Három nagyon-nagyon különböző arccal (és a hozzájuk tartozó zongorával) hozott össze az élet, amikor elkezdtük körbetelefonálni a budapesti helyeket, ahol még megfordulnak a bárzongoristák. Egy elegáns pesti hotel kissé pesszimista művészével, egy nagyon menő budai étterem vérprofi zenészével és egy józsefvárosi kocsma bohém sztárjával ültünk le. Kemény, költői, szomorú, reménykeltő, lemondó és életvidám monológok figyelemről, tiszteletről, zenéről és a feltartóztathatatlan szerelemről.
Farkas Attila
Continental Hotel Budapest, ARAZ Étterem
Nekem mindig meg kellett szenvednem a munkáért. Amikor 2004-ben jelentkeztem a Marriott Szállóba, százhetven zongorista közül választottak engem. 2007-ben volt egy átalakítás, kiderült, hogy egy darabig nem lesz zene, mennem kellett. Úgy tudom, azóta sincs zene. Presztízshely? Ha 15-20 éve kérdezel, mondtam volna párat. Elmondtam volna, hol érzem, hogy szabad vagyok. Minden megváltozott, a vendégek is. Mit játszhatok önnek? – kérdezem őket, játsszon, amit akar, nekem minden úgy jó, ahogy van – mondják ők. Egy-kettő még akad, aki kér, de teljesen átformálódott a művészet, a kultúra, ami az egész világot behálózza. Felgyorsult minden, alig lehet követni, mikor miből lesz sláger, bevallom őszintén, a 2000 utáni zenék nekem alig vannak meg. Egy húszéves ember a régiek közül legfeljebb a Halleluját tudja.
Fotó: Neményi MártonA médián múlik, miből lesz sláger, a világnak ez a része el van rontva, az igényes zene iránti rajongás sznobizmussá alakult. Felöltöznek, beülnek az Akadémiára, közben nem is tudják, milyen koncerten vannak. Azért persze megbeszélik utána, micsoda élmény volt. Kocsis Zoltán is megmondta: régen egyszerűen értettek a zenéhez, annyira erős volt az ének-zeneoktatás a kommunizmusban, a Kodály-rendszerrel, hogy tisztában voltak a fogalmakkal.
Nem csak szobadísz volt otthon a pianínó.
Egy családban mindig volt egy-két alapvető zenei műveltséggel bíró ember. Örömzene szólt otthon. Zene még szól, de az öröm megszűnőben. Hirtelen akar mindenki boldog lenni, erre jók a lagzis számok. A tehetségkutató műsorok is a műsorról szólnak, nem a tehetségről.
Négy gyereket felneveltem, magas iskoláik vannak, szakmájuk, családjuk. Egyik sem zenész. A legnagyobb fiam próbálkozott, a legkisebb is kapott egy zongorát, otthon játszogat rajta, mégsem akartam őket ebbe az irányba vinni. Negyvenhat éves vagyok. Ameddig nekem kopogtatnom kell, ameddig azzal jönnek, hogy „na, most mutasd meg, ki vagy”, ugyanis mindig meg kell mutatnom, minden napom erről szól, és amíg a bárforgalmat nézik azokon a napokon, amikor játszom… érti, ugye?
Fotó: Neményi MártonA nagybátyám zongoraművész volt, a zongorája alatt aludtam el, amikor még járni sem tudtam. A szüleim látták, hogy ezt akarom, nincs mese. Hatalmas vágy volt bennem. Az István Gimnázium zenei részlegén végeztem a konzervatóriumot. A Zeneakadémián tört el bennem valami. Nem tudtam mit kezdeni a klasszikussal. Három hónap után sajnos ott hagytam. Vagy nem is sajnos. Ma is ugyanígy csinálnám. ’91-ben felvettek Brüsszelbe, dzsessztanszakra, munkám is volt, pénzem is, elvégeztem az iskolát, maradtam egy ideig, és visszajöttem. Minden nehézség ellenére még sosem kellett mást csinálnom, csak zenélnem. Ilyen szempontból talán jobb dolgom is van, mint a kollégáim többségének: csak azt csinálom, amit szeretek. Szerencsés ember vagyok.
Minden zenei világban megfordultam: klasszikus, dzsessz, pop, önálló esteket adtam, műsort kísértem a cirkuszban, volt zenekarom. Megtanultam az izraeli zenét is – félig zsidó vagyok egyébként –, nagyon jól tudtam kamatoztatni. A slágereket megtanulom ugyan, de mindet továbbgondolom. Sosem játszom kétszer ugyanazt ugyanúgy, nem megy. A zene lélek, transz, a művész transzban játszik, aki csak eljátssza, amit leírtak, az nem művész, az gép. A zene lényege a meglepetés.
