Ápolóképzés: tervezhető a jövő 115 ezer forintból?

Egy végzett ápoló ma 115 ezer forint körüli fizetést visz haza, és ez az összeg a pótlékokkal együtt sem lényegesen magasabb. A két műszak alól nincs kivétel, ráadásul a beosztásba sokszor nem is igen lehet beleszólni. Egy ápolóra átlagosan húsz beteg jut, főleg szakápolóból van hiány. A körülményekre is sok a panasz. Hosszasan sorolhatnánk még a problémákat, de elemzések helyett mi inkább elmentünk az ország legnevesebb egészségügyi képzőintézményébe, a szegedi Kossuth Zsuzsa Egészségügyi Szakképző Iskolába, hogy megkérdezzük, miként vélekednek minderről azok, akik nemsokára kilépnek a munkaerőpiacra.

Két lánnyal és egy fiúval beszéltünk meg randevút. Betti, Laci és Berni mindannyian 19-20 évesek, ez a második évük a szakiskolában, ahova érettségi után jelentkezhettek. Tele vannak tervekkel, melyek között meglepetésünkre a külföldi munkavégzés nemigen szerepel. Közös bennük a szakma iránti lelkesedés is, valamint hogy mindenkinek van egy példaképe. Bettit például a keresztanyja inspirálta, aki húsz éve dolgozik a szegedi Új Klinikán. A fiatal lányt a traumatológia, a szívsebészet vagy az intenzív osztályon végezhető ápolói munka érdekli, ambícióiban eltökélt, pedig még csak most ismerkedik a szakmával.

Külföld mint utolsó opció

“Tavaly novemberben, az első gyakorlaton azt sem tudtuk, hol van a csengő a betegek körül – meséli kuncogva. – Igazi mélyvíz volt. Az alapvető feladatokkal kezdtünk: ágyazás, teaosztás, plusz az alap ápolási feladatok. Azóta már »tűt is szúrtunk«. Először bennem volt a félsz rendesen. Legjobban a beteg szurkolt, sosem felejtem el azt az idős bácsit! Egy férfi ápoló akart segíteni, de ő azt mondta nevetve: »Inkább a kisasszonyt választanám, köszönöm!«”

Betti szerint ő biztosan Magyarországon marad, külföld csak a legvégső opció. “Valami nagyon nyomós dolognak kell történnie ahhoz, hogy én elmenjek – mondja határozottan. – A pénz önmagában nem elég hívószó.“
Tervezhető 115 ezer forintból egy egész jövő? – kérdezem, mire egy mosolygós “remélem” érkezik rá azonnal. A többiek is bólogatnak. Persze, tudják, hogy nem lesz egyszerű. “Ismerem a szorzókat, de nem érdekelnek az összegek – folytatja Betti. – Ha rosszul van egy beteg, sokszor azt is nehéz megérteni, ha inni kér. Tartok tőle, hogy egy idegen országban ez még nehezebben menne. Mi nem tárgyakkal dolgozunk, hanem emberekkel. Amúgy sem szívesen költöznék el egyedül.“

A hálapénzről határozottan azt állítja: “meg lehet oldani anélkül”. “Amúgy sem csak a pénz a lényeg, hanem a körülmények – pontosít Laci, Betti osztálytársa. – Hogy betegközpontú egészségügyi ellátásban vehessünk részt, és ne uraljon el mindent a kórházak közötti verseny. Én például szívesen szolgálom majd a hazám – nevet fel a fiú. – Egyébként is itt tanulok, ezen a nyelven beszélek, tehát itt van rám szükség, nem?“

Betti szerint nem egy olyan orvossal találkoztak, aki gyógyítani ugyan gyógyított, de nem csalt mosolyt a beteg arcára. Pedig szerinte egyértelmű, hogy mennyit jelent a kedvesség, a bátorítás. “Főleg a krónikus betegek nagyon kiszolgáltatottak, akik már nem biztos, hogy sokáig élhetnek – komorul el az arca. – Ők különösen hajlamosak arra, hogy magukba forduljanak. Olykor enni sem hajlandók. Nekik hatalmas szükségük van a figyelemre, a törődésre, ezért is olyan rossz, hogy nincs elég ápoló.”

