A trauma 50 árnyalata – ha azt hiszed, nem vagy érintett, valószínűleg nagyot tévedsz!

Tavaly ősszel apukám az intenzív osztályra került a szívével, majd négy hónapot maradt a kórházban, élet és halál között. Ennek a stresszes, velejéig megterhelő időszaknak az egyik hullámvölgyében, látogatás közben fejfájásra panaszkodtam, mivel előtte szaunában voltam, és nem ittam eleget. Az ápoló berontott a kórterembe, és közölte, ad fejfájás-csillapítót, de előtte meg kell mérnie a vérnyomásomat. (Most, hogy ezt leírom, újra hevesen dobogni kezd a szívem, érzem a kezemben a zsibbadást, a gyomrom összehúzódik.) Ahogy kimondta, hogy „vérnyomásmérés”, és fenyegetően közeledni kezdett a szerkentyűvel, elöntött a pánik, szó szerint menekülni kezdtem a folyosón. Túl vagyok a harmincon, gondoltam, nem lehetek ilyen gyerekes. Pedig az ápoló is úgy kezelt, utánam jött, és a kezemet szorongatva, lenézően ejnye-bejnyézve a karomra tekerte a vérnyomásmérőt. Próbáltam kitörni, fel-le ugráltam a székben, aztán lefagytam. És bár kívülről úgy tűnhetett, „kicsit izgulok”, odabent hatalmas nyomást éltem meg, mintha valami belső, túlélésre játszó energia szét akarná feszíteni a testem: a szívem kalapált, a mellkasom lángolt, a légzésem felszínes lett és gyors, a gondolataim vadul kavarogtak, miközben olyan érzésem volt, mintha örvénybe kerültem volna, és csak kevés közöm lenne ahhoz, ami épp történik. A testem hevesen reagált, a tudatom távol került a lejátszódó jelenettől. „Úristen, nagyon magas a pulzusa, valami baj van – hallottam meg ebből a távolságból, és ettől még idegesebb lettem. – Ki kell vizsgáltatnia magát, a szívbetegség öröklődő.” Szuper! Ha eddig nem éreztem magam eléggé fenyegetve és kiszolgáltatva, az ápoló erről is gondoskodott. Hozzátette, nem kellene ennyit stresszelnem (haha, köszi, négy hónapja ide járok), és még párszor elmondta, miért nem vagyok normális.

Az ápoló azonban nem tudta, hogy egyébként elég nyugodt vagyok, hiszen több éve dolgozom a stresszen és a szorongásaimon. Másnap reggel le is ültem meditálni, mivel még mindig kattogott az agyam. Kényszeresen visszhangoztak benne az ápoló szavai, és persze az önkorholó gondolatok, melyekben számon kértem magamtól, miért kell ennyire kiakadni egy „egyszerű” vérnyomásmérésen. Ahogy ültem csendben ezekkel a gondolatokkal és érzetekkel, azt vettem észre, hogy a végtagjaim jéghidegek, miközben a törzsem – különösen a mellkasom táján – mintha páncélba lenne szorítva. Az élmény szó szerint fogva tartott. Alig bírtam benne maradni ebben az érzetben. Aztán egyszer csak megérkezett valahonnan a megváltó gondolat: „Üsd meg az ápolót!”, és képzeletben elkezdtem püfölni a pasit. Nemsokára a testem is bekapcsolódott a dologba, jól behúztam egyet a levegőben a képzelt alaknak. És ekkor valami csoda történt: az összes bent ragadt szorongás kioldódott, libabőrös lettem, nagyokat sóhajtottam, sírtam, majd nevetni kezdtem. Csodálatos, nyers életerő bontakozott ki bennem. Újra egész voltam: mintha visszaszereztem volna önmagamból egy elveszített darabkát.

Ami nekem trauma, neked nem biztos, hogy az

Később kiderült, hogy ami velem történt, azt újratraumatizálódásnak hívják. Az egyébként is feszült helyzetben az ápoló viselkedése triggerként előhívta azokat a kora gyerekkori élményeket, amelyeket a családomtól elszakítva, egy kórházban éltem meg. A vérnyomásmérés nekem ott nem vérnyomásmérés volt, hanem élet-halál harc, veszélyes fenyegetés, amelyet nem tudok kivédeni, amelyre nem tudok adekvát választ adni, mert nem tanultam meg. Ott, háromévesen elakadt, beragadt az idegrendszeremben a fenyegető eseményekre adott feszültség. Ez maga a trauma.