Fotó: Neményi MártonMindig ott és akkor áll össze egy repertoár. Hallgatom a vendégeket és ők is hallgatnak engem. Még vannak olyan pillanatok, amikor a tányércsörömpölés is megáll, a húst sem szeletelik inkább: a zenére figyelnek. De mindig csak az ötven-hatvan feletti korosztály. Ezért volt jó hajókon játszani: ott főleg idősebbek voltak. A zenészt ez élteti, ettől érzi jól magát: ha reagálnak. És nem a zajra, a tapsra gondolok.
Ha síri csend van, az sokkal erősebb, mint amikor tapsolnak. Félre ne értsen, nagyon szeretem a tapsot. Minden zenész szereti. De az igazi csend, amikor egy szót nem hallani, az mindig nagy dolgot jelent. Hogy mit? Sokszor én sem tudom. Talán azt, hogy valamit eltaláltam sokaknál. Vagy azt, hogy annyira várják a következőt, hogy inkább nem is tapsolnak. Néha egy étteremben is lehet tehát úgy játszani, mint egy koncerten. Odafigyelek a személyzetre is, nekik is játszom, hogy ne mindig ugyanazokat hallják.
Sosem vagyok megelégedve magammal. Egyszer egy hajón Chopin-estet adtam, hatalmas tapsot kaptam, pedig rengetegszer félreütöttem, ideges voltam, még meghajolni sem tudtam a végén úgy, ahogy kell. Nem hagyott nyugodni, megvártam, amíg szétszélednek, és előadtam az egészet még egyszer, egyedül, magamnak.
Fotó: Neményi MártonAzóta meg sajnos nagyon bejött a mobiltelefon, és elvitte a tiszteletet. Berakják a fülhallgatót ott, előttem, miközben játszom, és másik zenét hallgatnak. Meg ugye mindenki kártyával fizet, vége már annak a világnak, amikor a zenész mellett ott volt a nagy konyakospohár és abba tették a jattot, ha jönnek kérni. Jatt sincs, és kérni sem jönnek. De nem csodálkozom és nem is panaszkodom. Mondom: szerencsés ember vagyok.
Berki Arthúr
Búsuló Juhász Étterem
Mindenki zenész a családban. A feleségem zongoratanárnő, a kisebbik fiam, Dávid basszusgitározik, Radics Gigivel, Bereczky Zolival, Kökény Attilával játszott. Tizenhét éves. Eredetileg zongorista volt, nagyon jól ment neki, de nem szerette, egyszer közölte, hogy hát, akkor gitár. Mondom, micsoda?! Azt mondja, oké, akkor basszusgitár. Erre még nagyobbat néztem. De iszonyú tehetség, nincs mit tenni. A nagyobbik, Artúr megnyerte az Ének iskoláját. Eredetileg zongorista volt ő is, később jött az ének. A felmenők is zenészek, mindenki. Otthon is együtt zenélünk, gyakorlunk, nógatni sem kell őket. A feleségemmel egyszer gondoltunk egy olyat: lehet, hogy mégsem zenésznek kellene nevelni őket, de nem volt mit tenni. Lehetetlen lett volna eltiltani őket.
Édesapán bárzongorista volt Kazincbarcikán. Én viszont klasszikus zenei pályára készültem. Apukám is mondta, hogy hagyjam a bárzenét, ő már végigélte, mennyire nehéz ebben mozogni, érvényesülni, megfelelni. Nem elég csak jól zongorázni. Szerette volna, ha én ezt nem élem át. Nem kellett győzködnie, a klasszikus zene volt a mindenem. De rájöttem, hogy nem bírok megállni itt, hiába mondták, hogy nagyon jól megy, belemászkáltam más műfajokba, gondolkodtam, mi jöhet még, dzsessz? Sodródni kezdtem, felléptem kurhausokban, ahol könnyedebb klasszikusokat játszottunk, jöttek a vendéglátóhelyek, aztán a Váradi Roma Café, amit a bátyámmal alapítottunk. Tizenöt évig csináltuk. Élveztük, megszületett hat dupla platinalemez, rengeteget koncerteztünk, zeneileg újra és újra feltöltődtünk, szuper volt! Csak aztán elfáradtunk. Úgyhogy megnyertem a bárzongorista-versenyt.
Ez után Boscolo, New York Kávéház, itt játszottam vagy három évig. Most meg a Búsuló Juhász, ez a fő munkahelyem, heti hat nap. Emellett délben a Fakanál Étteremben, egy vásárcsarnok első emeletén, cimbalom-zongora-hegedű felállásban játszunk cigányzenét, filmzenét, operetteket, amerikai örökzöldeket, más világ, de az is nagyszerű.
