Az eszünkkel tudjuk, hogy nem a mi hibánk, de mélyen belül ott lángol a bűntudat bennünk, hogy valamilyen módon biztos mi okoztuk a vetélést. Dr. Julia Bueno pszichológus legalábbis ezt tapasztalja a pácienseinél, akik minden esetben magukat okolják, ha elveszítették a babájukat. Azon tűnődnek, mit csináltak rosszul, mit vétettek, milyen lelki és fizikai hibákat követtek el, melyek a vetéléshez vezettek. Annak ellenére okolják magukat, hogy a statisztikák szerint minden negyedik terhesség végződik vetéléssel, azaz a terhességek nagy része a baba elvesztésével ér véget.
A pszichológus szerint általánosságban is igaz a nehéz élethelyzetekre, hogy ha nem tudjuk megmagyarázni, nem találjuk a racionális okokat rá, akkor az elménk kreál olyan magyarázatot, ami elfogadható számára. Általában ez a saját magunk okolása lesz, mert ez a legkönnyebb út, amivel vissza tudjuk szerezni az irányítás érzetét. A gyász pedig külön helyet érdemel a megmagyarázhatatlan események sorában, hiszen a halállal szembenézni az egyik legnehezebb küzdelem minden ember életében.
Dr. Bueno számtalan önhibáztató nővel beszélgetett már, aki a legkülönfélébb okokat találta a vetélés magyarázatára: túl közel állt a sütőhöz vagy a hűtőhöz, hőségben teniszezett, túl stresszes volt, mérges lett a férjére, túl sokat vagy túl keveset evett.
Olyan nővel is találkozott, aki szerint azért vetélt el, mert kétségei és félelmei voltak az anyasággal kapcsolatban, vagy mert nem tervezett volt a terhesség, és átfutott az agyán az abortusz gondolata.
Képünk illusztráció (Forrás: iStock)
Nemcsak a nők, hanem a férfiak is hajlamosak a vetélés kapcsán önmagukat hibáztatni, de alapvetően a nők azok, akik mélyebben és hosszabb ideig élik át a bűntudatot. A nők ugyanis sokkal több kulturális, társadalmi támadást kapnak, hogy milyennek kellene lennie a testüknek, és hogyan kellene működnie. Minket, nőket pontos iránymutatásokkal látnak el onnan kezdve, hogy olvasni tudunk, hogy hogyan együnk, igyunk, mozogjunk, pózoljunk, ráncosodjunk – vagyis inkább ne –, hogyan tartsuk meg a huszonéves melleinket…
Ítélkezést kapunk, ha nem illünk bele a társadalmilag elfogadott normába, és ha a testünk nem úgy viselkedik, ahogy azt elvárnák tőle.
Márpedig nem azt várják a női testtől, hogy elveszítse a babát. Rengeteg egymásnak ellentmondó információt kap egy terhes nő arról, hogyan kell ennie, viselkednie, gondolkodnia, ha jót akar a babájának. Innen pedig nehéz győzni, az összezavarodott kismama már azt sem tudja, hogyan kell „jól” terhesnek lenni, és ha elveszíti a babáját, könnyen jön az érzés, hogy valamit biztos elrontott, nem tartott be valamilyen létfontosságú instrukciót, és nem tudja kontrollálni a teste működéseit.
Ha pedig mindez még nem lenne elég, egy anyában a terhesség korai szakaszától kezdve él az a belső késztetés, hogy mindenáron megvédje a gyermekét. És ha ez nem sikerül, akkor teljesen természetes, hogy a kudarc minden betöltő érzését éli át, és önmagát hibáztatja érte.
A legfontosabb azonban az, ha veled is megtörténik, tudd, hogy nem a te hibád, nem szabad túl mélyen elmerülni a bűntudatban miatta. A gyász természetes egy vetélés után, de ne ragadj bele az önhibáztatásba, inkább koncentrálj a jövőre és a sok csodára, amit még tartogat számodra.
