Az én nagyszüleim a 70-es, 80-as években szinte a lábukat sem tették ki a rákospalotai házukból. Vagy ha mégis, annak mindig valamilyen praktikus oka volt. Szórakozásként elég volt nekik a kert, a sütés-főzés, esetleg a Négy évszak típusú műsorok a tévében A többi idős családtag is legfeljebb a snapszerben gondolkodott. Ehhez képest az anyukám tele van programokkal. (Vérig is sértődik, ha véletlenül utalást teszünk arra, hogy nyugdíjasként neki mennyi ideje van.) Mindezzel egyáltalán nincs egyedül, a barátai közül valaki rendszeresen utazik, más városnéző sétákra, kiállításokra, színházba jár.
Az idősebb generáció igényének változásával párhuzamosan persze a lehetőségek száma is megugrott. Legalábbis a nagyobb városokban. Szenior torna, szenior jóga, szenior nyelvtanfolyam, szenior tánc, szenior örömtánc – nekem utóbbi tetszik a legjobban. Nem is bírtam ellenállni a kísértésnek, hogy az egyik ilyen tánctanfolyamra magam is ellátogassak.
Szenior tánctanfolyam a rákospalotai Csokonai Művelődési Házban (Fotó: Hernád Géza)
A Csokonai Művelődési Ház, más néven a Csoki belülről csoda szép, kívülről is rendben van, igaz, kicsit szocreál. Az egyetlen igazán idegesítő dolog benne az, hogy alig lehet parkolni a környéken. De ez biztos csak azért zavart, mert siettem, hogy ne késsem le az órát. Somodi Gáborhoz és oktatótársához, Juhászné Hidvégi Zsófiához jöttem, pontosabban hozzájuk és a szenior tánccsoporthoz. Öt pár táncol, amikor megérkezem és persze a tanárok. Gábor hangját hallom, ahogy ilyeneket mond: „fordul, fordul kar alatt, egy csacsa, két csacsa, hand to hand jön, és csacsa, sima New York. Tessék odanézni, Károly lenyomja! Megpróbáljuk lassú zenére?”
Fotó: Hernád Géza
Megkeresik a cédén a számot, közben a párok szusszannak, valakinél jöhet egy puszi, vagy legalább egy gyors ölelés. Megszólal a zene, mindenki együtt lép, van, akin látszik, hogy koncentrál, más szinte teljesen belemerül a mozdulatokba. Én pedig csak állok, támasztom a falat, fülig érő szájjal, közben pedig arra gondolok, de jó lenne mindenkit szóra bírni egy nyugis időpontban.
Fotó: Hernád Géza
Tornázni megyünk 5-től 6-ig, mondja György a telefonban, 7 körül lenne jó, ha hívnál. Feleségével, Évával, mindketten nyugdíjasok, mégis sűrűek a napok. „Gyakorlatilag mindent együtt csinálunk, legyen az kiállítás, utazás, borvacsora, vagy épp aquafitness” – sorolja György a példákat. Pedig a nyugdíjaskorral kapcsolatban beismeri, hogy annyi munkával eltöltött évtized után igenis meg kell szokni a másik állandó társaságát. A tánc véletlenszerűen került az életükbe, persze lehet, hogy nem a véletlen a legjobb szó rá. „Én inkább a komolyzenét kedveltem. Gáborra is véletlenül találtunk rá, de milyen jó, hogy így alakult, más tanárokkal is van tapasztalatunk, de ő a csúcs” – folytatja, márpedig, ha valaki, ő meg tudja ezt ítélni, sokáig maga is tanított az ELTE-n. A táncról ezt mondja: „Nagyszerű, hogy pontosan megtanuljuk az egyes tánclépéseket, és nincs semmi lötyögés. Előfordul, hogy videóra vesszük Gáborék egy-egy lépéskombinációját, majd otthon visszanézzük Évivel. Hatalmas sikerélmény, amikor például egy rövid mambó koreográfiát megtanulunk. Hát ha még improvizálni is mer az ember…” A videók lényege persze az otthoni gyakorlás, de nincs ezen sem semmi csodálkozni való, György szerint pontosan olyan ez, mint a zenélés, vagy a nyelvtanulás. Nem lehet pusztán a tanártól elsajátítani.
