Kadlecsik Zoltán: “Ki tart engem?”

Kitartás. Milyen jó és szép és fontos eszme, vágy, tett. Mindegy is, csak legyen kitartás. Ez az alapja, közepe sok mindennek. Ha kitart, akkor jó lesz, ha kitart, akkor boldog leszek. Ha kitart, akkor minden szép lesz. Tényleg így van ez? Kinek vagy minek is kell kitartania? Mert sokszor hallom, látom és magam is megélem, hogy a külső tényezőktől, emberektől, hatásoktól, körülményektől várom és várjuk, hogy kitartson. Miközben amikor ezen pörögnek a gondolataink, fel lehet tenni és fel is teszem másként a kérdést: Ki tart? Mert ez egy sokkal mélyebb és fontosabb kérdés. Ki tart? Ki tart engem? A pénzem, ami soha nem elég. Dolgozunk és megszakadunk, de menni kell, mert kell a családnak, meg persze nekem is. Néha megrémít a helyzet, hogy mennyit képes az ember azért dolgozni, hogy öt-tízezer forinttal többje legyen. Persze, persze, pénzből élünk, de a pénz tart? Mert akkor érdemes ezt tudatosítani. A pénz tart engem.

Ki tart téged?

A helyzet, ami mindig változik? A másik, a szerelmed tart? És igen. Egymást is tartjuk. Tartja a lelket a feleség a férjében, tartja a lelket az apa a fiában, tartja a pénz a családot, tartja a barát a komáját. És mégis ez a tartás olyan sokszor összedől. Miért is? Azt tapasztalom, hogy ha én nem tanulom meg, hogy tartsam magam, tartsak ki, akkor senki és semmi nem fog megtartani. Talán azért sem, mert nem is látom, nem is ismerem, hogy mi az, hogy tartani. Milyen az, amikor tart valaki. Mert hiszem, hogy létezik egy rend, ami megtart. Létezik egy mélység, ami tart mindannyiunkat! Ez nem valami elvont, távoli, hideg épületekből hirdetett dogma vagy egy eszme. Nem hiszem, hogy ezek tartanak minket. Nem is a dörgedelmes szavak, hisz jóvá még senkit sem szidtak. Ezen túl, ennél mélyebben van valami, ami tartani akar és meg is tart minket. Talán ezért is nehéz ebbe kapaszkodni, ezért is lehet nehéz ezt észrevenni. Mert nem a szemünk előtt ugrál, nem a szomszéd sarkon árulják, nem a könyvekből szemezzük ki. És nem is lehet megvenni. Mégis érezhetjük, hogy valami tart, csak aztán elfelejtjük, elengedjük, és becsukjuk a szemünket, mert szinte hihetetlen.

Ki tart?

Egyre többször és egyre gyakrabban fedezem fel magamban, hogy maga az ÉLET tart. Nem az, amit itt a földön életnek nevezünk. Nem a múló percekre, nem a rohanó évekre gondolok. Nem is a generációkra vagy a születésre és az elmúlásra. Hanem az ÉLETRE, ami nem múlik el, nem lehet ellopni, elveszíteni. Nem szűnik meg, nem drágul és nem is kopik el. Arra az ÉLETRE, ami benne van a fában, a levegőben, a haldoklóban, a koldusban. Benne van az elmúlásban, benne van a reményben és a magányban. Az ÉLETRE gondolok, amit még névvel vagy címkével illetni is felesleges. Valamire, ami nem elmagyarázható, leírható. Ami kimondhatatlan, mégis érezzük és látjuk, naponta beszívjuk és néha meglátjuk és megérezzük. Arra gondolok, amikor tudod, hogy van valami, ami ezen az életen túli, ami mélyebb és magasabb, mint az ember, a munkája. Több, mint bizonyítható, kézzelfogható valóság…

Azt tapasztalom a munkám, beszélgetéseim kapcsán, hogy a tartás, az önmagunk tartása, illetve a gyökerek megtalálása és megélése rendkívül fontos kérdés. Ez így is van jól, hisz gyökerek nélkül nincs korona sem, nincs gyümölcs sem. Ezt veszítjük el sokszor. A magunkkal való vagy a magunkhoz való viszonyt. Erről ír Paul Tillich teológus is és Carl Rogers is, amikor azt feszegetik, hogy az ember elvesztette magát. Elvesztette a kapcsolatot önmagával. Elidegenedett saját magától. Amikor az ember elidegenedik magától, akkor természetes, hogy idegen másoktól és az ÉLETtől is. Hisz amikor az ember saját magának idegen, akkor minden idegen. Teszem fel a kérdést magam is, hogy mi van akkor, amikor az ember idegen saját maga számára? Mit lehet tenni? Mit tudok én tenni?

Ha idegen valami vagy valaki, és szeretnénk közelebb kerülni hozzá, megérteni, akkor nincs más lehetőség, meg kell ismerni. Mert amit ismerek, azt jobban tudom szeretni, és amit szeretek, azt könnyebben megismerem. Nekem sokat segít a magamhoz való kapcsolódás, ha minél jobban megismerem magamat. Nem egy egyszerű feladvány ez. Hisz nem arról van szó, hogy tudom, hogy melyik felvágottat vegyem meg, vagy milyen filmet szeretek. Több ennél az önismeret. Magamra találás, találkozás a félelmeimmel, találkozás az összetörtséggel és a reménnyel. Találkozás az EMBERREL. És amikor ez a találkozás létrejön, akkor össze kell barátkozni. Ez a barátkozás saját magammal az, ami ahhoz segít hozzá, hogy megértsem és megéljem, hogy van bennem és van bennünk élet, pontosabban BENNÜNK van az élet! Ez a felismerés segít nekem abban, hogy bár mindig lesz dolgom magammal, mégis tudom és hiszem, hogy ki tart, hogy valami tart. Az ÉLET tart. Kitartást, Kedves Olvasó!