Az utca emberének nem egyszerű egy női börtön falai közé bemenni. Elhatalmasodnak az ismeretlen érzések. A kíváncsiság és a félelem szkanderozik az ember lelkében. Nők. Börtön. Testek. Nőiség. Szexualitás. Kézzelfoghatóan lüktet a falakon belül. Minden zárt. Rácsok, lakatok, őrök és sok-sok nő. Akik bent is igyekeznek megélni a nőiségüket az egyforma tyúklábmintás egyenruhában, esetleg a “morzsás szürkében”. A sminkek kifogástalanok, akár az Operabálban. Tökéletesre alapozott arcok, hangsúlyos szemek, kontrasztos szemöldök, élénk rúzs, villogó körmök.
Bent “nagyon szexi”-nek lenni azt jelenti, hogy fehér felsőt viselnek. Ez itt a legnőiesebb ruhadarab. Mert ezt akkor – és csak akkor – veszik fel, ha látogató érkezik hozzájuk. A ruhatár adott, a szexuális kisugárzást itt nem az öltözéktől kell várni. Az érezhetően jelen van. Maguknak szépek és egymásnak. Itt nincsenek férfibókok, csak szexuális vágy. Amiről olvasnak, beszélnek, és nem utolsósorban megélik. Még a törölközőn lévő nő is pucér és vágyakozó, a pálmafák árnyékában kelleti magát. Ők is kelletik magukat, de csakis maguknak, esetleg egymásnak. A zárkatársak bókjai – ott bent – felérnek egy hadseregnyi férfi bókjával.
Emma
Ambivalencia. Ez a szó jut eszembe. Egy szexuálisan sugárzó nő, aki öt gyermeket szült, és akin nem látszik az idő múlása annak ellenére, hogy viszontagságos az élete. Történetét hallgatva elgondolkozom, mit meg nem tesz egy szeretetéhes kislány azért, hogy szeressék, aztán felnőtt nőként, hogy a gyermekei apját maga mellett tartsa? Még a testét is áruba bocsátja, hogy a párját boldognak lássa. Négy gyermeket is szül neki. Ahogy ő mondja: “Rájöttem, hogy meg lehet vásárolni a szeretetet!” Tényleg meg lehet vásárolni? Hol vannak a határok? Emma esetében ezek nem léteztek. De ma már tudja, amit akkor kellett volna tudnia. Mesélni kezd, arca komorrá változik. Gyereklányként látom magam előtt, szinte egy filmet pergetnek le szavai.
“Édességet loptam a szeretetért cserébe!”
“Visszamegyek a gyerekkoromhoz. Szinte regénybe illő, szomorú életem volt. Háromévesen intézetbe kerültem, mert anyámnak nem kellettem, és nagymamám pedig túl öreg volt ahhoz, hogy nevelni tudjon. Így az intézet jelentette az egyedüli megoldást. Koszosan és tetvesen kerültem be, ezzel elkezdődött az icipici életemnek az első szörnyű időszaka. Kopaszra vágták a hajamat, megfürdettek és bevittek a többi gyerek közé. Nagyon sírtam és rettegtem, hogy mi lesz velem. Mivel csúnyácska gyerek voltam, nevelőszülők soha nem választottak ki engem, pedig mindig ugráltam és kiabáltam, hogy “Engem tessék elvinni!”. De soha nem kellettem senkinek, engem nem szeretett senki.
Ahogy nőttem, kicsit megjött az eszem. Úgy döntöttem akkor, hogy rossz leszek, hiszen úgysem kellek senkinek. Harmadik osztályos lehettem, amikor először elmentem a boltba azért, hogy elköltsem a zsebpénzem. Amikor beléptem, egy soha nem tapasztalt érzés vett hatalmába. Addig még sohasem láttam ahhoz foghatót. És akkor megtörtént az első lopásom. Mikor ezt az intézetben a többiek megtudták, nemhogy megvetettek volna, hanem elkezdtek tisztelni, megdicsértek, és ez nagyon jólesett, tetszett nekem. Aztán közösen megettük a lopott édességeket. Sajnos ez kellett ahhoz, hogy felfigyeljenek rám és szeressenek. Aztán elfogyott a sok édesség, és megint egyedül éreztem magam, szeretetlenül. Így elmentem újra lopni a boltba, aztán ezt újra és újra megismételtem. Rájöttem, hogy amíg adok, addig szeretnek, és hogy meg lehet vásárolni a szeretetet. Egyszer újságírók jöttek az intézetbe, és megkérdezték, mik szeretnénk lenni, ha felnövünk. Én orvos szerettem volna lenni, hiszen nem voltam rossz tanuló. Akkor én lettem a cikk főszereplője, a címének is ezt adták: »Emma és társai«. De sajnos nem így alakult.”
“Rájöttem, hogy nem én kellek nekik, hanem egy szexuális tárgy”
“Tizenhat évesen elkezdtem kiszökdösni az intézetből. Megtudtam, hol van az édesapám. A szegedi Csillag börtönben ült. Elmentem hozzá egy beszélőre, mert nagyon kíváncsi voltam rá. Örült nekem, és ideadta a pesti rokonok címét, akikhez fordulhatok segítségért addig, míg ő kiszabadul. A rokonoknál azonban nem lakhattam fizetség nélkül, mindig adnom kellett… magamat. A rokon meg a fia felváltva molesztált. Amint tudtam, elköltöztem, de a megélhetéshez pénz kellett. Így beálltam prostinak, és egyre lejjebb csúsztam. Megpróbáltam kapcsolatot létesíteni férfiakkal, akik talán majd segítenek rajtam és szeretnek is egy kicsit, tényleg csak egy kicsit. Eleinte élveztem, hogy férfiak vágynak rám, szívvel-lélekkel csináltam, némelyikbe még bele is szerettem, de aztán rájöttem, hogy nem én kellek nekik, hanem egy szexuális tárgy vagy gép – mindegy, minek nevezem –, amit eldobhattak, mint egy szemetet…”
“Mindig csalódtam a férfiakban, de én egy örök szerelmes vagyok!”
