Egy-két évtizede még gondolkodás nélkül hajtottak volna el egy étteremből, ha kutyával akartam volna beülni vacsorázni. Ma már jogosan háborodik fel az a kutyatartó, akit az eb miatt kitessékelnek: a jól nevelt négylábúak az esetek többségében jóval kevesebb balhét okoznak, mint mondjuk a részeg emberek vagy a hisztis gyerekek. Vidéki kutyaszerető családban felnőve nekem óriási élmény volt, hogy a fővárosban kiváló ebekkel metrózhatok együtt, vagy a kedvenc kocsmámba betérve egy barátom a bárpultnál ülve fogad, amiben csak annyi az extra, hogy ez a barátom nem egy vintage boltban lőtte a bundáját, hanem születésétől fogva viseli.
Robyn
Természetesen mindez csak akkor működik, ha a kutya betéve tudja a közterületen, közösségi közlekedésben és vendéglátóhelyeken illendő viselkedés alapszabályait, és a gazdi sem gondolja úgy, hogy a kutyának mindent szabad, az utána való takarítás pedig az utcaseprők dolga. Utóbbi kettővel nem kevés probléma van, és az összbenyomás alapvetően az, hogy nem a kutyákat, hanem a gazdikat kéne megnevelni.
Ha nem tudod behívni, ne engedd szabadon!
Lizicska Dóri kutyatrénerrel beszélgettünk arról, hogy melyek lennének az alapelvárások egy városban tartott kutyával és persze gazdájával szemben, illetve több városi kutyatartót is megkérdeztünk arról, hogy hogyan boldogulnak az ebbel a hétköznapokban.
A legnagyobb feszültséget és vitát a szabadon engedés, illetve a pórázon sétáltatás témája okozza. Vannak, akik mélyen hisznek a szabadon engedés szükségességében városon belül is, míg mások kiborulnak, ha a pórázon sétáltatott kutyájukhoz valaki odaengedi a saját négylábúját, akin se szájkosár, se póráz nincsen.
Lizicska Dóri Csurival és Petivel (Fotó: Lizicska Dóra)
Dóri szerint ha mindenki csak egy alapszabályt betartana, már jobb sokkal jobb lenne a helyzet: ha nem tudod behívni, ne engedd szabadon. Se városban, se erdőben.
„Városban semmi szükségét nem látom a póráz nélkül sétáltatásnak, viszont minden kutyának biztosítani kell a szabad mozgás örömét, erre az erdőt javaslom – ajánlja a szakember. – Amíg nem stabil a behívás, köztes megoldásnak jó lehet a hosszú póráz, azzal viszont erdőben óvatosnak kell lenni, mert mindenbe beleakadhat a kutya. Ha nem tud szabályosan, egyenesen menni, akkor érdemesebb mezőn futtatni, ahol nincsenek akadályok.”
A stabil behívás viszont nem azt jelenti, hogy Fifike fél óra könyörgés után, egy kilós parizerrúddal finoman motiválva nagy kegyesen hajlandó visszafáradni, hanem hogy mindig és minden szituációban azonnal, a gazdi első hívására jön. Akkor is, ha más kutyákkal játszik, macskát lát, vagy egy biciklissel találkozik éppen.
Az alapprobléma abból adódik, hogy nem minden kutyafajta egyforma, se mozgásigényüket, aktivitásukat, se agresszióküszöbüket tekintve, és akkor még nem beszéltünk az előéletükről. Egyre jobban terjed az örökbefogadás trendje, ami szuper, viszont sok mentett kutyát visznek lakásba úgy, hogy semmit nem tudnak a korábbi életéről. A felelős menhelyek és fajtamentők csak úgy adnak örökbe, hogy kitapasztalták a kutya problémáit, esetleges fóbiáit, és tájékoztatják ezekről a gazdit, illetve kötelezik a kutyaiskolába járásra.
De sokszor még így sem egyszerű a történet. Vanda például egy harcoltatásból mentett, bull típusú kutyát szeretne örökbe fogadni, de a kutya még annyira bizalmatlan, hogy nem tudják elhozni. Ritka, hogy valaki ennyire kitartó és elkötelezett lenne egy problémás kutya mellett, Vandáék fél éve járnak hozzá, viszik sétáltatni, kutyasulizni, szeretgetni. Pedig van már kutyás tapasztalatuk, a szülei Amy nevű pitbullját is rendszeresen sétáltatják, pórázon, szájkosárban, mégis rendszeresen konfliktusba keverednek a többi kutyással.
