„A Google-nek vagy a Facebooknak dolgozik? Végül is mindegy, a lényeg, hogy ne kokózzon” – harsogja a kedves, borvirágos orrú bácsi, akit képtelen vagyok meggyőzni róla: attól, hogy egy pubban ülve püfölöm a billentyűzetet, még nem leszek internetmilliárdos. „Don’t do coke!” – ismétli újra, aztán felveszi a korsóját, és dühös morgások közepette átül egy másik asztalhoz.
Cardiffban vagyok, a Queens Vaults nevű, XIX. században épült melóskocsmában, közel a meghökkentő módon épp a historikus városközpont kellős közepén felhúzott, hipermodern Millenium Stadiumhoz. A Westgate streeti ivó nagyon népszerű a helyiek körében, turistát viszont nemigen látni: mintha a bejárat feletti cégéren trónoló, szigorú tekintetű Viktória királynő csak a korona alattvalóit látná szívesen a helyen. Engem is kelletlen félmosollyal szolgál ki a pult mögött korsókat törölgető csapos lány. „That’ll be three-fifty” – mondja jellegzetes walesi dialektusban, miután elém teszi a kirendelt pintet.
Wales fővárosa nem egy kimondott metropolisz. Nagyjából 350 ezren lakják, lélekszámát tekintve össze sem lehet hasonlítani az 1,72 milliós Budapesttel – az Egyesült Királyság 8,79 milliós, roppant capitaljáról, Londonról már nem is beszélve. A belvárosa is kicsi, kocsma viszont rengeteg van benne, ráadásul a The Four Elmstől a Tiny Rebelen és a Cambrian Tapon át The Ty Mawrig egytől-egyig mind kiváló. A Bute Park, az A4161-es főút, a Queen Street, a vasút és a Taff folyó által közrefogott, zsebkendőnyi területen több tucat public house, freehouse, ale house, arms, valuts, bar, inn, tavern és drinkery van, soha nem jártam még olyan városban, ahol ennyi különféle kifejezés lett volna az italmérésre.
Queens Vaults, Cardiff (Fotó: Queens Vaults Facebook)
„A walesiek szeretnek inni – magyarázza nevetve a vendéglátónk, Mici, amikor Mariannal együtt végre megérkeznek a Queens Vaultsba, hogy elvigyenek a Cardiffi Öbölbe. – Ne csodálkozz, b*szki, hogy több szavuk van a kricsmire, mint az eszkimóknak a hóra.”
Autóba ülünk, és legurulunk a közeli Mermaid Quaybe. Régen lepusztult, só marta dokkok sorakoztak itt – a nyolcvanas évek végéig Cardiffban volt a világ legnagyobb szénkikötője –, de a kilencvenes években kezdődött városrehabilitáció során elbontották őket, most drága bevásárlóközpontok, éttermek, bárok működnek a környéken. Ekkor újították fel a szemközti Penarthot is: az ország legdrágább tengerparti üdülőhelyén most tehetős nyugdíjasok süttetik magukat – már azokon a ritka napokon, amikor épp nem zuhog az eső; Mici csak „Nyuggermonacónak” hívja a várost. Az öböl és környéke mindenesetre tényleg gyönyörű, nem csoda, hogy 1999-es átadása óta több mint százmillió turista érkezett ide. No meg a filmesek: az elmúlt években a BBC és a Pinewood Studios is hatalmas, hipermodern filmstúdiót épített a városban, itt forgatták többek között a Doctor Who és a Torchwood több epizódját is.
Penarth beach (Fotó: istock)
Miután kisétáltuk magunkat a promenádon, újra kocsiba ülünk, és elindulunk a jó harmincöt kilométerre nyugatra lévő Nash Pointhoz. Útközben bukolikus kis falvak, harsányzöld legelők mellett hajtunk el, a tenger felől fúvó szél miatt furcsán orra bukni akaró sövények mögött tehenek, lovak és birkák rágják a füvet. Mariannal végigrettegjük az utat, sehogy se tudjuk megszokni, hogy ebben az országban mindenki az út rossz oldalán közlekedik. Micinek bezzeg a szeme se rebben, amikor százhússzal szembejön egy több tonnás Mercedes: ő már három éve itt él, egy rászorulókat segítő kormányzati szervezetnél dolgozik informatikusként, volt ideje megszokni a nekünk „kontinentális európaiaknak” (az elsőre ártatlannak tűnő „continental” jelzőt a britek többnyire gúnyos éllel használják – a szerző.) szokatlan közlekedést. Az út hosszú, jobb híján azzal ütjük el az időt, hogy a luxusautókat számoljuk: „Nézd, egy Aston Martin! – mondja Mariann. – Még egy, még egy, még egy, még egy, még egy, még egy, még egy!” – tátjuk a szánkat mind a hárman, amikor egy kanyar után egész flottára való Bond-autó húz el mellettünk. A helyiek többsége Fordot, Vauxhallt vagy japán kiskocsikat hajt, de azért elég sok prémiumautót is látni, a külföldi luxusmárkák mellett főleg Bentley-k, Jaguarok és Land Roverek szaladgálnak az utakon.
