, ha be akarsz menni személyesen beszélni vele. Szülői értekezlet nincs a gimiben, csak fogadóórák, negyedévente.” Az anya hozzáteszi, hogy kisiskolában sem jellemző, hogy a szülők és tanárok chaten beszélgessenek nem formális keretek között, mert Skóciában próbálják a gyerekeket arra tanítani, hogy nem a szülő jár suliba, a felszerelés és minden iskolával kapcsolatos kérdés az a gyerek dolga, ahogy az anya fogalmaz: „felesleges szülői abajgatás nincs”.

Egy Norvégiában élő magyar anyuka is elmondta, hogy a skótokhoz hasonlóan az iskola a saját applikációján keresztül kommunikál a szülőkkel: „Itt van egy konkrét alkalmazás, amit le kell tölteni. Be kell jelentkezni a személyi számoddal, ez beazonosít és szülőként hozzáférsz egy csomó lehetőséghez a desktop alkalmazáson: a gyereked elért eredményei, üzenetek az iskolától vagy a tanártól, hirdetmények stb. Szépen kategorizálva.

A gyerek eredményeiről bizonyos időközönként kapsz értesítést. Elvileg a gyerekeknek szóban adnak visszajelzést, osztályzás egyelőre nincs (6. osztály). Nincs Facebook vagy Messenger vagy e-mail, minden üzenet ezen az alkalmazáson megy.”

Jó példa tehát akad, egy kis figyelemmel és a a határok meghúzásával talán meg lehetne kicsit szelídíteni azt a káoszt, ami most jellemzi a kommunikációt a tanítók és szülők között. A cél az lenne, hogy a gyerekeket önállóságra tanítsuk, és közben minden félhez eljussanak a szükséges információk – nem nagy ördöngösség ez, csak összefogást igényel a szülők és tanárok részéről is, hogy egységesebb legyen a kommunikáció.