Az egészségügyi ellátás általános problémáira terelődik a szó, a lányok egymás szavába vágva magyarázzák, hogy “túlságosan feladatközpontú az ellátás”, ahelyett hogy a betegekre koncentrálnának. “8 órára rend legyen, addigra mindenki legyen túl a vérvételen” – sorolják. Összegzésük ez: “nincs elég idő a betegekre”. 

Ha a gépszíj elkap 

Laci Miskolcról jött át Szegedre, a garantált minőségi képzés kedvéért még a koleszt is bevállalta. Nem mintha az iskola révén találkozott volna először az egészségüggyel. Dolgozott a Vöröskeresztnél, elsősegélyversenyeken is részt vett, gyerekkora óta érdekli az ápolás, gyógyítás. “Volt egy mentőtiszt ismerősöm – kezdi a mesélést. – 9-10 éves koromtól rendszeresen faggattam a munkájáról, mondta is sokszor nevetve, hogy elraboltam a tudását. Neki is sokat köszönhetek. Sokan kész elképzelésekkel jövünk ide, én például az altató- és intenzív osztályon szeretnék majd szakorvosként dolgozni Vagy a katasztrófavédelemben. Szakorvosként igen, egyszer már felvételiztem az orvosira, majdnem fel is vettek, az ápolói suli után megpróbálom még egyszer. Örülök, hogy így alakult, mert egyrészt így az egyetem alatt majd dolgozhatok kórházban, másrészt orvosként is biztosan hasznomra lesz majd az ápolói szakma.”

Laci szerint az, aki egyszer belekóstol az egészségügybe, amúgy is benne ragad. “A gyakorlaton történt, hogy behoztak egy súlyos beteget a traumára. Miután hazamentünk, egész este azon gondolkodtam, jó ellátást adtunk-e neki, másnapra vajon jobban lesz-e. Hihetetlen jó érzés volt, amikor látványosan javult az állapota.”

Birkatürelem

Feltűnő, hogy mennyire sok mindenben egyetértenek ők, hárman. Többek között abban is, hogy ápolónak születni kell, ez nem egyszerűen döntés kérdése. Mi kell ehhez a hivatáshoz a leginkább? Berni szerint türelem. “Birkatürelem – pontosít Laci. – Néha iszonyú időigényes, mire egy-egy beteg megérti, és megcsinálja azt, amit kell, beveszi például a gyógyszert. Ez persze teljesen érthető. Fontos még az empátia, és az, hogy kívül tudja hagyni az ember a problémáit a kórház falán. Ez sem egyszerű.”

“Sokan azért mennek el, mert nem bírják a látványt, a betegek rossz állapotát, a szagokat, a halált – teszi hozzá Berni, a harmadik osztálytárs. – Ilyenkor nincs mese, menni kell tovább, folytatni kell a műszakot, átöltözni, és nem agyalni azon, mi is történt pontosan. Mondjuk nekem könnyű, engem anya felkészített mindenre.”
“Tény, hogy nem plázacicáknak való” – mondja Laci nevetve.
“Előttem egyszer összeesett egy idős bácsi – idézi fel Betti. – Rángógörcse volt, majdnem leállt az én szívem is. Utána jót sírtam, nagyon megijedtem. Mindenkinek más a nehéz eleinte.”
“Nekem az volt eddig a legkeményebb, amikor olyan ismerősökkel találkoztam, akik nálunk vesztették el a hozzátartozójukat – mondja Laci. – Emberek, akikkel előző nap még együtt söröztünk, másnap pedig jött a gyász, a sírás… Ez nekem is mindig fáj.”

