Évről évre szinte minden témakörben megkapjuk a száraz statisztikákat, amelyek az élet szinte valamennyi szegmensét lefedik. Így tudjuk, hogyan alakul a munkanélküliség, a továbbtanulás, a szülési kedv – vagy épp a válások száma. Utóbbit a Kalifornia Egyetem két szociológus kutatója, Cheng-Tong Lir Wang és Evan Schofer vette górcső alá: 83 országban négy évtized (1970–2008) számadatait vizsgálták, és kiderült az, amit sejteni lehetett, hogy a válások száma megugrott, az évek során duplájára nőtt. Míg 1970-ben ezer házaspárból átlagosan 2,6 vált el, addig 2008-ban már 5,5. (Külön érdekesség, hogy extrém értékei miatt az USA nem került be a vizsgálódásba).
Magyarország a lista 20. helyét foglalja el, ezerből átlagosan 5,17 pár válik el, amiből az én családom is maximálisan kivette a részét: nálunk ugyanis a válás olyan, mint másutt a szülinap, minden évre jut valaki, aki meggondolja magát, és nem kér többet a másikból.
Fotó: Profimedia
Már kislányként tudtam, az én rokonságom nem ketyeg százason, bizton állítom, a faluban mi tartjuk az esküvői rekordot. Nyaranta az öt nász volt a belépő, így meg se tudom számolni, vattacukor ruhámban hány esküvőn tartottam a gyűrűket, szórtam a rizst és a rózsaszirmokat – és bár rém cuki voltam, szenvedtem a szűk ruhától, a betonkeménységűre lakkozott hajamtól, a hosszú misétől, a pap szavaitól, az állástól, a hidegtől. (Biztos vagyok benne: a koszorúslány műfaja kizárólag az anyák szívében rózsaszín.)
Mivel minden második nyári hétvégén valamilyen esküvőn kellett szerepelnem, már kicsi lányként azt kérdeztem a szüleimtől: Már megint? Akkor még nem tudtam, én leszek az, aki megszakítja a családi karmát, és három helyett egyszer sem házasodik, mert annyi képtelen, undorító, gerinctelen válás szemtanúja leszek, hogy egy életre megtanulom: a boldog házasság egy délibáb, egy kamu, egy átverés.
Először akkor gondoltam ezt, amikor kedvenc nagybátyáméknál kiderült, a középső gyerek DNS-készletében ő nem szerepel, ellentétben az angoltanárral, akinek vörös haja sehogy nem illett a mélybarna családi színkódba. Mind a mai napig hányingerem lesz a gondolattól, hogy a félrelépés levét a szeplős Katica itta meg, aki egyik napról a másikra megtapasztalhatta, milyen érzés, ha egy olyan tett miatt löki ki magából egy család, amiről ő nem is tehet.
Nem hozta meg a kedvemet a keresztanyám esete sem, aki kettő gyereket és egy felszarvazott férjet hagyott maga mögött azért, hogy egy olasz műértő nagypapa karjai közt végre elkezdje élni azt az életet, amire mindig is vágyott. Szerelemmel, egészséges önzőséggel, kiteljesedéssel, álmokkal és isten tudja, még mivel magyarázta döntését. Mondjuk a végén neki lett igaza: szép élete kerekedett, olyan, amilyet megálmodott.
A kronológiára már nem emlékszem pontosan, de válással végezte a nem tudom hányadik unokatestvérem is, akinek három hónap házasság után esett le a tantusz, hogy a férje valóban hajlamos a tettlegességre; és mindössze egy évig bírta az ő testvére, akinek férje egy év leforgása alatt lett masszív alkoholista – és akkor még nem meséltem a testvéreimről, a szüleimről és a többi egyenesági rokonról.
Valamennyi történet furcsasága, hogy a családi válásokat rendre új házasságkötések követték, öt-hat év alatt minden szereplő kiheverte a traumát, és újra vágyta a fogadalmat – volt, hogy háromszor. Hiába kérdeztem a szüleimet, a nagyszüleimet, a rokonokat, hogy ha már a családunkban ennyire magas a válások száma, mégis miért akar mindenki házasodni? Miért nem tanulunk egymás hibájából? Miért nem mérlegelünk jobban? Miért kell újra és újra érzelmileg és anyagilag is befürödni? Miért nem jó csak úgy, simán együtt lenni, addig, amíg az működik, és jó? Elfogadható választ azonban sose kaptam, be kellett érnem azzal, amit látok. Mire harmincéves lettem, annyi válási procedúrához asszisztáltam, hogy végleg letettem a dologról. Mindössze egy dolgot tudok: családfám alapján a jó házasságra való esélyem felér a nullával. Genetikailag és szokásrendileg ez elintéztetett!
Sovány vigasz, de azért megmutatom, hogy a többi országban hogyan alakultak a válások 1000 házasságonként:
1. Kazahsztán: 19,01
2. Oroszország: 11,49
3. Kuba: 11,03
4. Puerto Rico. 9,43
5. Dominikai Köztársaság: 9,33
6. Észtország: 8,43
7. Fehéroroszország: 8,31
8. Ukrajna: 8,02
9. Litvánia: 7,64
10. Lettország: 7,13
11. Moldova: 6,81
12. Nagy-Britannia:6,55
13. Cseh Köztársaság: 6,45
14. Új-Zéland: 6,29
15. Dánia: 6,22
16. Svédország: 6,02
17. Finnország: 5,62
20. Magyarország: 5,17
21. Németország: 5,05
22. Izland: 5,01
24. Svájc: 4,57
25. Norvégia: 4,54
26. Belgium, 4.28
27. Egyiptom: 4,27
28. Szlovákia: 4,22
29. Ausztria: 4,22
30. Hollandia: 4,07
32. Franciaország: 4,03
33. Izrael: 4,03
42. Luxemburg: 3,36
43. Tunézia: 3,10
45. Románia: 3,07
46. Japán: 3,01
51. Bulgária: 2,60
52. Szlovénia: 2,57
53. Portugália: 2,47
54. Lengyelország: 2,26
60. Írország: 1,94
66. Albánia: 1,73
67. Törökország: 1,66
70. Spanyolország: 1,49
71. Mexico: 1,48
72. Thaiföld: 1,35
73. Görögország: 1,31
74. Brazília: 1,27
79. Olaszország. 0,93
80. Guatemala: 0,92
81. Chile: 0,91
82. Peru: 0,46
83. Srí Lanka: 0,45
Forrás: Psychology Today
