Ott van a születése pillanatában az Apgar teszt. Fontos, hogy lehetőség szerint még ne is legyen kint az egész kis teste, de azért ő már hangosan tudassa a világgal: itt vagyok, erős és életrevaló vagyok! Aztán jön a folyamatos megfigyelés. Alszik-e eleget, van-e elég végtermék a pelenkában? Tud-e rögtön megfelelően szopizni? Jól viseli-e a kötelező oltásokat a kis szervezete?
Azt gondolhatnánk, hogy valamelyest enyhül a nyomás, amikor végre hazatérhetünk a biztonságot és némi állandóságot jelentő otthonunkba, de nem számoltunk a szomszédokkal, és főleg nem számoltunk azokkal a kedves szomszédokkal, akiknek szintén egy vagy két hónapja született meg a kisbabájuk.
Rácsaptam volna az ajtót
Amikor először találkoztam a szomszédasszonyommal (aki egyébként, őszintén, nagyon jó fej!), miután hazavittük Kornélt, átestünk a szokásos: hogy vagytok? Minden rendben ment? – körökön. Majd ő is összefoglalta a kisfiával kapcsolatos legfontosabb tudnivalókat: teljesen jól szopik, van is elég teje (húú, de irigyeltem…), és hát az ő kisfia egy csoda, mert hathetes korától leteszik aludni fél kilenckor, és reggel nyolcig egyhuzamban húzza a lóbőrt, egyetlen nyekkenés nélkül. Ez volt az a pillanat, amikor a lelki szemeim előtt az orrára csaptam a bejárati ajtónkat, de elhessegettem a gondolatot, és inkább megkérdeztem, hogy csinálják. És ilyenkor jön a leggonoszabb, legmegalázóbb és legelkeserítőbb válasz: sehogy, ők nem csinálnak semmit, a kisfiú egyszerűen ilyen ügyes.
Hiába, akarva-akaratlanul is összemérjük a babánkat másokéval. Pedig azt gondoltam, hogy én majd kimaradok ebből az én gyerekem már ezt meg ezt tudja-versenyből. Egyébként is minden szakkönyv azt írja, hogy csak általánosságban beszélhetünk arról, körülbelül mikor, mit kellene tudnia egy babának, és minden gyereket saját magához kell mérni. Azt reméltem, nekem menni fog, hogy ehhez tartsam magam. Tévedtem.
Amikor mi büszkélkedünk
Pár héttel később, a háztömb körüli sétáink során összefutottam egy másik cuki szomszédasszonnyal (az ő fia 2 hónappal idősebb Kornélnál, és akkor volt öt hónapos). Vele azonnal megtaláltuk a közös nevezőt. Elpanaszolta ugyanis, hogy az ő kisfia nem túl jó alvó, hogy éjszakánként 3-4-szer kel szoptatni, pedig ilyenkor már, azt mondják, a legtöbb baba képes átaludni az éjszakát.
És ezzel hopp, már át is kerültem a másik oldalra: szerénykedve, mégis büszkeségtől dagadó mellel meséltem neki, hogy Kornél bizony nyolchetes korától átalussza az éjszakát, kábé 9 órát egyhuzamban. (Akkor még nem sejtettem, hogy a fogzás milyen éjszakai “örömöket” tartogat…) Erre rákontrázott azzal, hogy cserébe viszont az ő fia már négy és fél hónaposan átfordult, hasról hátra, aztán pár nappal később hátról hasra (ami nehezebb). Ezzel már nem tudtam versenyre kelni, úgyhogy át is tértünk a szoptatás nehézségeire.
Vizsga az Anyák Egyetemén
Ráadásként ott a gyerekorvos, aki havonta megvizsgálta a picit, mindig gondosan feljegyezte, mennyit hízott, mennyit szopizik, és mi mindent tud már. Úgy éltem meg ezeket, mint egy-egy vizsgát az Anyák Egyetemén. Gyomorgörcsöm lett, mikor a doktornő közölte, hogy a két hónapos babámnak lassan el kellene kezdeni átfordulni.
Égtem, mint a Reichstag, amikor egy kulcscsomót zörgetett a hasaló babám előtt, hogy azt kövesse a kis tekintetével – mert állítólag ha azt elég magasra emelem, akkor idővel utána fordítja a fejét, és átfordul majd –, de Kornél inkább engem figyelt, a dokit szinte figyelemre se méltatta. Szerintem a kulcsot kicsit sem találta izgalmasnak. Ahogy akkoriban szinte semmi sem kötötte le túl soká a figyelmét… Úgyhogy lelkiismeretesen gyakorolgattam vele nap mint nap, aminek tényleg lett eredménye: aznap, amikor betöltötte a negyedik hónapot, megvolt mindkét típusa az átfordulásnak. És igen, rettentő büszke voltam az én fiamra!
A játszótéren folytatódik
Az ilyen típusú összemérések gyűjtőhelye pedig a játszótér. A minap beszédbe elegyedtem egy nyolcvanas évei közepén járó, idős hölggyel. Kérdezés nélkül mesélni kezdte, hogy az ő kis unokája (kislány, aki nem mellesleg nagyon is felkeltette Kornél érdeklődését – és már megint dagadt a mellem a büszkeségtől, ez az én fickós fiacskám) már kilenc hónapos lesz, és bizony, nemcsak hogy átalussza az éjszakát, de napközben óránként (!) alszik egy órát (a nagymama ennél a pontnál láthatóan elvesztette már a realitásérzékét)! Hát, ez nem semmi, Kornél “csak” délelőtt és délután alszik másfél-másfél órát. Ráadásul a kislány már tapsolni is tud, sőt az integetést is vadul tanulja már, igaz, az még nem megy neki.
Olyan végtelen áhítattal és imádattal beszélt erről az egy szem, pöttöm, kései unokáról, hogy már eszem ágában sem volt rálicitálni. Csak hallgattam ámuldozva, milyen ügyes ez a baba, aztán kihasználva, hogy levegőt vett, kedvesen elköszöntem. Ha a szülők versengenek, az még hagyján, de egy nagymamával nem érdemes, nem is szabad versenyre kelni. Nem kérdés, hogy ez kislány a legcsodálatosabb baba a világon. Na, meg persze, Kornél…