Fotó: Hernád Géza
Visszaterelődik a szó a hosszú párkapcsolatokra. Negyven év együttélés után hogyan látják? Mi lehet a titok nyitja? „Mindenképp a közös értékek és a közös érdeklődés. Fontosabb kérdésekben sosem volt köztünk vita, vagy nézeteltérés – mondja György azonnal. – Ami pedig az aktív életmódunkat illeti, én mindig azt mondom, úgy kell élni, hogy baj esetén az ember ne tehessen magának szemrehányást. A tánc is nagy ajándék. Ha javasolhatok valamit, menjetek el ti is, és tartsatok ki! Az első próbákat ugyanis végig fogjátok veszekedni.”
Fotó: Hernád Géza
Györgyékhez hasonlóan Julcsiéknál is egy esti programba sikerül beletrafálnom. A Dumaszínházban vannak épp, szerencsére van még egy bő óra a kezdésig, nyugodtan beszélgethetünk. A „csoportátlagot” az együtt töltött évek számával kapcsolatban ők is bőven hozzák, három évtizede élnek együtt. „Első látásra szerelem volt” – mondja Julcsi nevetve. A ház mostanra náluk is kiürült, így ma már „csak” a két örökbefogadott kutyusuk él velük. A tánc mellett mindenkinek megvan a saját maga hobbija. Julcsi például tornázni jár, már csak ezért is olyan jó, hogy beiratkoztak együtt a táncra. „Mindig is táncoltunk – meséli Julcsi. – Megtudtam, hogy a „Csokiban” senior kezdő tánctanfolyam indul, és rögtön tudtam, hogy jó lenne csatlakozni. Károlynak így én szóltam, de szerintem ez majdnem minden párnál így van. Legalábbis én azt látom, hogy a tánc a nőknek fontosabb. Ennek sajnos megvan a maga árnyoldala is, valahogy rányomódott a táncra, hogy nőies, pedig szerintem ez óriási tévedés.” Őket Károllyal az is vonzotta a tanfolyamban, hogy hasonló korú, hasonló élethelyzetben lévő párokkal találkozhatnak. A közösség minden elvárásukat felülmúlta. „Ha valaki bénázik, a próbákon annyit nevetünk, hogy egyből elfelejtjük, ha aznap épp rossz napunk van.” A korral társaihoz hasonlóan neki sincs baja. „Idősebb korban a legjobb táncolni! Egyrészt már ismered magad, másrészt a tánc kiváló agytorna is. Ami a ki-vezet-kit? kérdést illeti, szerintem igenis fontos, hogy a férfi legyen a dominánsabb.”
A csoport és a tanárok, a közös fellépés után (Fotó: Hernád Géza)
A beszélgetések során kivétel nélkül mindenki megemlíti Gábort (Somodi Gábor a Goldance oktatója), érződik, mennyire sokat köszönhetnek neki. Gábor talán azért is ilyen népszerű, mert elmondása szerint nagyon kedveli ezt a korosztályt. „Annyira jó hangulatban állnak az órákhoz, hogy az engem is teljesen feltölt – mondja. – Még akkor is, ha időnként kicsit lassabban haladunk. Mert nem az a legfontosabb, hogy mennyi idő alatt sajátítjuk el a lépéseket, hanem, hogy jól érezzük magunkat. Ebben pedig ők tényleg verhetetlenek.“ Gábor szerint a tánc képes megnyitni a zárkózottabb egyéniségeket is.