Amynek semmi gondja az emberek és más kutyák közelségével (Fotó: Vőneki Vanda)
„Előre szoktam szólni az embereknek, hogy kérem, ne engedje oda hozzánk a kutyáját. Erre a legtöbbször azt a választ kapom, hogy az övé nem bánt – mesélte Vanda. – Ha megkérem, miért engedi oda? Ha véletlenül az ő »nem bántós« kutyájának nem szimpatikus az enyém, és mégis nekiugrik, akkor az enyém nem tudja magát megvédeni, mert szájkosár is van rajta, nem csak póráz. A másik nagy probléma a behívás. Épp tegnap sétáltam hazafelé, egy 4-5 hónapos kiskutya szaladt az út felé, a gazdája meg utána, óbégatva. Addig nem szabadna elengedni a kutyát, amíg nem működik 100 százalékosan a behívás.”
Orsi szerint, aki szintén lakásban tartja a menhelyről örökbe fogadott Böbét, úgy véli, hogy sok kutyás hozzáállása tovább erősíti az ellentétet a kutyások és nem kutyások között.
„Sok kutyás elvárja, hogy őt tolerálják, de abszolút nincs tekintettel a nem kutyásokra. Például alap kellene legyen, hogy egy állat behívható, és mivel sokan félnek tőle, utcán legyen rajta a póráz, tömegközlekedésen a szájkosár” – mondja Orsi.
Böbe menhelyről érkezett a gazdijához – az örökbefogadás szerencsére egyre népszerűbb (Fotó: Nagy-Sándor Orsolya)
Ehhez fontos hozzátenni, hogy a tévhittel ellentétben a szájkosár csak tömegközlekedésen kötelező, ott viszont fajtától, mérettől, természettől függetlenül, kivéve a segítőkutyáknak és a kézipoggyászban szállított ebeknek. De se utcán, se a futtatóban, se étteremben vagy állatorvosnál nem muszáj szájkosarat viselnie a kutyának, illetve a gazdája megítélésére bízzák, hogy biztonságos-e anélkül vezetnie a kutyát. Ha a kutya nem 100 százalékig megbízható, jobb rátenni a szájkosarat és megelőzni a bajt.
Az embernek nagyobb szüksége van a kutyaiskolára
Amikor lakásban tartott kutyámmal tréningre jártunk, az első alkalom után kiderült, hogy a kutya félelmetesen okos, és mindent azonnal megért, én vagyok az, akit az oktatónak be kell idomítania. A legnehezebb megtanulni, hogy mindig és minden szituációban én legyek a főnök, és egyetlen pillanatra se engedjem el az irányítást, mert abból lesz a baj. Amint a gazdi megtanulja, hogyan kezelje a kutyát, a legtöbb kutya gyönyörűen végzi a feladatokat.
Dóri is mesél arról a furcsa jelenségről, amit a legtöbb kutyatartó rendszeresen átél: a kutya előszeretettel átveszi a gazdája lelkiállapotát. Ami azt jelenti, hogy ha mindig érzelmileg stabil, nyugodt, kiegyensúlyozott hangulatban vagyunk, előbb-utóbb a kutyánk is így fog viselkedni Na de ki képes így élni? Törekedni viszont lehet arra, hogy amikor a kutya nekiáll rosszalkodni, ne a pórázt kezdjük el ész nélkül rángatni, hanem először nézzünk magunkba, és próbáljuk a kutya helyett saját magunkat megnyugtatni.
Tévhit, hogy a kutya csak szájkosárban mehet nyilvános helyre (fotó: istock)
Míg a klasszikus kerti kutyatartáshoz sokak szerint elegendő, hogy a kutya az illendőnél ne gyakrabban harapjon bele a szomszédokba, nagyjából hallgasson a nevére, és ismerje az „ül, fekszik, pacsit” parancsokat, egy városi kutyának ennél jóval többet kell tudnia.
