Pedagógus életpályamodell: igazságtalan hátrány a kisgyerekes anyáknak

Minden szakmai eredményével együtt sutba dobhatja pályája 2013 előtti részét Herold Eszter magyar-német-dráma szakos középiskolai tanár, aki önálló alkotóként és koreográfusként is elismert szakember. Azzal szembesült ugyanis, hogy munkájának ez a szakasza érdektelen előrelépése szempontjából. Pedig 2006-tól teljes állású gimnáziumi tanár, több mint tíz éve egy művészeti szakgimnázium munkatársa: irodalmat és színpadi mozgást tanít drámatagozaton, diákjai sorra nyerik a szaktárgyi versenyeket.

Választóvonal

Amikor a tanárok életpályamodellje 2013-ban életbe lépett, Eszter – mindenki máshoz hasonlóan – „pedagógus 1” besorolást kapott. Kisfia, Álmos pont egy évvel később született meg, 2017-ben pedig megérkezett a kislánya is: ebben az időszakban egyre többször szembesült azzal, hogy a tanári fizetésnél már olyan munkákkal is többet lehet keresni, amikhez felsőfokú végzettség sem kell. Önbecsülése miatt döntött úgy, hogy itt az ideje előrelépni a pályáján: ahhoz azonban, hogy átkerülhessen a „pedagógus 2” kategóriába, minősítési eljárásra van szükség. Erre sem jelentkezhet azonban akárki: 2013-tól, tehát a rendszer életbe lépésétől, és a besorolásoktól számítva hat év aktív – „pedagógus 1” státuszban eltöltött – gyakorlati időre van szükség. A korábbi évek nem számítanak.

Ez is oktatás… (Profimedia)

A következő hideg zuhany akkor jött, amikor kiderült, hogy az a három és fél év, amit GYED-en töltött, szintén kiesik: ha egy tanárnőnek, óvónőnek gyereke születik, és otthon marad a kicsivel, akkor – úgymond – megáll az életpályamodell órája. „Biztos vannak, akik felteszik a kérdést: miért is számítanának azok az évek, amikor itthon cseréltem a pelenkát és nem a katedrán álltam. Erre az a válaszom, hogy empátiából és pedagógiából a kisgyerekkel töltött évek során vizsgázik legkeményebben az ember – ez miért ne volna elemi egy pedagógus esetében? Másrészt, ha lett volna lehetőség arra, hogy szakmailag aktív legyek azokban az években is, amikor a kicsiket nem tudom másra hagyni, biztosan megragadtam volna. Nagyszülői segítségem nincs, bölcsődébe nem akartam adni őket, de nem is igen tudtam volna, mert egy egy- vagy kétgyerekes édesanya gyerekei számára alig vannak férőhelyek – ha pedig mégis így teszek, jön a bélyeg, hogy rossz anya vagyok. Kellenének olyan feladatok, amiket egy pedagógus édesanya a gyermekei mellett is meg tud csinálni, de nincsenek. Pedig ha mondjuk, publikálással, óratervek készítésével, tematikus tananyagblokkok összeállításával vagy kutatással tovább lehetett volna görgetni a gyakorlati időm mutatóját, akkor biztos elvégeztem volna ezeket a feladatokat. Azzal szembesülök, hogy férfi kollégáim előnyben vannak, mert nem kell ezzel a kieséssel számolniuk. Pedagógusként nincs más választási lehetőségem, mint ez a – meglehetősen lapos – előmeneteli ív, de még meg is állítanak rajta, ha gyermekem születik.”

Beszámít, nem számít?

Esztert nem vigasztalja, hogy a nyugdíjalapba beszámítanak a GYED és GYES évei. A minősítési eljárást sem a pénz miatt szeretné: azt meséli, hogy többen bele se vágnak a procedúrába, mert a havi nettó bérkülönbség a kategóriák között néhány ezer forint, és ennyiért nem állnak neki portfóliót készíteni, vizsgatanításokat tartani. „Tény, hogy három és fél évig nem tanítottam, de emberileg nehezen állok fel abból, hogy a korábbi komoly eredményeimet egy 2013-as rendelet által könnyed tollvonással áthúzzák, nem veszik figyelembe. Manapság egy tanárnak tulajdonképpen csak az önbecsülése, egyéni méltósága marad – mi lesz, ha már ez sincs? Erkölcsileg nem érzem helyénvalónak ezt az egészet.”

Időközben kiderült még egy buktató: gyakorlati idejébe valószínűleg az sem fog beleszámítani, hogy szeptembertől részmunkaidőben ismét tanít – GYED mellett. „Nehezen, de egy fél napot meg tudtunk oldani úgy, hogy amíg én reggeltől tanítok, a párom oviba viszi a nagyot, és vigyáz a kisebb gyermekünkre. Valamelyest rugalmas munkaidőben van, ilyenkor késő estig dolgozza le a napközben kivett időt. Amikor leadtam a minősítéshez szükséges papírokat, akkor szembesültem vele, hogy minimum heti öt és fél órát kellett volna tanítanom ahhoz, hogy ez az év beszámítson. Egy iskolában azonban nincsenek fél órák, ez azt jelenti, hogy hat órában kellene jelen lennem. Ha ezt tudjuk, valahogy kiszorítjuk azt a plusz két óra gyerekfelügyeletet. Tudom, hogy a tájékozódás saját felelősség is, de közben elég nagy az információhiány, sok eltérő jogszabály-értelmezés kering. Ráadásul az új, minősítéssel kapcsolatos szabályok februárban szoktak kijönni, szeptemberben még nemigen lehet ezekkel előre tervezni.”

Mindezek ellenére március végén beadta a minősítési jelentkezését, ebben a munkahelye támogatta is. Szerencsésnek érzi magát, mert iskolája mind szakmai célkitűzéseiben, mind anyaságában mellette áll: hallott ugyanis olyan intézményről is, ahol az iskolavezetés szabályozza – s esetenként vétózza – alkalmazottai jelentkezését azok leterheltségére hivatkozva.

Júniusra várja az értesítést, de gyakorlatilag biztos abban, hogy elutasítják. „Nehéz lesz tudomásul venni, ha nem sikerül, mert az azt jelenti, hogy csak négy-öt év múlva kaphatom meg a vizsgaengedélyt. De ez a történet nem csak rólam szól: ott vannak a friss diplomás, pályakezdő óvónők, tanárnők, akik a kétéves gyakornoki idejük alatt – pótlékok nélkül – jóformán a minimálbért sem keresik meg. Mi lesz velük, ők mikor és milyen feltételekkel tudnak majd előrébb lépni ebből a méltatlan helyzetből?”