Kadlecsik Zoltán: “Rajtam múlik, hogy vagyok!”

Kié a felelősség? Ma ez egy nagyon fontos kérdés lett. Ki a felelős? Keressük a választ, keressük az embert, és meghívjuk még az Istent is, hogy feltegyük ezt a roppant fontos kérdést: Ki a felelős? Egy szilveszteri előbuliban beszélgettem egy nagyon kedves lánnyal. Beszélgettünk kapcsolatról, kitartásról, elengedésről, szakításról és az Istenről is. Arról beszélgettünk, hogy egy-egy helyzetben ki a felelős? Miért engedi el a másik a kezünket? Miért engedi meg ezt vagy azt az Isten? Aztán egyre csak az zakatolt a fejemben és a szívemben, hogy azt a kérdést tegyem fel magamnak, hogy nekem hol a felelősségem? Nekem miben áll felelősségem? Mert ez egy roppant nehéz kérdés, mégis azt hiszem, hogy ez a legfontosabb. Én miben vagyok és miért vagyok felelős?

A főszereplő én vagyok

Nem ez volt a legjobb karácsonyom, még az év utolsó napjára is jött egy lökés, egy nagy fájdalom. Azt hittem és úgy éreztem, mintha egy drámát néznék, ülök a vászon előtt, pereg a film, és én vagyok a főszereplője, Kadlecsik Zoltán. Ülök egy nap a szobában. December közepe van. Tervezem a téli szünetet. Hová is fogunk elmenni ebben a két hétben a párommal? Terveztünk balatoni kétnapos kiruccanást, mozit, vacsorát, terveztük, hogy megáztatjuk a testünk, így a lelkünk is valamelyik fürdőben. Terveztünk borozgatást, beszélgetést, szerelmeskedést. Azt is örömmel elterveztük, ha más nem lesz, hát ketten leszünk szilveszterkor. De jó! Kiderült, hogy mind a ketten mennyire vágyunk erre is. Ketten a virslikkel, salátával, pezsgővel és egymással.

Aztán valahol valami eltörött, és külön váltak az útjaink. Nem értettem, és csak néztem a vásznat, hogy de szomorú, jaj de szomorú ez a helyzet, és csak lassan tudtam, máshogy nem ment, csak lassan tudtam közel engedni magamhoz, hogy ennek a filmnek én vagyok a főszereplője. Ki a felelős? – tettem fel a kérdést. Ígértek és ígértem, sírtam, és néztem a vásznat. Bizony én vagyok a filmemben. Egyedül a fa helyett a kanapé sarkában, 24-én nem az az ajándék jött, amire vágytam. Bóklásztam a nővéreméknél Székesfehérváron, aztán áthúztam magamat Gödöllőre egy barátomhoz, gondoltam, könnyebb lesz nézni ezt a filmet. De csak pereg, csak pereg a könnyeimmel együtt. Nem állt meg, ment tovább, és én kerestem a felelőst, meghívtam az Istent is a szívembe, és meg akartam fogni neki is a kezét. Aztán szilveszter előtt egy nappal Budapestre érkeztem, ahol vártam, hogy vége legyen a filmnek. De a film csak pergett tovább.

Nagymamám, mindenki Idese, december 4-én lett 90 éves. Meglepetéspartit szerveztünk neki. Ott volt testvér, unokatestvér, férjek, feleségek, unokák, dédunokák. Fantasztikus volt. Semmit sem sejtett, akkor még semmit. Tiszta fejű, kicsit nagyothalló, lassan járó nénike. Az én nagymamám, Ides. Még apuék kezdték el így hívni, pontosabban ez maradt rá. Mert még édesapámék Idesanyámnak hívták az édesanyjukat. Így lett ő mindenki Idese. Nagyon szép volt a találkozó. Nevetett, és felidéztük a régi nyári nyaralásokat, fagyikat. Majd a hó közepe felé, amikor valahol valami eltörött, Ides leesett a lépcsőről. Kék-zöld lett szegénykém, de valami csoda folytán az orrán kívül nem tört el semmije. Székesfehérvári kórházban ápolták. Mentem is, mikor épp Fehérváron botorkáltam Marikáéknál. Mentünk együtt és fogtuk a kezét. Néztem a filmet, és azt éreztem, hogy milyen szomorú is ez.

Mi a terv?

December 31-e. Reggel hív a bátyám negyed hétkor. Kinyomtam, gondoltam majd visszahívom. Aztán felvillant a félelem. Nem szokott ok nélkül negyed hétkor hívni a Tibi. Visszahívtam egyből. Meghalt az Ides, december 31-én. Én meg feküdtem az ágyban, és ott voltam ember, Isten, hely és idő nélkül. A film csak pereg-pereg tovább. Sírni sem tudtam, nem voltam ott, nem tudtam ott lenni. Szép kis karácsony, szép kis szilveszter. Ki a felelős? Hogy van ez? Nem értettem, és kerestem-kutattam a kutathatatlant.

Kérdeztem a bennem lévő Istent, mi van akkor most? Ki a felelős? És ajándékul kaptam egy választ magamban, egy érzést. Azt az érzést, hogy nem keverhetem fel a felelősségi köröket. Mert van az én, a te és az Isten. Mit tesz a másik? Mit gondol a másik és mit érez a másik egy helyzetben? Odáig nem érek el. Van-e megtartó erő ebben a világban? Van-e terv benne? Ez sem az enyém, nem az én hatásköröm. Az viszont igen, hogy szeressek, hogy szépen érezzek, hogy ott legyek, addig, ameddig tudok és ameddig akarok. Ez az én felelősségem. Rájönni, megérezni, hogy nem minden az én felelősségem, de a viszonyom a hozzáállásom, az érzéseim, a szavaim az én dolgom. Ezt kaptam az Istentől. Semmit sem kaptam, se karácsonyfát, sem fürdőzést, és még Ides is elbúcsúzott. De megkaptam az Istentől, ebben a semmiben azt a hívást, hogy vagyok, hogy rajtam múlik, hogy vagyok. Hogy merek-e sírni, ha fáj, félni, ha kell, szeretni, amíg lehet. Ezzel indít útnak az ÉLET! Hogy én élek, és azért élek, mert szerethetek. Ez a döntés rajtam múlik akkor is, ha nincs szerelem, akkor is, ha búcsúzni kell, akkor is, ha nem lehet… a film pereg, a főszerepet meg én játszom.

Te vagy az, aki vagy!

Mit lehet tenni, ha nem úgy mennek a dolgok, ahogy terveztük? Ha nincs semmi és senki, vagy éppen minden van? Mit kell és mit lehet ezzel kezdeni? Azt hiszem, nincs más, nekem legalább is nincs más válaszom, csak annyi, hogy a felelősség és így a lehetőség is nálam van, hogy szerethetek, hogy tisztán érezzek, hogy érezzek, és engedjem meg magamnak és a másiknak, a búcsúzónak, az engedőnek és az elengedőnek, hogy ÉN szerethetek továbbra is.