Bátran mondhatjuk, hogy tévétörténeti pillanat volt, amikor 1976-ban bemutatták a televízióban a Charlie angyalai című sorozatot: korábban egyáltalán nem volt jellemző, hogy a képernyőn nők rúgják szét a férfiak seggét, és egy sorozatban végre azt láthattuk, hogy egy nőnek is lehet izgalmas munkahelye, nem csak a férfiaknak. Persze arról azért gondoskodtak az alkotók, hogy mindkét főnökük, Bosley és Charlie is szigorúan férfi legyen: annyira azért még nem volt merész a televíziózás világa, hogy egy kizárólag nőkből álló csapattal rukkoljon elő.
A 2000-ben készült moziváltozat és annak folytatása hiperszexualizálta az angyalokat: dögös szupercsapattá varázsolta őket, a sztorit pedig elvitte a totális marhulás irányába, az első részben még jó arányérzékkel, a másodikban pedig már alaposan túltolva a dolgot. 2019-ben a férfiak seggét szétrúgó kemény csajok szerencsére már sem a filmvásznon, sem a tévében nem számítanak ritkaságnak, így izgalmas volt, hogy mit kezd majd velük, hogyan próbálja őket a kor igényeihez igazítani egy új mozifilmes változat.
Elvárások súlya alatt
Látszólag az alkotókat is foglalkoztatta ez a kérdés, ami jó hír, de az már nem annyira, hogy úgy fest, a válaszokat nem találták meg. A 2019-es Charlie angyalain leginkább az érződik, hogy görcsösen próbál megfelelni a mai kor elvárásainak, de az alkalmazkodás közben elveszíti az egyensúlyérzékét, a stílusát, a bátorságát, és sok helyütt még a humorérzékét is. Nagyon trendi, hogy az új angyalcsapat teljesen multikulti lett, ugyanakkor a rasszok témája fel sem merül a kétórás játékidő alatt. Bosley ezúttal nő lett (a filmet rendező Elizabeth Banks alakításában), sőt nem árulok el nagy titkot azzal, hogy Charlie is, de ez utóbbi sajnos semmilyen hatással nincs a cselekményre, pedig ha valamivel, akkor azzal bőven lehetett volna mit kezdeni, hogy mi célból álcázza magát férfinak egy titkosszolgálat feje évtizedeken át.
Kristen Stewart, Ella Balinska és Naomi Scott, a Charlie angyalai sztárjai (Fotó: PacificCoastNews / Avalon.red / Profimedia)
A csajok két akciójelenet között begyakorolt tánckoreográfiákat adnak elő, és még arra is van idejük lövöldözés előtt, hogy beugorjanak egy fotósfülkébe pár dögös partifotót készíteni magukról, a fegyverszoba mellett pedig a hatalmas gardróbszobának is fontos szerep jut az ügynökség központjában. Jó poén, hogy Saint karaktere (Luis Gerardo Méndez) képében van a csapattal egy állandó, szuperszexi segítő, ami a férfias akciófilmek nyálcsorgatósan szexi női mellékkarakterét hivatott kifigurázni, csakhogy ezt a poént már a legutóbbi Szellemirtók ellőtte Chris Hemsworthtel, és ott jobban is működött a dolog.
Bizonytalan angyalok
Elizabeth Banks rendezésén érződik a bizonytalanság. Nem akarta a filmet a totális camp irányába elvinni, mert akkor olyan lett volna, mint McG filmjei közel húsz évvel ezelőtt, viszont azt is tudta, hogy ebből a kissé komolytalan alapfelállásból nem lehet súlyosabb akciómozit készíteni. A filmet így megpróbálta belőni a kettő közti keskeny mezsgyére, hogy ott próbáljon meg egyensúlyozni, de így a produkció egyszerűen csak nem találja az identitását: akciófilmnek túl blőd, míg csajos trashnek nem elég bevállalós, és nem megy elég messzire.
Ez a stílusbizonytalanság a színészek játékán is látszik: míg Sam Claflin láthatóan teljesen a trash irányába tolja, és szándékosan elripacskodja az alakítását, addig mellette Patrick Stewart teljes komolysággal játszik. Sőt az akciójelenetekből is visszaköszön a tétovaság: Banks időnként poénra veszi őket, máskor pedig már-már azt érezzük, mintha egy Bourne-filmbe csöppentünk volna, és ez a két stílus nagyon nehezen fér meg egymás mellett. Az pedig csak a hab a tortán, hogy a legtöbb akciójelenet túl kapkodó is, sokszor alig látunk valamit abból, mi folyik a vásznon.
A túl kevés ambíció esete
A Charlie angyalai nemcsak identitászavaros mozi, ambícióval sincs igazán megáldva. Az akciójeleneteinél ma már minden második tévésorozatban láthatunk izgalmasabbakat, ráadásul a sztoriját sem sikerült igazán személyessé tenni az angyalok számára: a karakterek érzelmileg nem lesznek igazán érintettek a történésekben, ez is csak egy munka nekik a sok közül. Kissé olyan érzésünk van, mintha egy epizódot néznénk egy tévés krimisorozatból, ahol a főszereplő csapat részről részre újabbnál újabb ügyeket old meg, és ez is csak egy közülük. Látványvilágában csak egyvalami teszi mozissá: a díszlet- és jelmeztervezők valóban elsőrangú munkát végeztek, a csajok szinte hárompercenként feszítenek új, látványos ruhákban, és lélegzetállító berendezésű helyeken folyik az amúgy igencsak kétbites cselekmény.
Fotó: PacificCoastNews / Avalon.red / Profimedia
A film tehát hemzseg a hibáktól, és ha nagyon kegyetlen akarnék lenni, akkor azt mondanám, hogy totális érdektelenségbe fullad, de akkor nem lennék igazságos, mert megfeledkeznék a fantasztikus Kristen Stewartról. Bár a három angyalt játszó színésznők között alig-alig működik a kémia, és egyáltalán nem hisszük el nekik, hogy ők a végére egy nagy és elválaszthatatlan öribari csajcsapattá válnak, Kristen Stewart alakítása önmagában lehengerlő. Ha valami miatt dicséret illeti Elizabeth Bankset, az az, hogy rendezőként felismerte, hogy ez az általában szerény, visszahúzódó karaktereket játszó indie színésznő valójában egy született komika, akinek minden apró grimasza a helyén van, és szinte minden poénja tökéletesen van időzítve. Talán még sohasem láthattuk ennyire felszabadultan játszani Stewartot, mint a Charlie angyalaiban, és az őszinte lelkesedése és látható jókedve majdnem képes arra a bravúrra, hogy megmentse a filmet. De csak majdnem. Ha már több Charlie angyalai-film jó ideig biztosan nem is lesz (a film mostanra már megbukott az Egyesült Államokban), abban talán még lehet reménykedni, hogy Kristen Stewart a jövőben bátran vállal majd vígjátékszerepeket is.
