 |
| Kadlecsik Zoltán |
Milyen jó lenne, ha átmehetne az a csend, amit most ide szánok. Az a csend, az a csontig hatoló hallgatás, amit ez a kérdés okozhat. Szereted magad? Nem, nem arra gondolok, hogy magadnak adsz-e igazat, vagy hogy nem akarod a fejed a falba verni minden setesuta helyzet után. Nem is arra gondolok, hogy nem kárhoztatod magad amiatt, ahogy kinézel. Ki vékonyabb, ki erősebb! Valaki alacsonyabb vagy magasabb. Nincs mit tenni! Elfogadom magam, hisz szeretem magam. Nem erre a gyorsan adott, betanult válaszra gondolok. Valami egészen másra.
Szereted magad? Örömmel tölt el, amikor tükörbe nézel? Büszke vagy arra, hogy élsz, hogy van feladatod ebben a rövidke életben? Vágyakozva keresed az utat, amin jársz? Bízol benne, hogy van hatásod a körülötted történtekre? Jóban vagy magaddal? Reggel, mikor gyűrt az arcod és fáj a lábad, vagy nem sikerül mindent teljesítened úgy, ahogy azt szeretnéd. Tudsz ezeken mosolyogni és azt mondani, érezni, hogy értékes vagy? Szereted kimosni a szennyes ruhát, megfogni és élvezni a szerelmed nyirkos kezét? Szeretsz a Ki nevet a végén? társasjátékban kiesni? Szeretsz belebújni a csípős hidegben a kabátodba? Tudsz nevetni, mikor nyáron már háromszor zuhanyoztál, mert ömlik rólad a verejték? Egyszerűen megengedni magadnak, hogy örömmel élj?
Örömmel élj!
Valamelyik nap álltam az ablak előtt. Teáztam. Ez egy reggeli tea volt. Aztán megláttam a velem szemben lévő párkányon két galambot. Aztán magam sem értem, honnan jött a mondat, hangosan megszólaltam, kibuggyant belőlem: Nézd! Mint két galamb! Jót nevettem magamon, a két galambon, akik épp úgy ültek ott, mint két galamb… Nem is tehettek mást, szegények, hisz galambok voltak. Semmi különös nem történt, mégis bearanyozta a napomat. Két galambot galambnak nevezni – így elmesélve nem biztos, hogy vicces. Nekem akkor az volt. Szeretek örömmel élni – de persze én sem tudok mindig.
“Fiam! Veled is csak többen vagyunk”
Egy mondat, ami régen, valamikor elhangzott egy tanárom szájából. Emlékszem, sokáig cipeltem. Féltem a jelenlétében, azt éreztem, hogy a legrosszabb történik velem. Megaláz. Mert ez a legrosszabb, ami egy emberrel történhet, ha megalázzák. Haragudtam rá, dühös voltam és bosszús. Mindig engem talált meg és folyamatosan kellemetlen helyzetekbe hozott. Éreztem, meg kell neki bocsátanom. Jó, de hogyan?
“Szeresd felebarátodat, mint magadat!” Milyen egyszerű mondat, milyen egyértelmű, mégis mennyi feladat, mennyi küldetés van benne. Engedtessék meg nekem ezt a jézusi mondatot kiegészíteni. Úgy szeretsz másokat is, ahogy magadat szereted. Ezt tapasztalom, ezt élem meg. Addig nem tudsz szeretni mást sem, míg magadat nem szereted, amíg magaddal nem vagy jóban. Míg nem engeded meg magadnak, hogy fáradt légy, addig nehezen fogod megengedni másnak is, hogy fáradt legyen. Míg nem tudod megbocsátani magadnak, hogy nem vagy makulátlan, addig nem fogsz tudni megbocsátani másnak sem, és ha talán más szavakkal, gondolatokkal is, de zakatolhat a fejedben: Veled is csak többen vagyunk!
Meg kell bocsátanunk?
Azt hiszem, hogy a kérdés egy kicsit csonka! Vagy nem egyértelmű! Legalább is számomra. Mert nekem sokkal fontosabb kérdés, hogy van-e dolgom a másikkal? Mert, ha van, akkor a kérdés nem fontos. Nem ez a kérdés, sosem ez a kérdés. Szereted vagy nem? Van közös utatok vagy nincs? Ha együtt “járunk” egy utat, mert így döntöttünk, mert ezer és ezer élmény, akarat, érzelem köt össze, akkor megbocsátom, hogy ember és emberi, hogy nem makulátlan. Megbocsátom, mert szeretem, megbocsátom, mert szeretve vagyok.
Gyula bácsi mesélte bölcs, szelíd szemmel, meleg hanggal: Mi is a házasság titka? Ez volt az előadásának a címe. Figyeltem és a szúnyog zümmögését is hallani lehetett. Akartam tudni a választ. Hallani akartam attól a 76 éves bölcs embertől, hogy mi a titok. Sok véleményt hallottam azóta, hogy mi a titka a házasságnak, de azt hiszem, az övé még mindig a legigazibb számomra. Elmesélte, hogy egyszer 40 fokos lázban feküdt otthon a felesége. Köhögött, hánykolódott, nagyon rosszul volt. Ő, Gyula bácsi mégis elment egy kétnapos konferenciára.
– Ott hagytam a feleségem, hisz nem halálos beteg! – mondta szomorúan, megbánó arccal!
– Mi a házasság titka? – tette fel ismét a kérdést.
– Az egy csoda – felelte.
Azt hiszem igaza volt. A szeretet csodája. Sokszor szenvedtem attól, ha nem szerettek vagy ha megaláztak. Attól talán még jobban szenvedtem, ha én nem szerettem. Aztán amikor szeretve vagyok és szeretek, akkor mind a mai napig ezt a csodát élem meg. Csoda történik. Ezt akarom élni. Engedni a csodának, ami egyikünktől sincs messze. Az a csoda, hogy szerethetünk, az a csoda, hogy akkor megszűnnek a falak, leomlanak.
Meg kell bocsátani? Mindenáron?
Nem tudom. Azt hiszem csak, hogy lehet szeretni, hiszem, hogy jó, ha nem gyűlölöm a másikat, mert az sokkal inkább rólam szól, mint a másikról. Azt is hiszem, olykor el kell engedni a másikat és megköszönni, hogy valamit mégis csak tanított. Ha mást nem, akkor a megbocsátást és az elengedést. Van közös utad a másikkal? Van utad magadhoz? A szívedhez? Szerintem ez a kérdés a fontos. Élsz? Örömmel? Céllal? Szeretettel?
Szeretettel: Kadlecsik Zoltán