Fotó: istock

„A trauma nem önmagában az eseményben található, hanem az esemény hatására az idegrendszerben beragadt feszültségben. A trauma nem egy külső esemény, ami velünk történik, hanem belső reakció, ami bennünk történik egy olyan külső esemény hatására, ami túl sok, gyors vagy intenzív ahhoz, hogy az idegrendszerünk kezelni tudja, különösen akkor, ha nincsen sikeres stratégiánk a feloldására” – mondja Oravecz Andrea önismereti tréner és tanár, aki évek óta foglalkozik Peter A. Levine klinikai pszichológus testorientált trauma-feldolgozási módszerével (Somatic Experiencing), és online kurzusain arra tanítja a résztvevőket, hogyan kapcsolódjanak újra a testükhöz és saját belső érzékelésükhöz. Úgy gondolja, hogy a sérüléseink hatására kisebb-nagyobb mértékben mindannyian elkülönülve, disszociációban élünk a testünktől, nem érezzük többé, vagy ha igen, akkor is félünk tőle. Míg mi a trauma szót valamilyen erőszakos esemény utóhatásainak vagy valamilyen súlyos életeseménynek (katasztrófának, bántalmazásnak) a leírására használjuk, tőlünk nyugatabbra egyre népszerűbbek a testorientált traumaelméletek, melyek szerint a trauma nem maga az esemény, hanem egy alkalmatlan válasz erre az eseményre, melynek romboló utóhatásai vannak. Egy látszólag jelentéktelen esemény (pl. vérnyomásmérés) is hirtelen összeomlást idézhet elő, ha már eleve traumatizáltak vagyunk. „A trauma terhelt szó, amelyről mindig valamilyen drasztikus történés jut az embereknek az eszébe, miközben alig van olyan ember, aki ne lenne érintett a trauma különböző válfajai által. Az egész emberiség traumatizált, sőt ha megnézzük a bolygónkat, az egész bolygónk is az. Évezredeken keresztül úgy éltünk, hogy a traumatikus történéseinket nem dolgoztuk fel, és ez adódik tovább a következő generációkra” – mondja Oravecz Andrea.

Azért traumatizálódunk, mert túl „okosak” vagyunk?

„A trauma, az trauma, attól függetlenül, hogy mi okozta” – írja Levine A tigris felébresztése című könyvében arra utalva, hogy nem a kiváltó esemény milyensége számít, hanem az, ahogyan reagálunk rá. Számos különböző tényező befolyásolhatja, hogy egy fenyegetett helyzetben képesek vagyunk-e megfelelően reagálni, és így traumatizálódunk-e, vagy sem, így

• maga az esemény (mennyire intenzív, mennyire fenyegető, mennyire folyamatos),
• életünk körülményei a traumatizáció idején (egészségi állapot, stressz, táplálkozás),
• fizikai jellemzőink (erőnlét, ellenálló képesség),
• tanult képességeink (a gyerekek még nem tudnak megküzdeni egy fenyegető helyzettel),
• külső és belső erőforrásaink (van-e búvóhely, segítőkész barát, tapasztalat).

„Hogy miként reagálunk, attól is függ, milyen állapotban van az idegrendszerünk, mekkora a toleranciaablakunk, amiben tudjuk kezelni a beérkező ingereket – mondja Andi. – Ez az ablak lehet nagyon szűk, amikor már egy icipici inger is kibillent minket, illetve az idegrendszerünket a túl aktív reakcióba vagy a passzív lefagyásba. Bármilyen életeseménynek lehet ilyen hatása, valakinek már az is traumatizáló élmény, ha bemegy egy emberekkel zsúfolt terembe. Maga a trauma az, amikor egy fenyegetőnek észlelt esemény hatására beindul egy idegrendszeri válasz, de nem tud végigfutni, mert az idegrendszernek nincs kapacitása arra, hogy visszaszabályozza magát az egyensúlyi, nyugalmi állapotba. Akit számos trauma ér, az a hétköznapjai nagy részét is túl- vagy alulaktivizációban tölti, és csak igen keveset időzik az úgynevezett zöld zónában, a nyugodt, egyensúlyi állapotban.” 

