Eljátszotta téli madáretetőjének kosztosait. Az óvatos őszapót, a mindig késve érkező vörösbegyet, a telhetetlen széncinkéket, a sármányt, aki mindig különvonul. Eljátszotta édesapját, Udvaros Béla rendezőt, ahogy egy virágüzlet mísz kisasszonyát „ötös perc alatt” mosolygós tündérré változtatja. És nem volt vége. Elém varázsolt egy erdőszélt, ahol utánanézett egy eltűnő, kedves alaknak. Suttogó most a hangja. „Néztem a hátát, a széles vállát, amit annyira ismerek… Néztem, ahogy távolodik az úton. Már csak az ágak moccanása mutatta, merre jár…” Csönd lett. Elhallgatott. Aztán belekortyolt a mentás limonádéjába. Kettétört a pillanat… ugyanis pontosan tudja, meddig tartson egy csönd. És azon az ezerszínű, édes hangján új mesébe kezdett. Hé, színházban vagy!, csíptem meg magam. Ennek az elragadó nőnek, vérbeli színésznek, hús-vér asszonynak, a feje búbjától a kislábujjáig színművésznek – egyszemélyes közönsége vagy! Irigyelnek már? Úúúú… és Porpáczy Saroltáról, aki három másik ugató, ugráló kollégával fogadott a kapuban, egy szót sem ejtettem…
– Porpáczy? Cézé, ipszilon? Ezt kérdezte az állatorvos is. Kora este volt. Akkor érkeztem Szombathelyre. Egy nyári előadást próbáltam tavaly Jordán Tamásékkal. És ez, ez ott állt az utca közepén. Autók álltak, dudáltak, összementek… akkor most mit csináljak? Betettem mellém az ülésre, hát úgy ült ott, mint aki világéletében… Szóval, bevittem a színházba. Egy hétig tűvé tettük a várost, plakátokat nyomtattunk, hirdettünk… A gazdit nem találtuk meg, de egy hét múlva – addig én laktam vele – jött egy ember, hogy ő befogadná. És akkor azt mondtam, hogy nem… Néha a fejemen aludt. Felugrott az ágyra, megszagolta az arcomat, átlépett rajtam, és ráhasalt a fejemre. És már szuszogott. És egy pár nap múlva bejelentette, hogy egyébként terhes vagyok. És akkor szültünk. Ez volt Porpáczy Sarolta.
– Őróla beszélsz?
– Igen, ő Pocok. Egy keverék. Ő meg Safranek, korosodó vizsla. A nagy féltékeny. Na, nem kell nyalakodni! Safranek, ül! A két kölyök meg bármilyen hihetetlen, testvérek. Máté, a fiam hozta őket, gazdát kerestünk… Meséltem a próbán, hogy van két édes vadállat… És Novák Peti elviszi. Mind a kettőt! Nagy a kert, két kisgyerek, a két kölyök meg együtt maradhat… Nem! Nem szabad! A bokorvilágítást már megettétek, ott lóg a kábel… Nem! A virágokat, azt már nem! Te ezt érted, megrágják a virágokat!?
– Bükkszentkereszten is a hiúzoknak örültél a legjobban…
– Gyuri bácsi mesélte, hogy visszaköltözött egy hiúzcsalád. És állítólag újra van farkas a Bükkben. És várják a medvéket a Tátrából… Mit mondjak, nekik szurkolok, a farkasoknak és a medvéknek. Ott, a Szarvas-völgyben egyébként sok mindennek lehetett örülni. Szabó Gyuri bácsiról, a füves emberről már hallottam, de a közelében lenni! És amit megtudtál, egy ilyen gyógynövényséta közben… Most már úgy járok, hogy nézek a lábam elé… ó, amin itt taposunk, ez a lándzsás útifű, ezt kell szépen összesöndörgetni…
– Mindörgetni?
– Te is hallhattad! Egy kis szivarkát kell söndörgetni belőle… és a farpofák közé betenni… aranyér ellen. Én ezt megtanultam. Az a másfél nap ott tényleg teljesen átmosott. Aztán őrült iramban vissza, mert kiderült, vasárnap délután már forgatás.
– Rég nem játszottál filmben.
– Hiányzott is. Tévésorozatban eddig nem játszottam, bevallom, nem is érdekelt, de most meglepődtem, mennyire élveztem. Sok régi filmessel találkoztam, berendezőkkel, hangmesterrel, fénymesterrel, világosítókkal – remek stáb, Herendi Gáborral is jó volt újra együtt dolgozni. Tizenkét részt vettünk fel. Az HBO-n ez a Társasjáték a második szezonját éli – így mondják, szezon –, és én eljátszhatok egy szerelmes asszonyt, egy erős, tudatos üzletasszonyt, aki beleszeret egy fiatalabb férfibe… Szerintem jól döntöttek, hogy rám osztották.