“Teherbe estem és megszületett az első lányom, Fanni, aki most 19 éves. Négy évet éltem az apjával, aki jobban szerette a kutyáit, mint minket. Elhagytam és elszöktem a mostani férjemmel, akinek szültem még négy gyereket. Folyamatosan megalázott, megcsalt és becsapott. Tizenhat évig éltünk együtt, és az idő alatt az életünk csakis a lopásról szólt. Mindig kitűzött magának egy célt, amit nekem kellett teljesítenem. Ha nem akartam megtenni, akkor megvert vagy terrorizált. Majd kaptam egy idegösszeomlást és pszichiátriára kerültem. Közben rászoktatott a heroinra, amit ő árult. Közben ő bekerült a börtönbe két évre, míg én hűségesen vártam rá. Szabadulása után megismertette velem a kokaint, amit szintén kipróbáltam, mert a depressziót is oldotta. Így szép lassan függő lettem. Anélkül már nem tudtam létezni.”
“Rajtad nem fog a törvény!”
“Egy idő után a férjem rettenetesen önzővé és zsarnokká vált – mindent csak magának akart –, és a bűnözők között is a legnagyobb akart lenni. Persze azt nekem kellett összehozni! Ház, jó autó és sok pénz! Nagyon belefáradtam és öngyilkos akartam lenni. Aztán a depresszió miatt leszázalékoltak, de csak még nagyobb nyomás nehezedett rám. Mindenhová nekem kellett ugyanis mennem – ő kényszerített –, mondván, te bolond vagy, rajtad nem fog a törvény. Gyűltek az ügyek sorra. Amikor érezte, hogy a lába alatt forró a talaj, és én bekerültem a börtönbe, egyszerűen eltűnt az életemből. De a legfájóbb az, hogy elvitte a négy gyerekünket, akikről azóta sem tudok semmit. Volt családom, nincs családom. Az érzés, hogy egész életemben kihasználtak szexuálisan és anyagilag is, megviselt. Sokat gondolkoztam. Megpróbálok abból építkezni, amim van. A nagy tapasztalatból!”
“A történelem ismétli önmagát”
“Most a 19 éves lányom egyedül van a nagyvilágban. A történelem ismétli önmagát. Most ő került abba a helyzetbe, amibe annak idején én. Kihasználja egy fiú, prostituált lett belőle. Ez a gondolat felőröl, de nem tudok rá hatni. Aggódom, hogy mi lesz vele! Attól szenvedek, hogy nem tudok a négy gyermekemről, és a párom még mindig éli világát abból a pénzből, amiért én most börtönben ülök.”
Emma üzenete
“Szeretném, ha elvinné az üzenetemet a nőknek, hogy nem szabad vakon bízni senkiben! Ne hagyják magukat kihasználni, mert abba tönkremennek! Prostituáltként sok férfit öleltem, de egynek sem adtam magam oda, csak a páromat szerettem. Nem figyeltem az intő jelekre, vakon követtem őt, ő pedig kihasználta a szerelmemet! Azt hittem, ha mindent megteszek egy férfi kedvéért, akkor szeretni fog. Ma már tudom, a szerelmet és a szeretetet nem lehet megvásárolni, sem kikövetelni. Minden embernek tisztában kell lennie önmagával és az érzelmeivel. Tudni kell becsülni a másikat és nem utolsósorban önmagunkat, a nőiségünket, a szexualitásunkat. Azt érzem, itt a börtönben a saját nőiségemet és szexualitásomat többre becsültem, mint kint, amikor ízig-vérig nő lehettem volna! Ha kijutok innen, az lesz az első dolgom, hogy ezt a lányomnak megtanítsam! Hogy ne adja a testét, nőiségét csak úgy oda, pénzért sem, sok pénzért sem, mert a makulátlan női önérzete ennél sokkal többet ér!”
Emma erős. Nagy tervei vannak. Hamarosan kikerül a börtönből és tanulni szeretne. Harmincnyolc évesen kezd új életet. Mert soha nem késő. Tanulással, fejlődéssel, magára figyeléssel, a nőiségének és szexualitásának tiszta megélésével. Megtanítja a 19 éves lányának azt, amit ő 38 évesen tanult meg – sok veszteség árán. Szurkolunk, Emma!
A cikk szerzője Bibók Bea pszichológus, szexuálpszichológus, pár- és szexuálterapeuta. A Babes – Bolyai Tudományegyetem pszichológia szakán végzett, mint pszichológus. A Magyar Családterápiás Egyesület család- és párterápiás képzését követően a Semmelweis Orvostudományi Tudományegyetem posztgraduális képzésén tanult szexuálterápiát. Tagja a Magyar Családterápiás Egyesületnek és a Szexológiai Tudományos társaságnak, valamint a Magyar Szimbólumterápiás Egyesületnek.