„Szerintem a normális városi kutyás viselkedés alapja egy jó, engedelmes képzés mérettől, fajtától, nemtől és kortól függetlenül. Fáj bevallani, de ez a képzés sokszor nem is a kutyáknak szól, hanem a gazdiknak. Szívem szerint kötelezővé tenném” – véli Vanda.
Egy fontos kérdés, amit mégis nehéz feltenni
„Megsimogathatom?” – ennyi lenne a mondat, amit szintén mindenkinek el kellene sajátítania kortól, nemtől, vallási hovatartozástól függetlenül, mielőtt ráveti magát egy idegen kutyára akár az utcán, villamoson vagy épp egy kocsmában. Amikor a négyéves Pistike nyúlkál a malamut felé, vagy húzogatja a német juhász fülét, nyilván nem a gyereket kell hibáztatni. Attól, hogy nem vidéken nő fel, szüleinek ugyanúgy meg kellene tanítani olyan alapvető tudnivalókra, mint a kutyákkal való kapcsolatteremtés, hiszen ma már városban is napi szinten lesz rá szüksége.
Arról nem is beszélve, hogy sokszor olyan szituációban találják meg a kutyát, amikor ép ésszel átgondolva is egyértelmű lenne, hogy nem, nem szabad simogatni. Én is átéltem olyat, hogy az utcán futottunk, és valaki megállt simogatni a kutyámat kérdés nélkül, a kutya megijedt, elrántott, majdnem elestem. Még szomorúbb, hogy ugyanezt látássérült emberekkel is megteszik sokan, bele sem gondolnak, hogy a vakvezető kutya felelős munkát végez, és a gazdája épségét kockáztatják azzal, ha megzavarják a munkában az ebet.
Dóri, az oktató elmondja, hogy ő mindig figyelmezteti a gyerekeket, két kutyája közül csak a feketét simogassák, mert a sárga nem szereti a kicsiket, fél tőlük. Sok kutya megretten a gyerekek hirtelen mozdulataitól, és mondjuk morogni kezd, ha valaki nagy sebességgel rohan felé, vagy mindenféle figyelmeztetés nélkül ölelgetni kezdi. Egy kávézó teraszán ülünk, míg erről beszél, két kutyája békésen szundikál a lába mellett. Két gyerek pont odajön hozzánk, és megkérdezik, megsimogathatják-e őket, de a választ meg sem várva esnek neki a kutyáknak, hiába mondja Dóri, hogy csak a feketét. Szerencsére Csuri kutya is türelmes kedvében van, némán tűri a dögönyözést. A gyerekek elrohannak, majd egyszer csak visszatérnek, és minden előjel nélkül leköpik a kutyákat. Nehéz eldönteni, hogy a szüleik észre se veszik ezt, vagy egyszerűen nem érdekli őket, hogy a gyerekeik minimális tiszteletet sem tanúsítanak az állatok felé.
Egy másik kutyatartó, a félig magyar, félig angol Raymond pont az ellenkezőjével szokott szembesülni, amikor a gyerek nyitna a kutya felé, de a szülő letiltja, és ráförmed, hogy „nem szabad, harap”. Ő ilyenkor próbál a szülőre hatni:
„Egyik célomként tűztem ki az edukációt és azt, hogy az ilyen eseteket ne hagyjam szó nélkül – magyarázta Raymond. – Meg szoktam kérdezni a szülőktől, hogy miért gondolják így, és megmutatom, hogy egy szocializált kutya nem harap. Persze ebben nagy segítségemre van Málna barátságos hozzáállása is.”
Málna
Mit tehetne a város?
Senkinek nem érdeke a kutyatartók és a kutyától idegenkedő járókelők közti konfliktus, ezért bizonyos tekintetben a városvezetés felelőssége is lenne, hogy élhető körülményeket alakítson ki a kutyások számára. Jelenleg jogszabály szerint a futtató és a saját kert, illetve néhány kutyás strand az egyetlen hely, ahol egy kutya póráz nélkül, szabadon közlekedhet.