– Megnéztem a nyári darabotokat, a Szív hídjait. Ahogy sarokkal berúgod a hűtő ajtaját…
– Látod, ez meg a színház. És érdekes ugyan egy monstre produkcióban részt venni, Saroltot játszani az István, a királyban – ahol magunk közt szólva, ma, negyven fokban, egy hangárban, talpig fekete bársonyban, mondhattam volna, hogy akkor én most, koromra való tekintettel elájulok… szóval kemény volt, persze nem ájultam el. De visszatérve a frizsiderhez és a Szív hídjaihoz, látod, ezeken a finom kis dolgokon jó elidőzni. Törtem a fejem, mi lehet, amit a szerepbeli lányom visszaismételhet. Valami hétköznapi, ami a meghalt mama alakját visszahozza. És akkor beugrott. És látod, emlékszel rá… Üdítően jó egy ilyen egyszerű, hétköznapi történet, két ember összevillanása. Mindannyiunk életében előfordult, mindannyiunkat megrázott tetőtől talpig…
– Koromra való tekintettel, mondtad. Hogy vagy a koroddal?
– Köszönöm, jól. Hogy már nem úgy áll mindenem, ahogy valamikor? Hát édes jó Istenem, közben annyi minden más van, ami meg akkor nem volt meg. Nekem nincs időm azon görcsölni, hogy múlik az idő, és jaj, mi lesz. Most leszek ötvenkilenc, és nem érzem, hogy törés volna, hogy már nem én játszom a Júliát. Mindenki azt mondja, a nagy drámai női szerepek negyvenéves korig, aztán annyi. Emlékszel Patkós Irmára? A hófehér hajára… Tündéri édes, bűbájos volt. Egyszer dolgoztam vele, forgattunk együtt. Állandóan rohant vissza Ceglédre, a kis kertjébe. Valójában az érdekelte a legjobban. A ceglédi kis kertje. A Dayka Margit is, szerelmem. Tök mindegy, hány éves volt. Már rég azt gondolom magamban, hogy fantasztikus nagyiszerepek várnak rám. És látod, még mindig ott tartok, hogy ennyi évesen eljátszhatok egy szerelmes asszonyt. Ez elképesztő ajándék. Még megengedik nekem azt, hogy illúziót keltő lehetek. Hogy még el tudják hinni rólam. Hogy nem mondják azt: már nem kéne… Jaj, de kínos, már nem kéne ezt csinálni.
| Névjegy
• Kossuth- és Jászai Mari-díjas színésznő, a Nemzeti Színház tagja. |
– Itt volt pár éve ez a Szombat esti láz. Úgy táncoltál! Csak néztem…
– Iszonyú sok munkám volt benne. Először nem akartam elvállalni. Meglett, érett fejjel miért kell olyasmit csinálni, amihez nem értek. De imádom a táncművészetet! Hogy kitörtem a bokámat, hogy szétment a derekam…? Angyal Andrissal nagyon sokat dolgoztunk. És volt egy pillanat. Andris: Dorottya, hagyd magad vezetni! Igen, Andris, hagyom! Öt perc múlva megállunk: Dorottya! Hagyd magad vezetni! De hát hagyom! Nem hagyod. Most akkor picit figyelj, jó? Figyelj rám, mondta… És az életem nagy tanulsága következett. Hogy mennyire engedem meg, hogy valaki vezessen. Hogy képes vagyok-e a bizalmat teljes mértékben ráruházni, hogy ő vezessen engem. Nekem a legnagyobb feladat volt. Én ezt nem tudtam korábban.
– És azt tudtad, hogy nem hagyod magad vezetni?
– Fogalmam nem volt róla.
– De az életben…
– Gyanús volt, hogy a partnerkapcsolataimban milyen nehézséget okozok férfiaknak. Azoknak, akik valamilyen módon magánéleti vagy baráti kapcsolatba kerültek velem. Lassan fölfogtam, hogy tétova férfitekintetek néznek rám, akik azt hitték, hogy én egy nő vagyok, és egyszer csak szembetalálkoztak egy vezérezredessel vagy egy kiképző őrmesterrel. És akkor volt egy kis rémület. Nagyon lassan jöttem rá erre a „Dorottya, hagyd magad vezetni”-re. Nagyon-nagyon tanulságos volt.