„Főleg a férfiakra jellemző, hogy kicsit oldódnak. Zavarja őket például, ha hibáznak, ha elszúrnak egy tánclépést. Ezen meglehetősen sokat ronthat, ha a feleségük rászól, hogy ne törd ki a karomat! Ha valamiből feszültség szokott az órákon lenni, akkor az általában ez a helyzet.” Gábor szerint a férfiak azonban szép lassan levetkőzik mindezt, és megtanulják elfogadni a kritikát. A zárkózottságukon az is sokat segít, ha van egy jó csapat, netán egy közös cél, esetükben a fellépés a művelődési házban. „A nők ehhez képest jobban viselik a kritikát, könnyebben és gyakrabban kérdeznek, persze nehéz általánosítani. Nekik azt kell megtanulniuk, hogy úgy szóljanak a párjuknak, hogy azzal ne bántsák őt meg, illetve, hogy hagyják magukat vezetni. A férfiaknak pedig azt, hogy viseljék el a szelíd kritikát, és merjenek vezetni. Őszintén szólva nem tudom, hogy melyik a nehezebb...” Szerencsére mindez – úgy tűnik – tanulható. Addig is ott van az aznapi próbán érezhető átalakulás. Amikor valaki feszülten érkezik, az óra végére azonban teljes benne a harmónia.
Fotó: Hernád Géza
Andiék szerint az ő helyzetük igen speciális. Ők ugyanis Józsival már jó ideje nem alkotnak egy párt, csak csütörtökönként, mint táncpartnerek. Két éve jártak Gábor óráira, amikor úgy döntöttek, lezárják az azt megelőző huszonöt évet és a házasságukat. A csoportot azonban nem szerették volna feladni. Addigra már mindkettőjüket baráti kapcsolat fűzte a többiekhez és Gáborhoz is ragaszkodtak. Mindezt persze Andi megbeszélte az új párjával is, aki könnyen elfogadta a helyzetet. Mit elfogadta? A hét másik napján Andival ők is eljárnak Gábor táncóráira. Mivel mára ő is megtanulta a tánclépéseket, ő az, aki elkíséri Andit egy-egy közös bulizásra a csoporttagokkal.
A tanfolyam egyik fő hozadékának tehát ők is a közösséget tartják. „Az, hogy a csoportból ilyen fantasztikus közösség lett, részben egyébként Gábor érdeme. Hihetetlen örömöt látunk az arcán, amikor sikerül megcsinálnunk egy-egy lépéssorozatot, ez pedig azonnal visszahat ránk is.” Andi szerint lehetetlen lenne felsorolni a tánc összes pozitív hatását. Az egyik bizonyosan az, hogy sok helyen lehet kamatoztatni az itt megszerzett tudást. „A barátok is mondják, hogy látszik rajtunk a sok táncóra – folytatja – az a legjobb, amikor már nem csak a begyakorolt figurákat hozza az ember. Ráadásul az órák olyan önbizalmat és jókedvet adnak, hogy ez átsugárzik a hétköznapokra is. Komolyan mondom, minden héten várjuk a próbát.”
Fotó: Hernád Géza
Éva és férje Józsi mindketten vezető beosztásúak, Éva logopédus, férje műszaki vezető egy cégnél. Napközben nagy a hajtás, amit ki-ki a maga hobbijával igyekszik levezetni. Megtehetik, a gyerekek már náluk is felnőttek. „Kicsit olyan ez az időszak, mint amikor megismerkedtünk, de bevallom, még mindig szokatlan, hogy kiürült a ház” – mondja Éva, majd siet hozzátenni, hogy szerencsére nagyon szoros a kapcsolat a gyerekek és közöttük. A mai táncpróba után is felugranak a lányukhoz. A közös hobbi, a tánc, Évát vonzotta mindig, történetük Gábor csoportjával és a csapattal úgy indult, hogy két évvel ezelőtt Éva meglátott egy hirdetést a neten. „Kicsit rá kellett beszélni a férjem, hogy próbáljuk ki – folytatja kuncogva. – De egy-két alkalom után már ő biztatott engem. Szerintem nem véletlenül alkalmazzák a táncot terápiaként olyan sok helyen. Nemcsak fizikailag mozgat meg, mentálisan is feladat elé állít, folyamatos koncentrációt igényel, ezért ha akarod, ha nem, kizökkensz a mókuskerékből.” Azzal kapcsolatban, hogy mindez mekkora kihívást jelent, azonnal ezt válaszolja: „Azt hittem, könnyebb lesz, ehhez képest a tánc tényleg állandó tanulást igényel. Mi azonban ezt is nagyon szeretjük benne.” Olyannyira, hogy ők is elmentek a közös fellépésre, ami pedig Éva szerint elképzelhetetlen volt előtte. Éváék szerint a legjobb az egészben mégis a közösség, és az, hogy külön barátságok születtek. „Olyan párokkal találkoztunk, akik rokonlelkek – mondja. – A táncórákon leegyeztetjük a következő programot, összedobjuk a pénzt, és már indulhat is a szervezés. Időnként pizzázunk, máskor retro táncestekre megyünk. Ezek nagyon jó apropók a gyakorlásra is.”