Jó negyven perc autózás után végre megérkezünk Nash Pointhoz. A magas, tengerbe szakadó hegyfokon hűvös van, komótosan szemerkél az eső, és erős északi szél fúj, össze is húzzuk magunkon a viharkabátot. Már igencsak későre jár, de a palafalról így is szép kilátás nyílik a Bristoli-csatornára; szemben, a nagy víz túloldalán Írország ásítozik a sötétben. Amíg Mariann és Mici a látványban gyönyörködik, én úgy döntök, közelebbről is megnézem a szirt alatt elnyúló kis öböl strandját. Meredek birkacsapáson mászok lefelé, nem sokon múlik, hogy nadrágféken szánkázzak le a domboldalon, de végül csak leérek a biztonságos talajra. A partszélig futó rézsű telis-tele van simára koptatott, öklömnyi szürke kövekkel. A partot haragos hullámok csapkodják: hiába próbálok elugrani előlük, pillanatok alatt csuromvizes lesz a cipőm. A közeli sziklák lépcsősen egymásra rakódott, laza mészkőrétegekből állnak, szemre könnyű fogás esik rajtuk, fel is mászok az egyikre, hogy a magasból még egyszer megnézhessem a környéket. Amikor visszakapaszkodom a szirtre, meg is kapom a magamét a lányoktól, Mici azt mondja, az elmúlt években több túrázót is agyoncsaptak a szirt tetejéről leszakadó kövek.
Nash Point (Fotó: istock)
A tenger felé nyúló platón karcsú, régi világítótorony áll: az 1832-ben épült, Nash Point Lighthouse. A legenda szerint azután építették, miután 1831. márciusában a The Frolic nevű, Bristolból Haverfordestbe tartó gőzös zátonyra futott a part közelében; a hajótörésnek ötven áldozata volt, maga a kapitány, Edward Jenkins is a tengerbe veszett. A kisebbik torony a körülötte elszórt cottage-okkal együtt ma már vendégházként szolgál, a nagyobbikat viszont felújították, ma is üzemel.
A világítótorony (Fotó: istock)
Miután kibámészkodtuk magunkat, és elbeszélgettünk az időjárásról a közelben legelésző birkákkal, felcihelődünk, és elindulunk barátnőnk bovertoni háza felé. Mici a barátjával, a rocker-bérszámfejtő Greggel lakik a kedves, szürke téglás házban, de ő épp Amerikában koncertezik Satan’s Glorious Ashole nevű powermetal-bandájával, így nekünk is jut egy kényelmes szoba. Hullafáradtak vagyunk, de útban hazafelé azért még megállunk a szomszédos városkában, Llantwit Majorban, hogy mielőtt bedőlnénk az ágyba, igyunk egy nightcapot a híres Old Swan Innben. A gyönyörű, terméskőből és meszelt téglából épült, tágas fogadó már a XVI. században is működött. Ma is tele van; az angol függetlenségi háború ideje alatt állítólag csak a tulajdonosok által vert pénzzel fizethettek a vendégek az italokért, de szerencsére ma már elfogadják a fontot is. A sör és a whisky kitűnő, miután bedobjuk, elégedetten, jóleső melegséggel a gyomrunkban állunk fel kandalló melletti sarokasztaltól.
Old Swan Inn (Fotó: Profimedia, Alamy)
Másnap későn ébredünk. Amikor kávéval a kezemben kiülök az asztalhoz, hogy indulás előtt még dolgozzak egy kicsit, még mosolyog az idő, de aztán hamar beborul, és kíméletlenül szemerkélni kezd az eső. Barry Islandre tartunk, hogy megnézzük a parton pöffeszkedő, népszerű vidámparkot, de mire odaérünk, már javában zuhog. Azért kiszállunk az autóból, és körbesétáljuk a jókora vurstlit: vendég egy szem se, a színes körhinták, hullámvasutak, célbadobálók szomorúan árválkodnak az eső áztatta placcon. „Tudod, mi hiányzik? A céllövölde. Gyerekkoromban csak azért jártam ki a hűvösvölgyi Nagyrétre – mondja Mici, miközben rosszkedvűen sétálunk a parti fövenyen. – Megvan még? De jó!” A homokban meztelen lábnyomok sora vezet egészen a tengerig. Frissek. „Ezek a walesiek nem normálisak, hogy ilyen időben is képesek kijönni strandolni” – mondja ámulva Mariann.