A fővárosban jelenleg egy olyan futtatóról tudok, a városligeti kutyás parkról, amelynek mérete, tisztasága és minősége megfelelő arra, hogy akár egy nagyobb és aktívabb kutya is lemozogja magát mindennap – bár ezt jelenleg eléggé leharcolták a használói. A futtatók többsége nevetségesen kicsi, tele van összeszedetlen kutyagumival, sok esetben apró kavicsos, ami nem a legjobb labdázáshoz, nem dupla kapus vagy épp nem biztonságos a kerítése.
Nem nagy csoda tehát, hogy a legtöbben szabadon engedik kutyáikat a kisebb-nagyobb parkokban, mert nem nagyon van más lehetőség. Ez pedig rengeteg feszültséget szül, ugyanis nem mindenki nézi jó szemmel, hogy – még ha olyan jól neveltek is – a kutyák szabadon randalíroznak a köztereken.
A másik nagy probléma, hogy sok épületbe még pórázon se mehet be a kutya, ráadásul teljesen indokolatlan helyekre. Gyógyszertárba például minden gond nélkül beengedik, postára már nem, a legtöbb piacra se.
„Az utóbbi időben nagyot fejlődött a városi kutyázás – mesélte Raymond. – Már egyre kevesebb olyan helyet tudok felsorolni, ahova Málna ne jöhetne be velem, de rendkívül frusztráló tud lenni, mikor át kell szervezni a napot azért, mert nem jöhet be négylábú az élelmiszerboltokba, postára, bármelyik hivatalba vagy valamelyik parkba.”
Dóri szerint is jó dolog, hogy lassan szinte bárhova beengedik a kutyát, de nem árt néha az állat fejével gondolkodni, mielőtt elindulnánk velük mondjuk plázázni. Nekik ugyanis nem olyan egyértelmű, hogy mi a kint és a bent, és hiába állatbarát az Allee, a Corvin pláza vagy az IKEA, ki fognak minket csapni kutyástól, ha a négylábú megzavarodik, és telibe pisili az egyik kirakatot. Ilyen probléma nem merül fel mondjuk postán és hivatalban, így a megszokáson kívül gyakorlatilag semmi nem indokolja, hogy kitiltsák onnan az állatokat.
„A kutya a kertbe való, nem a lakásba”
Sokan még mindig a hagyományos nézetet vallják, miszerint a kutyának kertben a helye. A gond ezzel az, hogy sokan a kerti tartás alatt azt értik, hogy az etetésen kívül semmit nem kell csinálni a kutyával, elvan az az udvaron, mint valami szobanövény. Bármilyen nagy a kert, nagyjából két napba telik egy kutyának az összes szagot, ingert megismerni benne, így onnantól kezdve olyan az élete, mintha mindennap ugyanazt a könyvet kellene elolvasnia.
Emellett az alapvető engedelmesség is ismeretlen fogalom a legtöbb háznál, sok kutya kijárkál a kertből, így saját, jól nevelt kutyánkat sétáltatni sem egyszerű. Ahogy Vanda fogalmaz:
Vidéken sétáltatáskor még jobban oda kell figyelnem, mert ott inkább önsétáltató kutyák vannak, csak kiengedték Morzsit, hadd kerüljön egyet a környéken. Sajnos kutyafuttatók szinte abszolút nincsenek.
Persze vannak felelős állattartók, akik a kerti kutyával is eljárnak suliba és napi szinten sétálni, mint ahogy a városi kutyázók között is akad olyan, akinek a napi foglalkoztatás kimerül abban, hogy kicsapja Bodrit a legközelebbi futtatóba, és míg a kutya a dolgát intézi, a gazdi elszív egy cigit, vagy a családjával telefonál.
Dóri szerint ugyanúgy lehet boldog és elhanyagolt egy városi és egy kerti kutya is, a lényeg az, hogy átgondoltan válasszunk fajtát, az életmódunknak és a körülményeinknek megfelelően. Ha egy lakáskutya rendesen le van fárasztva, nemcsak fizikailag, hanem fejben is, akkor a lakásban úgyis csak aludni fog, így az sem gond, ha garzonban élünk, teljesen mindegy, hogy 35 vagy 87 négyzetméteren végzi ezt a tevékenységet. Vannak viszont olyan fajták, amelyeknek otthon is kell a tér, Dóri több fajtát, például kuvaszt vagy komondort biztosan nem tartana lakásban.
