Baba

AFRIKAI NAPLÓ 8 – ESEMÉNYEK




Hát eljött az ősz. Otthon – merthogy itt állítólag most kezd tavaszodni. Bár ez nem kifejezetten feltűnő: az általunk megszokott virágzás helyett a legtöbb fa most hullajtja le a leveleit, egyre sárgább, szárazabb, ősziesebb minden. Eső továbbra sem esik, és még néhány hétig nem is várható. Ha csak úgy hirtelen idepottyannék, rá nem jönnék, milyen évszak van éppen! Ezzel együtt azért van, ami valóban virágzik, érdekes módon többnyire levelek nélkül. Ilyenek például az úton-útfélen felbukkanó, gyönyörű lila felhőkként virító Jacaranda fák.
A szomszédunk kertjében levő termeszvárban is beindult az élet, megint nőtt vagy tíz centit. Egyre nehezebb megmászni. Sose látom, mikor építik a termeszek, sőt, élő termeszhangyát még egyáltalán nem is láttam (csak a piacon csemegeként árult szárított variációhoz volt szerencsém), pedig a hatalmas termeszvárak mindenfelé részei a tájképnek.
Kendra és Patrik közben egyre nő, okosodik. Már teljesen ideszoktak. Egy



budapesti barátnőm szerint utcagyerekeket nevelünk… van benne valami: miután kertünk nincs, van viszont a ház előtt egy napközben üres beton parkoló, hát többnyire ott labdázunk, biciklizünk, ugrabugrálunk
. Általában a közelben lakó gyerekekkel együtt. Emlékszem, mikor először megpillantottam leendő otthonunkat és ezt a parkolót, elborzadtam, hogy na nem, ilyen mocsokban az én tiszta, fűhöz szokott gyerekeim aztán nem matatnak. Dehogynem!! Mezítláb, olykor hason fekve. Legalább van értelme este megfürdetni őket. (Már ha épp van víz…)




Jómagam néhány hónapja tagja vagyok az enyhén fennkölt nevű „Giyani Aerobic Club”-nak. Üres tanterem néhány székkel, a step-órákhoz ócska fa fellépők, néhány szivacs. Tükrök, csillogás-villogás, zuhanyzó sehol, a magnót mi hozzuk, folyton elromlik, olyankor hangosan, ütemre számolunk. Nincsenek cérnavékony, alig-ruhás cicababák, senki nem lesi a másikat, csak biztató kiáltásokat és hujjogatásokat lehet hallani. Na meg nagy nevetést, ha a néha megjelenő rezgő-pocakos uraság hasizomgyakorlatba kezd. Szuper a



hangulat. Kendrát is sokszor elviszem, ő is nagyon igyekszik, élvezi, hogy a felnőttekkel lehet és őt is bevonják a legtöbb gyakorlatba.
Ez a hónap a házvezetőnőmnek nehéz időszak volt: a fiát nemi erőszakkal vádolták, majd szerencsére felmentették. Az erőszak itt sajnos nagyon gyakori, ami már csak azért sem előnyös, mert a hivatalos adatok szerint is a lakosság 12%-a HIV fertőzött. És túl sokan hisznek abban, hogy egy szűz lánnyal közösülve meggyógyulnak. A napilapokat (nem feltétlen pletykalapokat) olvasva az ember amúgy is furcsa képet kap az itteni lakosságról: az erőszakos bűntettek nemcsak igen elterjedtek, de olyan förtelmes dolgokat művelnek, amiről én otthon még nem is igen hallottam. Talán ez táplálja az otthoni riadalmakat is, a véleményt, hogy Dél-Afrika veszélyes hely. Ugyanakkor mi eddig csak kedves, segítőkész, barátságos emberekkel találkoztunk. Furcsa is, hogy az itteni fehérek is sokan félnek, többen mondták, hogy ők fehér nőként nem mernének egyedül autóba ülni és elmenni egy másik városba, mert mi van, ha valahol lerobbannak? Ez azt hiszem az előző rendszer hagyatéka: a harminc felettiek az apartheid rendszer alatt felnőve azt tanulták, hogy a feketék mások, tőlük félni kell, ha nem tartjuk féken őket (mint azt az elnyomó rendszer tette) akkor rátámadnak a fehérekre. Hát a saját tapasztalataim alapján ezt kétlem.
Események azonban vannak. Múlt vasárnap békésen sétálgattunk barátainkkal, mikor egyszer csak jött felénk egy nő és kérte, hogy hívjunk mentőt, a barátja meglőtte magát. És tényleg! Ott heverészett szépen lábon lőve, vértócsa terjeng, a nő farzsebében pisztoly. A barátunk szerencsére fogorvos, és bár a foghúzás most nem volt időszerű, azért készített szép szorítókötést, miközben Brandon megitatta a kárvallottat (Patrik kulacsából – mi mindenre jó egy gyerek!). A mentő először nem akart jönni, mert az ingyenesek épp elfoglaltak voltak, a szerencsétlen meg biztosítás nélkül merte lábon lőni magát. Érdeklődtünk, hogy akkor most hagyjuk-e elvérezni vagy mégis mi legyen… végül jöttek. Ami nekem a legmegdöbbentőbb volt, hogy előttünk már egy másik férfit is kértek, hogy segítsen, nem tette. Mi is összefutottunk vele, annyi volt a mondanivalója, hogy ne menjünk oda, túl sok a vér. Az AIDS-től félt? Vagy „csak” a bőrszínnel volt gondja? Bár az is lehet, hogy neki nálunk rosszabbak a tapasztalatai… ez a vasárnap mindenesetre sokáig emlékezetes marad.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top