De miért akad el ez az energia? Amikor háromévesen kórházba kerültem, hiába akartam elmenekülni a rosszindulatú és érzéketlen nővérkétől, a rácsos ágy olyan magas volt, hogy nem tudtam kimászni rajta. Püfölni próbáltam a nőt, de erős volt és robusztus, erőszakosan lefogott, belevágott a kis kádba, és megszidott, mert félelmemben bekakiltam. Amit tehettem (persze nem tudatosan), az volt, hogy lefagyok, úgy teszek, mintha „nem élnék”, hátha túlélem. Később visszatérő rémálmok gyötörtek, a nővérke gonosz boszorkaként tűnt fel éjszakánként, és bántani akart. Azóta minden orvosi vizsgálatot túlreagálok, az orvosok ettől megijednek (mert sajnos egyáltalán nincsenek tisztában a trauma jeleivel), amitől viszont én újra traumatizálódom. Az eredmény: lehetőleg messzire elkerülöm ezeket a helyzeteket. Az állatokban ez az „üss, fuss, vagy fagyj le” válasz még automatikusan végig tud futni. Sikeresen megküzdenek a fenyegetéssel, elmenekülnek a helyzetből, ha pedig lefagynak, a veszély elmúltával ösztönösen és erőteljesen remegni kezdenek, „lerázzák magukról” ezt az állapotot. Nem traumatizálódnak. Mi viszont túl civilizáltak vagyunk ehhez, és túl intelligensek is, hiszen van egy új agykérgünk, a mindent értelmező neocortex, amely megakadályozza, hogy végigmenjen az ösztönös impulzus, felszabaduljon a túlélő energia, és visszatérjünk a normál működésünkbe. Elmenekülni a vérnyomásméréstől ciki, püfölni az ápolót bűncselekmény, a lefagyás utáni remegéstől, saját testi reakcióinktól meg annyira félünk, hogy gyorsan elfojtjuk. Vagy egyszerűen csak kicsik és erőtlenek vagyunk a fenyegetéssel szemben, és bár nem (minden esetben) pusztulunk el tőle, mint az állatok, ha az ösztönös válaszaink sikertelenek lesznek a külső fenyegetéssel szemben, a testünkben, az érzéseinkben, az elménkben, sőt az egész személyiségünkben hordozzuk tovább az élményt. „Ahelyett, hogy tudatosan átélnénk egy gyűlöletrohamot, hagynánk a testünknek, hogy érezzen, kiadjon bizonyos hangokat, szavakat, elvégezzen bizonyos mozdulatokat, inkább jó kislányként vagy kisfiúként letiltjuk magunkban az ösztöneinket. A beragadt energia rombolni kezdi a szervezetet. Először áthat érzelmi szintre, és újra azokat az érzelmeket kell megtapasztalnunk, amelyek a saját idejükben nem tudtak feldolgozódni. Az energia aztán áthatja a mentális szintet. Ha egész életedben lefagyásos traumatizációban éltél, akkor egy idő után visszatérő gondolataid lesznek: »nekem soha nem sikerül«, »reménytelen az élet«, »kiszolgáltatott és tehetetlen vagyok« és így tovább. Ha pedig az »üss, vagy fuss« válaszba vagy beragadva, erős szorongásaid vagy dührohamaid lesznek. A legtöbb ember mindkettőbe be van ragadva, de épp annyira, hogy az életét még élni tudja. A beragadt energiák azonban hosszú távon visszahatnak a biológiai szintre, megrongálják a bélfalat, megemelik a kortizolszintet, kimerítik az adrenalint, tönkreteszik a pajzsmirigyet és így tovább, vagyis számos krónikus betegséget okoznak” – sorolja Oravecz Andrea.