Ez már laza, ez már a pihenés. Főleg a Váradihoz képest. Képzelheted, napi két koncert, és volt egy éttermünk is, azt is Váradi Roma Cafénak hívták, rengeteg zenész járt oda, klasszikus, dzsessz-, popzenészek, jöttek, mert nagyon jó volt a hangulat. Beestünk mi is a koncertek után, játszottunk ott is, olyan minőségben szólaltunk meg, mint a lemezen.
Fotó: Neményi MártonA régi bárzongorázás, az, ami a nyolcvanas-kilencvenes években volt, aminek Nyári Karcsi volt a fő arca, ma már nincs, erre a zsűrinek is rá kellett jönnie a versenyen. Akkoriban még énekeltek is mellé, oda lehetett menni a zongorához, lehetett kérni, szóba elegyedni – ez ma már megszűnt. Tényleg bárokban játszottak a bárzongoristák, sok magyar slágert kellett ismerniük. Itt, a Búsulóban már figyelni kell, mennyi magyar asztal van – általában kevesebb, mint külföldi. Van húsz szám, amit kötelezően el kell játszani, amikre felfigyelnek.
Ha eljátszod a New York, New Yorkot, a Macskákat vagy a Keresztapát, biztosan felcsillan a szemük.
Sok fiatal is jön, kell ismerni a mai popzenét, bár ebben én nem vagyok olyan erős.
Hiányzik a pianínó és az igazi zongora. Próbálok jó minőségű elektromos zongorát vásárolni, ami mechanikájában azért közelít, de hát… Azt mindenesetre nem gondolom, hogy megszűnőben van ez a világ és ez a munka. Sőt, a mostani helyzet sokkal jobb, mint ami három-négy éve volt, hála pár étteremnek, akik igazi zenészeket alkalmaznak. Ha így megy tovább, nem lesz semmi baj. Nem mondom, hogy ideális, mert még mindig hanyagolják a jó zenét – gondolj csak a népzenére! –, de így sem rossz. Van, aki úgy telefonál ide, a Búsulóba, hogy „jó napot, van itt zene?”. És van, aki ezért jár vissza. Ehhez persze úgy is kell játszani.
Fotó: Neményi MártonHa kell, nem zavarom őket. Csak akkor „zavarok”, ha látom, hogy egy-egy asztal figyel. Hallgat, reagál. Tapsol, odaint, megköszöni. Megfizeti. Bárhogy. Van konyakospohár a zongoránál, oda lehet jönni, tőlem lehet számot kérni. A telefonnyomkodás pedig nem zavar. Nem figyelem. Amikor nagyon hangosak, az zavar, de igyekszem kizárni. Amikor leülök a zongorához, megnézem, persze, milyen asztalok vannak, ha fiatalok, nem játszom öregesen, de ezen túl magammal foglalkozom és a zongorával.
Befele fordulok, nem show-mankedek, nem is tudom, hogy kell.
Fotó: Neményi MártonAzt viszont tudom, hogy ha megfogom az asztalt a zenémmel, odafigyelnek. Még nem voltam olyan helyen, ahol a jó zenére ne figyeltek volna. Szeretek kedveskedni a pincéreknek is, néha jönnek, hogy ezt meg ezt tudom-e. Mondom, nem, de majd megtanulom. És megtanulom.
Perczel György
Cintányéros borozó
Húsz-harminc éve élte virágkorát a bárzongorista-világ, a nyolcvanas években én is rengeteg helyen játszottam, Kati Bár, Lido Hotel, imádtam! Imádom a romantikát, imádom az éjszakát, imádom a hotelek hangulatát, a bárzongora-zenét! Ma ez már kihalófélben van, de szerencsére azért még létezik. Ma is fedezek fel új és új helyeket bárzongorával. Nincs minden sarkon élőzenés bár, de azért van pár, és meg is találja őket az, aki keresi. Munka? Szerencse kérdése. Ahol kell zongorista, ott már van zongorista, sőt helyettese is van, van, ahol annak is van helyettese, nem kell még egy helyettes. Van aztán, ahol négyen-öten váltják egymást. Oda sem kell egy hatodik.