Fotó: Hernád Géza
Tünde és férje, Péter gimnáziumi osztálytársak voltak, kapcsolatuk több mint negyven éve tart. Ahogy a tánc iránti elköteleződésük is, hiszen még fiatal házasként iratkoztak be az első tánciskolába. A táncórák mellett rendszeresen felléptek a gyerekek iskolai báljain is. Élményük tehát bőven akadt. „Rengeteget számít, hogy rátaláltunk a táncra. Kifejezetten nagy összekötő kapocsnak tartom – mondja Tünde. – A másik kedvenc időtöltésünk az úszás, bár amióta megszülettek az unokák, a programok egyre inkább kibővültek a gyerek előadásokkal és az állatkerti sétákkal.” Ettől függetlenül csütörtökönként a Csokiba biztosan eljutnak ők is. „Emlékszem, Péter beszélt rá anno, hogy járjunk el táncolni, pedig általában a nők szoktak ezzel előhozakodni.” A kérdésre, hogy hagyja-e, hogy Péter vezesse őt a táncban, nevetve ezt feleli: „Egy kapcsolatban is folyton cserélődik az irányító szerep, miért lenne ez máshogy a táncban? Ha quickstepet táncolunk, ami az én kedvencem, Péter jön inkább utánam, mert ennek én tudom jobban a lépéseit. A jive-nál épp fordított a helyzet.”
Az érzékiség kerül szóba, kicsit mentegetőzik, hogy az ő korában ilyesmiről beszélünk. Aztán inkább abban maradunk, hogy ez (is) kortalan, miért ne lehetne a tánc érzéki bárki számára? A kérdésre, hogy mégis mi az, ami a legboldogabbá teszi őket a táncórákon, nemes egyszerűséggel ezt válaszolja: „sok mindent lehetne mondani, de szerintem minket az, hogy újra és újra rájövünk, mennyire jó, hogy a mai napig egy párt alkotunk.”
Keressük az Ország Örökifjú Szerelmespárját!
Jelöljétek magatokat szüleiteket, rokonaitokat, barátaitokat! Olyan párokat, akik elmondhatják magukról, hogy életük őszén talált rájuk a szerelem, és köszönik szépen, nagyon boldogok a partnerükkel. Az elején pont úgy izgultak, pont úgy drukkoltak és hitetlenkedtek, mint húszévesen. Küldjétek el pár mondatban, hogyan, mikor, milyen élethelyzetben ismerkedtek meg, és csatoljatok róluk egy fotót is.
A jelöléseket július 5. éjfélig várjuk, kattints a jelentkezési lapra!
Az öt legjobb történetet szerkesztőségünk tagjai választják ki, főszereplőit képriportban fogjuk bemutatni, és ti, olvasók szavazhatjátok meg, ki legyen közülük az ország kortalan szerelmespárja.
Szavazni lehet: július 19-július 29. éjfélig.
A nyertesek nevét július 30-án áruljuk el.
A nyertes pár 50.000 forintos Tesco ajándékutalványt és egy emlékplakettet kap.
A pályázathoz szükséges letöltendő hozzájárulási nyilatkozat
A pályázathoz szükséges leöltendő szerzői nyilatkozat
Szponzorált tartalom
