Szöveg nélkül mesélt mese
| Az Aranyecset ősbemutató, csakúgy, mint a szintén Pártay Lilla által koreografált Elfújta a szél és az Anna Karenina is. Ennélfogva nem állt rendelkezésre egy előre a történethez komponált zenei alapanyag sem. Pártay Medveczky Ádámmal közösen állította össze a darab zenei repertoárját Liszt Ferenc, Berlioz és Wagner műveiből, akik Munkácsy kortársai voltak. |
A varázs azonnal működött, körülbelül attól a pillanattól kezdve, ahogy beléptem az ajtón, valami egészen elképesztő időtlenségbe kerültem. Már a ruhatárhoz sétálva igazi „kisasszonynak” éreztem magam. Ilyen lelkiállapotban persze könnyű leülni, és hagyni, hogy hasson a zene, a tánc és a fordulatos történet. Munkácsy élettörténete ugyanis bármelyik klasszikus mesének dicséretére válna. Adott egy szegény asztalosinas a 19. században, aki a maga rögös útját bejárva egészen a világhírnévig viszi. Körülötte pedig megannyi nő, a beteljesült vagy éppen tragikus véget érő szerelmek, és egy megbocsátó asszony: Cecile. Mindez egy olyan történetbe ágyazva, ami Békéscsabáról indul, majd Budapesten, Bécsen, Düsseldorfon és Párizson át egészen az Újvilágig visz, hogy aztán ismét a Pestre térjen vissza. A tengernyi esemény és szereplő, akik Munkácsy életében felbukkantak, az előadás szempontjából azonban veszélyesek, még akkor is, ha magát a mesét izgalmassá és színessé teszik. Ha ugyanis az alkotók nem jól hangsúlyoznak, az előadás vagy elaprózódik és előbb-utóbb követhetetlenné válik, vagy elnagyolt lesz.
Pártay Lilla Kossuth-díjas koreográfus darabjában azonban az arányok tökéletesen a helyükön vannak. Ez már csak azért is fontos, mert – és ezt nem győzöm hangsúlyozni táncelőadások kapcsán – itt nincs szöveg, amire támaszkodhatok, és ami segíthet a tájékozódásban. Kis túlzással: ha itt egyszer elveszítem a fonalat, jó eséllyel sosem találom meg. Az Aranyecset esetében azonban a megértéssel még akkor sem lehet gond, ha valaki nem olvasta Dallos Sándor azonos című regényét, mert teljesen követhető az előadás, még úgy is, hogy elszakadnak a lineáris cselekményvezetéstől, és a darab jelenidejéből egy álomjeleneten keresztül térnek vissza a múltba,hogy utána a második felvonás közepétől ismét ott folytatódjon a történet, ahol Munkácsy a Charlott-tal töltött szerelmes éjszaka után „abbahagyta”.
Nagy találkozások
Azt hiszem, az Operában, mindegy, hogy zenés színházról vagy balettról van szó, alig van helye a minimálnak. A zene és a történetek egyszerűen megkívánják a grandiózus körítést. Velich Rita jelmezei szépek, kecsesek és korhűek, ráadásul szemlátomást nem gátolják a táncosokat a mozgásban. A díszletek (Horesnyi Balázs) azonban épp csak jelzésértékűek voltak, és persze ha túl sok tárggyal lett volna telezsúfolva a színpad, az megint a mozgás rovására ment volna, számomra valami mégis hiányzott. Túlzottan üresnek tűnt a színpad, még akkor is, ha a táncosok tökéletesen bemozogták a rendelkezésükre álló teret. Például a főszerepet táncoló Kekalo Jurij (a darab egyébként kettős szereposztással fut), akiről nem csak azért tudtam, hogy ő a főszereplő, mert nagyjából úgy nézett ki, ahogy a fiatal Munkácsyt szokták ábrázolni. Ez a fiatalember egyszerűen kitűnt a többi táncos közül, annyira profi volt, és annyira hibátlan minden mozdulata, hogy még akkor sem lehetett másra figyelni, amikor olyan kiváló partnerekkel táncolt, mint Popova Aleszja vagy Felméry Lili. A táncosokat egyébként is dicséret illeti, bár azt nem tudnám megállapítani, hogy mitől hibátlan egy ugrás, vagy mi tesz tökéletessé egy fordulatot, a mozdulatok harmóniáját, a mozgás egységességét laikusként is látom. Valahogy így képzelek el egy tökéletes balettelőadást, legyen szó klasszikusról vagy modernről; a táncosok összhangban vannak, úgy egymással, mint magukkal, és ezzel valami olyan egységet hoznak létre, ami magával ragad engem is, olyannyira, hogy két óra elteltével úgy állok fel a székből, hogy holnap be is iratkozom egy balett-tanfolyamra.
A tökéletes első randevú
Az első este az Operában nagyjából el is dönti a folytatást. Vagy magával ragad, és akkor az ember időről időre visszatér hozzá, vagy elismeréssel fog adózni neki, de sosem fogja igazán szeretni (ahogy ezt már a bölcs Richard Gere is megfogalmazta a Micsoda nő című filmben). Persze fontos a jó kezdet, fontos valami olyannal indítani ezt az egészet, ami először csak finoman von a bűvkörébe, és nem vág azonnal falhoz. Az Aranyecset ilyen. Egy színes, fordulatos, néhol tragikus mese, amely mesének egyébként olyan műremekeket köszönhetünk, mint a Tépéscsinálók, az Ásító inas, vagy személyes kedvencem, az Ecce Homo. Bátran megnézheti mindenki, aki még csak kísérletezik a gondolattal, hogy majd egyszer átlépi az Andrássyn magasodó csodás épület küszöbét. Addig is javaslom mindenkinek, hogy vegye le a polcról azt a bizonyos Dallos Sándor-kötetet, hogy amikor majd elfoglalja a helyét a piros bársonnyal bevont székeken, már beavatottként élvezhesse végig a háromfelvonásos előadást.