Persze az is előfordul, hogy valakinek fogalma sincs, mit vállal, mert beleszeret egy keverék kölyökbe. Ha utána képes dolgozni a kutya problémáin, ahogy Anna tette, ezzel sincs semmi gond. Ő egy dalmata keveréket vitt haza, akiről kiderült, hogy nehezen jön ki más kutyákkal, ő akar lenni a domináns. Több iskolát is végigjártak emiatt, és végül arra jutottak, hogy nem erőltetik a szabadon engedést a városban.
Maci könnyen kihúzza a gyufát más kutyáknál, így ma már csak pórázon sétálhat (Fotó: Kállay Anna Andrea)
„Évekig ment Maci szabadon a parkokban. Én meg lelkiismeretesen futottam utána, szedtem le más kutyákról, illetve róla a kutyákat. Nem tudom, miért van az, hogy Maci a legnyugodtabb kutyánál is ki tudja húzni a gyufát fél másodperc alatt. Úgyhogy mi már pórázon barátkozunk, és kutyafuttatóban labdázunk. A kirándulásokkal az erdőben más a helyzet, az sokkal szabadabb”– meséli Anna, aki szerint csakis a gazdin múlik a városi kutya boldogsága: ha eleget lehet a gazdi közelében, és eleget játszanak, foglalkoznak vele, az jobb életet jelent, mint az udvarra kizárva tartani, vagy kennelben.
Ami a gazdinak jó, az a kutyának is
Kutyás körökben is megoszlanak a vélemények arról, hogy a gazdi alkalmazkodjon a kutyához, vagy fordítva. Ebben is, mint a legtöbb mindenben, az arany középút a legjobb Dóri szerint. Nyilván nem érdemes olyan kutyát választani, akinek ha ki akarjuk elégíteni az alapvető igényeit, ahhoz gyökeresen át kell alakítanunk az életünket, lemondani fontos szabadidős tevékenységekről, vagy éppen örök alváshiányban szenvedni. Ugyanolyan ez, mint a gyereknél, ha csak a kutya érdekeit veszem figyelembe, a sajátjaimat viszont elhanyagolom, az a legvégén senkinek nem lesz jó.
Vannak olyan oktatók, akik szerint a kutyának legyen szigorú napirendje, mindig ugyanakkor és ugyanannyit legyen sétáltatva, ugyanakkor kapjon vacsorát – Dóri máshogy vélekedik erről. Szerinte egyrészt a saját életünket könnyítjük meg, ha minél rugalmasabbra neveljük a kutyát, illetve az állatot sem fogja hatalmas sokk érni, ha valami előre nem látott körülmény miatt változás áll be a programban. Neki például a legutóbbi munkahelyváltással gyökeresen átalakult az élete, mindennap hajnali fél ötkor kel, ekkor viszi le a kutyákat, majd legközelebb csak délután tud velük foglalkozni, ekkor viszont legalább két és fél órát lent van velük, hétvégén pedig szinte mindig elmennek az erdőbe futni. A kutyák jól alkalmazkodtak az új helyzethez, nem viselte meg őket a változás.
Dóri hozzáteszi, hogy bár a kutyabarát munkahely gondolatával alapvetően egyetért, az sem feltétlenül jó, ha a kutya hozzászokik ahhoz, hogy mindennap bemegy a gazdival a munkahelyre, mert ha egyszer nem tudja magával vinni, az okozhat nagy problémát, mondjuk a kutya bosszúból szétrágja a lakást, ha hosszabb időre egyedül hagyták.
A városi kutyázás mindenféleképp egy egész életen át tartó tanulás – bár a kertben tartott kutyánál is annak kellene lennie –, és akkor tud jól működni, ha a gazdi életébe belefér, hogy a napi mozgásigény biztosításán felül a kutya felmerülő viselkedési problémáival is foglalkozni tudjon, hiszen még a legtanultabb kutyánál is folyamatosan meg kell erősíteni bizonyos szabályokat, néha az ösztönből jövő reakciót felülírva. Élni és élni hagyni, illetve egymást segítve dolgozni a kutyás lehetőségek fejlesztéséért – összegezve ezt tanácsolnák mindenkinek a megkérdezett városi kutyások.