A gyógyulás elképzelhetetlen jó minőségű szociális kapcsolódás nélkül

Amikor a kórházi eset után másnap leültem az élmény keltette érzésekkel, és befelé figyelve hallgatni tudtam arra, amit az ösztöneim súgtak, a folyamat 32 év után végre végig tudott menni az idegrendszeremben, a bent rekedt energia (vagy legalábbis egy része) kioldódott abban a biztonságos térben, amit önmagamnak nyújtani tudtam. Mivel ezekkel a korai traumákkal egy kisgyerek nem tud megküzdeni, Andrea szerint nagyon fontos, hogy szülőként jól szabályozott idegrendszerrel, széles toleranciaablakkal rendelkezzünk, ismerjük és felismerjük ezt a folyamatot, a gyerekünket pedig biztonságban tudjuk tartani annak érdekében, hogy ösztönösen végig tudjon futni bennünk, és felszabadulhasson az élmény hatására keletkezett belső energia. Hasonló véleményen van Bartus Ágnes fejlesztő pedagógus, mozgásterapeuta és kineziológus is, aki szerint nem kell messzire menni, ha traumáról van szó, hiszen olyan kamaszok is járnak hozzá, akikben egy „szimpla” felelés is traumatikus reakciókat vált ki. „Akkor traumatizálódunk, amikor a biztonságérzetünket és az önbecsülésünket egy külső esemény hatására elveszítjük. Beszélhetünk egyszer és krónikusan átélt traumáról; utóbbi esetben a traumatizált ember nap mint nap benne van egy olyan szituációban, amelyben nincs biztonságban, rossz válaszokat kap a környezetétől. Ezt nevezzük bántalmazásnak, melynek rengeteg formája lehet. Ha gyerekkorunkban a szüleink érzelmileg betakartak, kialakult a belső biztonságérzetünk, és egy egészséges énerő birtokába kerültünk, akkor felnőttkorunkban sokkal kevésbé vagyunk kiszolgáltatva, már erősebb az önvédő mechanizmusunk egy traumatikus helyzetben, ezért kevesebb eséllyel kerülünk vagy ragadunk bele egy bántalmazó kapcsolatba. Gyerekként nem tudjuk megvédeni magunkat, minden szempontból ki vagyunk szolgáltatva a környezetünknek. Az, ahogy bántak velünk akkor, egész életünket meghatározza, beleértve a fizikai egészségünket is” – mondja a szakember.  

A trauma gyógyulásához elengedhetetlen a biztonságos emberek jelenléte az életünkben, a barátok, a családtagok, a jó szakemberek támogatása. „Tudj róla, hogy nem vagy egyedül. A trauma érzelmileg izolál a környezettől, ahogy arról is fontos tudnod, hogy a reakcióid, tüneteid teljesen normális következményei annak, ami veled történt a múltban, és a szégyen vagy bűntudat érzése a bántalmazás miatt alakult ki, nem azért, mert rossz vagy, esetleg rossz dolgot tettél – mondja Bartus Ágnes, és hozzáteszi: – A traumatizált embernek problémát okoz, hogy a jelen valóságához kapcsolódjon, folyamatosan újrajátssza a feldolgozatlan érzéseit. Triggereknek hívjuk azokat az ingereket, amelyek előhívják bennünk feldolgozatlan, fájdalmas élményeinket. A trigger lehet egy mondat, egy illat, egy gesztus, amire a sérült gyermeki énrészünk reagál, ilyenkor kibillenünk a jelen valóságából. Aki mérgező környezetben traumatizálódott, annak a gyógyulásához szükséges, hogy képes legyen megszakítani bizonyos kapcsolatait, vagy kijelölni a határait, és megtanulni, hogyan adhat önérvényesítő reakciókat a kapcsolataiban. A terápia mellett a támogató, megtartó környezet fontos meghatározó, ahogyan az is, hogy pontosan ismerjem, mi történik bennem, értsem a fiziológiai és mentális folyamatokat.”  

Eljátszottam a gondolattal, mi lett volna, ha háromévesen a nővérke szépen kiemel az ágyból, megnyugtat, és visszaaltat. Vagy mi lett volna, ha már a nyolcvanas években is engedi a kórház, hogy az édesanyám végig bent maradjon velem? Vajon ha így történt volna, hogyan kezeltem volna most az ápolót? Azt hiszem, nevettem volna egyet, és védve a határaimat abban a nehéz családi helyzetben, kedvesen megkértem volna, hogy hagyjon engem az apukámmal lenni. Esetleg mégis odatartottam volna neki a karom, ő pedig megállapította volna: „ó egy kicsit izgul, de semmi baj”. Volna, volna, volna – nem így történt, de ez talán nem is baj. A bennem zajló folyamatok ismeretében ugyanis képessé váltam arra, hogy idővel más traumáim alól is felszabaduljak. Biztonságban, önmagamat betakarva, támogató környezetem gyógyító erejével.