– A színpadról egészen más jön le…
– Az más, azok nőalakok, akikbe én belebújok. De iszonyú nagy erő kell ahhoz, hogy megtartsd egy bonyolult előadásban a hadállásaidat. Júlia egy címszereplő, de hogyha a Júliát játszó színésznő nincs állandóan a szerep szándékai szerint jelen, akkor lehet, hogy te a dadára fogsz visszaemlékezni. Mert a dada annyira édes meg humoros. Jó, a Júlia is szép volt, de a dada! Szóval, ha én színészként ezt a szerepet teljes mértékben meg akarom mutatni, akkor ott kell lennem… Ezerrel. Mert ha nem, akkor lehetséges, hogy a premieren azt veszem észre, a hangsúlyok egy kicsit áttevődtek, az erővonalak kicsit máshol futnak. Ehhez, hogy valaki folyamatosan ezt a harcot, ezt a finom nüánszokból álló kis harcot érvényesítse, állati nagy határozottság kell. És erő az önérdek érvényesítéséhez. Ezt folyamatosan meg kell vívnom. Ezt tolni kell előre, mint egy buldózer.
– Akkor is, ha egy lágy, elomló figura jelenik meg?
– Akkor is. A színpadon csak az az energia jelenik meg, amit beviszek magammal. Ha az nincs ott, mint egy tűzgolyó, akkor a nézők mindenfelé fognak figyelni. Bármi elvonhatja a figyelmüket. A harmadik sorban egy statiszta, aki épp unatkozik, vagy a nézőtéren valami fura zörej. Abban a pillanatban odatéved az ember szeme. A színművészet végeredményben nem egy kifejezetten nőies dolog.
– Kérdeztem fontos életfordulókat. Egyetlenegyet mondtál. Amikor a fiad megszületett.
– A főiskola után Szolnokra mentem, boldogan. Nagyon intenzív időszak kezdődött. Elég hamar elkezdtem forgatni is. Volt olyan, hogy az Amerikai Elektrát próbáltam Szolnokon, és minden éjjel Sándor Palival a Ripacsokat forgattuk Budapesten. Nem aludtam semmit, a taxiban valamit. Visszanéztem a régi fotóimat, és egészen harmincéves koromig én minden fotón hullafáradt vagyok. A hajam lógott, nem volt energiám fölöltözni. És ebben a vágtában egyszer csak hirtelen, mint egy vörös villanófény megjelent a fejemben: harmincéves vagyok, az nem lehet, hogy nekem ne legyen gyerekem… Ez volt az a pillanat. Addig semmi ilyen mérföldkőre nem emlékszem. Nyaranta három filmet forgattam, télen bemutattam egy darabot pénteken, és hétfőn elkezdtem próbálni egy újat. Nem volt szünet. Iszonyú sokat dolgoztam. És akkor jött Máté. És vele a megnyugvás, megtisztulás, hogy nagyon szép, ami eddig történt, de van még valami az életben azon kívül, hogy szépen eljátszok egymás után szerepeket. Nagyon nagy váltás volt, hogy gyerekem lett. Mondom is a kolléganőknek, legyetek résen, mert minden nap, minden óra rendkívüli, észre se veszed, huss, elrepül… Szép, nyugodt idők voltak. És utána következett a lelkiismeret-furdalásos dolgozó anyuka időszak. Permanens lelkiismeret-furdalásban gyötrődtem. Ráadásul egy orvos barátom egyszer leült velem beszélgetni. Régen nem láttuk egymást. Azt mondja, te hogy mertél gyereket szülni? Mondom, hogyhogy? Esténként ott ülsz az ágya mellett? Lefekteted? Mesélsz neki, mikor elalszik? Ott vagy mellette? Hányat játszol egy hónapban? Mondom, harminckettőt. Ne haragudj, de hogy képzelted ezt? Akkor azt hittem, hogy belehalok. Látod, még most is emlékszem rá, pedig idestova huszonhat éve volt. És így ment. Gyötrődve. Persze dolgoztam, és mivel én csak lelkesültségből tudok, hát életemet és véremet… De innentől ott volt, hogy sok minden van, de a gyerekem az első. Persze közben nyilvánvalóan a megfelelni vágyásom vagy a karrierizmusom, vagy mindez együttesen, meg a vágy, hogy jó legyek valamiben és még jobb legyek – ez ott volt. És ezt bizony nem adják olcsón…
– Dorottya, ott az erdőszélen az ő vállát láttad…?
– Ühüm…
Címlapsztárunk, Udvaros Dorottya fotózásán jártunk, nézzétek meg videónkat!
 Cikkünk az e heti Nők Lapjában jelent meg. További cikkeink az aktuális számból:
Ha előfizetnél a Nők Lapjára, itt és most megteheted! |