Barry Island (Fotó: Profimedia, Alamy)
Az eső egyre kitartóbban esik, ezért úgy döntünk, hagyjuk a természetjárást és ma is Cardiff felé vesszük az irányt. Elvégre, a csodaszép, viktoriánus stílusban épült házakkal teli városban is van épp elég látnivaló: ott van mindjárt a Cardiff Castle, a gótikus St. John the Baptist templom, vagy a város egykor legbefolyásosabb családja által a köznek adományozott Bute Park. Meg persze a kocsmák.
Az idő egyre rosszabb, mire az A4050-esen Cardiff elővárosához érünk, már vízszintesen esik az eső. Szaporán jár az ablaktörlő, az autók tengelyig merülnek a rossz csatornázás miatt kiöntő vízben, de szerencsére így is átvergődünk valahogy a hatalmas pocsolyákon. A rossz hírű Ferry Roadon járunk: itt van az Üdvhadsereg főhadiszállása is, az út mellett álló, földszintes sorházakban jobbára szegény bevándorlók élnek – arabok, indiaiak, afgánok, kínaiak, vietnámiak, malájok, karibiak.
Cardiff Castle (Fotó: istock)
Mire beérünk a citybe, már mindhárman éhesek vagyunk, ezért hosszas tanakodás után úgy döntünk, beülünk a város egyik legöregebb pubjába, a The Cottage-ba, hogy harapjunk valamit. Délután négy körül jár már az idő, ilyentájt alig egy-két vendég lézeng a szimpatikus, igazi cardiffi boozer-stílusban berendezett helyen. Kérünk egy-egy Brains sört, és hosszasan tanulmányozzuk az étlapot. Mivel magyarul beszélgetünk, hamar felhívjuk magunkra az unatkozó törzsvendégek figyelmét: a nyerőgépet támasztó, szomorú arcú férfinak és a jellegzetes walesi bay window mellett kötögető, idősebb nőnek láthatóan dunsztja sincs arról, mi lehet ez az érthetetlen, furcsa karattyolás. A kiszolgálás szerencsére remek, a kedvesen mosolygó pincérnő hamar kihozza a rendelésünket. A lányok hamburgert kérnek, én nyolcunciás marhasteaket sült krumplival, gombával, pirított paradicsommal és salátával. Az étel kitűnő, ráadásul brit mércével mérve nem is túl drága: a hamburger tíz, a steak pedig tizenhárom fontba (3600, ill. 4700 forint) kerül.
Miután jóllakunk, nyakunkba vesszük a várost. Igyekszünk gyorsan kikeveredni a designerboltokkal, vegán étkezdékkel, éttermekkel és vörös plüss-sárkányokat, koponyaforma hamutartókat meg a walesi népművészeti tárgyak utánzatait áruló souvenir shopokkal teli Mary’s Streetről, hogy a Gulate Y Gwteren és a Westgate Streeten át mihamarabb Cardif Castle felé vehessük az irányt. Előtte azért még benézünk a Royal Arcade-ba, hátha találunk valami szuvenírt az otthoniaknak. Az öreg város tele van csinos, viktoriánus stílusban épült, fedett bevásárlóutcákkal: ezek a híres-nevezetes „árkádok”, amelyekben a vicces képeslapokat árusító üzlettől a vintage ruhaboltokon és régiségkereskedéseken át a mediterrán finomságokat kínáló delikig rengeteg apró kis üzlet van. Sajnos, nincs sok türelmünk a válogatáshoz, ezért inkább elindulunk a Bute Park irányába, hogy a szakadatlan szemetelő eső ellenére járhassunk egyet a nagy, gondozott parkban, és körbesétálhassuk a kastélyt.
Royal Arcade, Cardiff (Fotó: Profimedia, Alamy)
Amikor odaérünk, a hatalmas fák őrizte park szinte teljesen kihalt, csak egy-egy elszánt kutyasétáltató és kocogó rója a köröket a sétautakon. A bejáratnál mókusok kutatnak elemózsia után; szívesen lefotóznánk az egyiket, de cselesen elbújik egy kukában, hiába kattogtatunk, sehogy sem tudjuk lencsevégre kapni. Feladjuk, és tovább indulunk.
Az út a középkori kastély falai mellett halad; eredetileg egy első században épült római erősség volt a helyén, annak a romjain építették fel a normannok a mostani épület alapjait, miután folyamatos betöréseikkel felőrölték az itt élő kelták erejét, és fokozatosan elfoglalták a mai Wales teljes területét. A régészek és a történészek nem tudják pontosan megmondani, mikor épült az első normann erődítmény: egyesek szerint Hódító Vilmos, mások szerint Robert Fitzhamon, a glamorgani győző, Glouchester bárója húzatott fel itt egy megerősített földvárat a XI. század végén. A mai kőcsipkés falú, tornyokkal támasztott kastélyt a XII. században kezdték építeni, a vízzel teli várárok maradványai ma is védik az északi és nyugati oldalát.
