Kevés dolog van, ami idehaza akkora tabunak számít, mint a halál és a gyász. Míg a világ távoli pontjain a halottak napi hétvége fiestával, ünnepléssel telik, addig nálunk a csendes emlékezés, a siratás a központi motívum. És ha valakit veszteség ér, ha gyászol, el is várják, hogy sírjon, de azért lehetőleg ne túl sokáig, pláne ne nyilvánosan, mert milyen kellemetlen már egy síró ember látványa, akinek nem is igazán lehet semmi okosat mondani. Sírjon szépen mindenki otthon, a négy fal között, meg persze a temetésen. Humornak ott helye nincs – legalábbis a közvélekedés nagyjából ez.
Szerencsére azért nem mindenhol gondolkodnak ilyen vaskalaposan. Ahogy nemrég mi is megírtuk, Graham Chapmannek, a Monty Python fájdalmasan fiatalon elhunyt tagjának búcsúztatásán például olyan gyászbeszédet mondott John Cleese, amit minden bizonnyal nagy megelégedéssel hallgatott a fekete humor minden rajongója. Itt egy csodálatos részlet, a teljes szövegért pedig ide tessék kattintani:
„Örülök, hogy megszabadultunk ettől az ingyenélő rohadéktól. Remélem, hogy a pokol tüzén ég!
Kénytelen vagyok ezt mondani, mert attól tartok, soha nem bocsátaná meg nekem, ha elszalasztanám a csodálatos lehetőséget, hogy megbotránkoztassam önöket az ő nevében. Mindegy mivel, csak minél ízléstelenebb legyen. Tegnap éjjel az ő hangját hallottam a fülembe suttogni:
»Rendben, Cleese, nagyon büszke vagy arra, hogy te mondtad ki először a »szar« szót a tévében. Ha ez tényleg az én búcsúztatóm, azt akarom, hogy te legyél az első a történelemben, aki egy brit búcsúztatáson kimondja, hogy »bassza meg«.”
Nos, így is lehet. És akkor is lehet, ha nem világhírű humorista az ember, hanem például csak egy tréfás ír nagypapa. Egy férfi a minap gyakorlatilag meghekkelte a saját temetését. Amikor a gyászolók körülállták a sírt, az elhunyt szólalt meg egy felvételről, mondván: „Engedjetek ki, rohadt sötét van idebent.”
És ahogy a temetésnek, a sírfeliratoknak is létezik derültségre okot adó műfaja. Mint például az alábbiak:
„Mondtam, hogy beteg vagyok.”
„Piramist reméltem.”
„Nos, ez szívás.”
De olyan is van, akinek a sírkövén egy kedvelt édessége receptje áll.
Fotó: MTI/EPA/EFE/Alberto Flores
Mázli, hogy nem is kell feltétlenül külföldre menni tréfás sírfeliratokért. A 18-19. században, főleg vidéken, szokás volt idehaza is tréfás kis versikéket vésetni a síremlékekre, melyek vagy a halálozás körülményeit örökítették meg, vagy az elhunyt személyiségéről meséltek. Derecskey Imre gyűjtött ezekből egy jó csokorra valót, ami 1919-ben az Est egyik számában meg is jelent. Ezek a kedvenceink:
„Itt nyugszik az Urban
Koloszár Sebestyén.
Egy vágtató paripa
Gázola át testén.
Belefulladt a mocsár közepébe,
Igy hala ő meg
Vizi betegségbe.”
„Nekem Briscsák Pálnak
Szomoru sors juta,
Herélt lovam hátán
Ütött meg a guta.
Sirat feleségem
És két apátlan árvám.
Halandók titeket
Kíméljen e járvány.”
„Ejnye komám, Kanál Vendel,
De elbánt a halál kenddel.
Ez már nálunk csak úgy divat,
Elmegy, akit az Úr hivat.”
„Bevégezvén Tóth Pál
A földi életet,
E sírba tétetett.
Nyugodnék ő szegény
Odalent békével,
De ott is együtt van
A feleségével.”
„Itt nyugszik Fodor, a tót,
Aki gyufával nézte a benzines hordót,
Hogy van-e még benne?
Oszt vót!”
A Karcsika halálára:
„Karika volt neve,
Karika volt lába,
El is karikázott
A tulsó világba.”
És végül engedtessék meg egy személyes szál: mivel nálunk is épp nyakig gyászban van a család, és a fekete humor elemei tőlünk sem állnak távol, fájdalmunkat enyhítendő a napokban azon témáztunk, vajon nekünk mi lenne a sírfeliratunk, ha egy jellemző, gyakori szófordulatunkat vésetnénk a márványra. Egészen szórakoztató megoldások születtek, nagy kedvenceim a következők:
„Ezt már tényleg nem lehet kibírni.”
„Itt tartunk most.”
„Jól van, haladjunk tovább.”
„El fogok késni.”
Ti el tudjátok képzelni, hogy valami mosolyfakasztó üzenet maradjon utánatok a sírköveteken? Ha igen, mi volna az?
Forrás: Wikiquote, BoredPanda