Tízből hét

Ismét az elvándorlásra terelődik a szó. “Most hallottam, hogy Északkelet-Magyarországon a tavalyi végzős ápolók 70 százalékának már a bizonyítványosztás előtt megvolt a külföldi munkahelye – mondja Laci. – A mi évfolyamunknak itt Szegeden teljesen más a hozzáállása. Itt én nem tudok olyanról, aki már most azt tervezi, hogy elköltözik az országból.“
“Ez igaz, de az egészségügyi középiskolás korosztály megdöbbentően máshogy gondolkodik – válaszolja Berni. – Sokan inkább azért választották ezt a szakmát, mert jól tudják, ha minden kötél szakad, ápolóként biztosan lesz majd munkájuk, de igaziból nem ambicionálják ezt a jövőt. Valaki például csak az egészségügyi végzettségre hajt, utána egy tetoválószalonban gondolkodik. Szerintem a középiskolások többségére biztosan nem lehet majd ápolóként számítani.“

Ő is régóta tudja, hogy “egészségügyis” lesz. Mondhatnánk, hogy könnyű annak, akinek az édesanyja is ápoló, de azért ez nem egyszerűsíthető le ennyire. “Folyamatosan hallottam a történeteket, jókat is, rosszakat is – meséli. – Anya mindig elmesélte, hogy mennyire feldobta egy-egy napját, amikor mosolyogva fogadták a betegek. Engem is volt, hogy nagyon vártak. »Nővérke, már jobb is a napom, mert magát látom!«, mondták ilyenkor. Mások egyszerűen csak fogták a kezem egy-egy vizsgálat alatt. És egyébként valóban a betegek öröme a lényeg ebben az egészben. Az is igaz, hogy nem mindenki kedves. Amikor valaki így kezd egy mondatot: »Nővér! Azonnal…«, az elsőre rosszulesik. De szerencsére nem ezek a reakciók vannak többségben.”

Bernit sem vonzza egyelőre a külföldi munka lehetősége. “Van olyan barátnőm, aki kint dolgozik, de én ezt legfeljebb egy rövid időre tudom elképzelni – mondja. – Ha minden kötél szakad, járható út, hogy az ember kimegy, összeszed egy kis pénzt, aztán visszajön szépen Magyarországra. Én Szegeden szeretnék majd elhelyezkedni. A műtét utáni ápolás érdekel.”

Két műszak és gyerek

Szóba kerül még a gyerekvállalás. Össze lehet egyeztetni például a két műszakot a családi élettel? A lányok ezzel kapcsolatban is bizakodóak. “Minket a testvéremmel egyedül nevelt fel az édesanyám – mondja Berni. – Sokszor csak este találkoztunk vele. Mégsem panaszkodhatunk. Amúgy is anyának volt a nehezebb, gyakran másodállást is vállalt, csak nekünk mindenünk meglegyen.”
“Olyan helyre kell menni, ahol a hírek szerint könnyen visszafogadják a nőket gyes után – teszi hozzá Betti. – Mert sajnos ez a kórházakban sem mindig magától értetődő.”
Berni szerint határozottan van itthon egy olyan fiatal réteg, aki “még bírja”, akinek tehetsége is van ehhez szakmához, és aki nem tervezi, hogy elmegy innen. Az első reakcióm (cinizmus nélkül) az, hogy rendben, de meglátjuk, mi lesz velük tíz év múlva. A beszélgetés végére azonban a lelkesedésük rám is átragad. A konklúzióm az, hogy elhiszem nekik, hogy ők talán tíz év múlva is Magyarországon fogják a kenyerüket keresni. Ja és igen, ápolóként.

Ápolók az NLCafén!

• Feleségül vette ápolója a 4 éves rákos kislányt – fotók
• Megható videó a 90 éves ápolónőről, aki ma is dolgozik
• Ápolók, a mosolygós angyalok
• Szegény kórház – “A legtöbb ápoló már csak hivatástudatból dolgozik”