Cardiff Castle (Fotó: istock)
Az évszázadok során többször is lerombolták és újjáépítették; sok kézen megfordult, sokáig a de Clare- és a Despenser-családok birtokában volt, aztán a Rózsák háborúja után elvesztette hadászati jelentőségét, gyors hanyatlásnak indult. Az 1500-as évek közepén a Herbert-család szerezte meg, majd a polgárháború idején a kerekfejűek és a gavallérok (a parlamentarista puritánok és királypárti nemesek – a szerző.) vívtak véres csatákat az elfoglalásáért.
A háború után kis híján lerombolták a győztes parlamentaristák, de aztán mégis megkímélték, és helyőrséget telepítettek a falai közé, hogy védelmet biztosítson egy esetleges skót támadással szemben. A XVII. század közepén Bute márkija kaparintotta meg, aki szinte teljesen átépíttette az öreg falakat. Miután a Bute-ok alaposan megszedték magukat a glamorgani szénbányák bevételéből, folyamatosak voltak az átépítések és a renoválások, az utolsó nagyobb tatarozást az 1920-as években fejezték be. A második világháború alatt óvóhelyeket alakítottak ki a területén, hogy megóvják a cardiffiakat a német stukák bombáitól. Végül 1947-ben, Bute utolsó márkijának halála után a város tulajdonába került, ma népszerű turistalátványosság.
A kastély és környéke (Fotó: profimedia)
Szívesen megnéztük volna belülről is a várat, de későre jár az idő. Mici hallotta, hogy szeretem a jazzt, ezért úgy döntött, elvisz minket egy koncertre a belvárosi Café Jazzbe. A Sandringham Hotel aljában megbújó, szerény kis klubban alig pár tucat asztal árválkodik, a bejáratnál egy mosolygós, ősz, erősen kifestett hosztesz szedi a belépőjegyeket. Bent olyan a hangulat, mintha egy operetthaknival egybekötött dél-budai termékbemutatón járnánk: rajtunk kívül szinte mindenki nyugdíjas, az idős hölgyek éltes lovagjaik karjába kapaszkodva várják, hogy elkezdődjön a műsor.
Kérünk egy kört az ijedtségre, aztán letelepedünk az egyik asztalnál. A rövid beállást követően, nyakában gitárral a színpadra is lép a sztárvendég: Gui Tavares brazil dalszerző és zenész azért utazott ide Londonból, hogy a helyi erőkkel – Pedro Ascuncion zongoristával és Alex Burch dobossal – kiegészülve vérpezsdítő latin swinggel szórakoztassa a t. nagyérdeműt. Nem nagyon sikerül neki, talán a szépkorú közönség, talán a bánatosan csepegő eső, talán a backstage-ben elfogyasztott promópezsgő teszi, de elég erőtlenül, rekedtesen szól a hangja, és mindegyre belegabalyodik a kusza akkordokba. Már azon törjünk a fejünket, hogyan oldaloghatnánk ki észrevétlenül a klubból, amikor hirtelen kristálytiszta, lenyűgözően improvizatív zongoraszóló csendül fel a sarokban. Leesik az állunk; mint egy idős úrtól megtudjuk, Rachel Starritt játszik: egy születése óta vak, Asperger-szindrómás fiatal lány, aki nemrég végezte el a Walesi Királyi Zeneművészeti Akadémiát, és most a Barcelonai Conservatori Liceumban tanul. Csendben, lenyűgözve hallgatjuk.
Banksy festménye a bristoli kikötőben (Fotó: Profimedia, Alamy)
Miután vége a koncertnek, úgy döntünk, beugrunk még a közeli Golden Crossba, hogy igyunk egy búcsúitalt. Nem akarunk sokáig maradni, mert holnap hazaindulunk; mielőtt felszállunk a repülőre, még szeretnénk megnézni Banksy The Girl With the Pierced Eardrum című muralját a bristoli kikötőben, beülni a hatszáz éves The Hatchet Innbe és venni valami vásárfiát a fiamnak. A gyönyörű kerámiacsempékkel kirakott falú kocsmában csendes az élet. Hétvégente transzvesztita kabaréval várják a vendégeket, de most rajtunk kívül csak egy másik asztaltársaság kortyolgatja a sörét a tágas teremben. A pultban egy színes parókát, hosszú estélyit és szürreálisan magas sarkú cipőt viselő, jó kétméteres drag queen rendezgeti a poharakat. Rendeléskor megkérdezi tőlünk, honnan jöttünk, és amikor kiderül, hogy magyarok vagyunk, színpadias hanglejtéssel felsóhajt: „Ah, Hungary! Bartok, Kodaly, and the gorgeous Marlon Xtravaganza! God rest their souls!”