Szerencsém volt. Tavaly májusban egy barátom fedezte fel ezt a helyet, és szólt: figyelj, Gyuri, van itt egy pub a nyolckerben, van benne egy pianínó, szerintem zongorázhatnál! Kiderült, már beszélt is a főnökkel, két napra rá várt nagy szeretettel. Bemutatkoztam, leültetett, hogy játsszak, nagyon tetszett neki, de már volt zongoristája, én őt legfeljebb helyettesíteni tudtam. Eltelt két hét, négy hét, hat hét, semmi. Épp kérdezte a barátom, lett-e itt valami, mondom, á, nem szóltak, szerintem itt ebből most nem lesz semmi.
Abban a pillanatban, ahogy kimondtam a semmi szót, csörrent a telefon.
“György – így hív az Imi, hogy György –, ha van kedved, holnap jöhetnél, és nemcsak helyettesíteni, hanem állandóra.” Tavaly július közepe óta itt játszom.
Fotó: Neményi MártonNyolcéves koromban kezdtem zongorázni. Szerencsém volt, apám istenáldotta tehetség volt, nem hivatásos, de imádta a dzsesszzongorát. Kottát olvasni még nem tudtam, megmutatta hát, billentyűről billentyűre, hangról hangra. Villámgyorsan megtanultam hat-nyolc számot és kialakult a dzsessz iránti imádatom. Beiratkoztam klasszikuszene-tanárhoz, kamaszként párhuzamosan jártam klasszikusra és dzsesszre. Később Zeneakadémia, dzsessztanszak, 1982-től pedig folyamatosan játszottam klubokban. Ragyogó dzsesszélet volt. De kivettem a részem az éjszakai életből is bárzongoristaként, miután szóltak, hogy kellene helyettesíteni a Kati Bárban. Rettenetesen hangulatos hely volt a Blaha mögött, hatalmas élet, hatalmas hangulat, be is kerültem állandóra. Hajnali négyig meló, délután kettőkor keltem minden nap.
Nyolc évig éltem Torontóban, játszottam mindenhol, hotelekben, éttermekben, éjszakai bárokban, dzsesszklubokban. Vissza is húz a szívem, hát persze, hogy visszahúz, eleve egy régi, nagy szerelmemért mentem ki. Egy ismerős tudott zongorista melót, Jimmy haverunk küldött meghívót – ekkor ugye még kommunizmus volt –, tudtuk, hogy hatalmas kaland lesz, nem hagyhattuk ki, mentünk. De annyira jól érzem most itt magam, hogy két-három évig biztos maradok. Aztán szerintem megyek. Nagyon más, nagyon jó világ az ott.
Fotó: Neményi MártonMagántanár vagyok, van tizenhárom tanítványom, ez a fő munkám. Szóval nagyon megörültem ennek a helynek, már csak azért is, mert itt végre játszhatok dzsesszt! Kell tudni hozzá ugyanis, hogy a legtöbb helyen nem lehet. Értem ám, hogy miért: a dzsessz egy szűk rétegnek való, túl modern, túl tömény.
Túlságosan izgatott, túlságosan vad a ritmikája.
Mármint egyesek számára. Ha engedik, hogy játsszak, akkor is taktikusnak kell lenni, egy kicsit vissza kell venni az izgatott ritmusokból. Még Torontóban is ez volt: bármit, csak dzsesszt ne. Francia sanzonokat kértek minden mennyiségben. Úgyhogy azt játszottam. Itthon is igyekszem azért kielégíteni az igényeket, ha magyar nótát, csárdást, klasszikust vagy popot kér, játszom azt. Egy ilyen kocsmában például lehet úgynevezett kocsmazenét játszani: bluesos, régies dolgokat, boogie boogie-t, túlfűtöttebb muzsikát. Játszom Michael Jackson, Madonnát, Eric Claptont Omegát, LGT-t, mindent és mindig nagy élvezettel.
Fotó: Neményi MártonA mosolyokból, a csillogó szemekből lehet tudni, hogy tetszik nekik a játékom. Nem rossz érzés, na! Morcos arcokkal nem szoktam találkozni. Egyébként kétféle játék van: az, amikor a háttérben maradok, kellemes kis zenével, és az, amikor jönnek, és kérnek. Az szinte olyan, mintha koncertezne az ember: tudom, hogy rám figyel, hogy onnantól rám szegeződik minden szempár. Én kocsmákban szeretek játszani, szabadabb az ember, több mindent megenged magának zeneileg. De ha az ember szívében ott a szerelem, a romantika, a boldogság, akkor azt visszaadja bármilyen stílusban és helyszínen, hotelekben, elegáns éttermekben is. Eljátszok én nekik egy teljes love storyt, ha nem dzsesszben, akkor másban. Beülni egy hotelba, bárba, kocsmába és hallgatni a zongorát: erre mindig szükség lesz. Az emberi lélekből a romantikát kiirtani nem lehet.