1. Nem merem megfogni!
Amikor az ember először emel fel egy újszülöttet, az maga a horror. Olyan puha és hajlékony, mint egy rongybaba: semmi tartása nincs. Tartani kell a fejét, a hátát – félő, hogy ha az ember nem támasztja alá mindenütt, egyszerűen eltörik valahol. Szerencsére nincs idő a hosszas pánikolásra, mert az újszülöttet nagyon is gyakran fel kell emelni. Egész nap pelenkázni, öltöztetni, ringatni és cipelni kell ahhoz, hogy jól érezze magát. Eközben pedig kiderül, hogy nem is olyan rémisztő ez a feladat, és persze ahogyan a hetek telnek, nemcsak anyuka lesz rutinosabb, de a baba is megerősödik.
2. Miért nem ébred fel?
Sok-sok álmatlanul átvirrasztott éjszaka után, három brutálisan rosszul alvó gyerek anyjaként el sem hiszem, hogy valaha ez volt a problémám, de sajnos nagyon tisztán ott van előttem a kép, ahogy hajnal kettőkor rémülten állok az újszülött ágya mellett. Letelt a három óra, ennek a gyereknek fel kellett volna ébrednie már, hogy megszoptassam, de csak alszik. Bevallom, nem tudtam visszafeküdni, ott tipródtam az ágya mellett, míg felkelt és evett. Persze pár hét múlva már tudtam, jó nagy bolond voltam, és addig kellett volna kihasználni minden alvással töltött pillanatot, míg lehetett, mert egy egészséges gyerek se halt még éhen álmában – de akkor már késő volt.
3. Segítség, csuklik!
A kisbabák már a pocakban is csuklanak – de az akkor még olyan aranyos. Ritmikusan rázkódik az ember hasa, és apa is hosszan élvezheti, hogyan mozog benn a kicsi. Ám amikor ugyanazt a csuklós játékot kinn adja elő a csemete, az már ijesztő. Főleg azért, mert látod rajta, hogy ez neki nem jó. A babák képesek annyira felidegesíteni ezen magukat, hogy a végén zokogós ordítás lesz a csuklás vége. Az anyák meg olyanok, hogy segíteni akarnak. Sajnos a hagyományos praktikák, mint a megijesztés vagy az orrbefogás nyilván nem működnek egy kisbabánál. Persze a net tele van „bababarát” praktikákkal: kis víz, szoptatás, citromlé. De valójában hiába pörgünk a témán ezerrel, a csuklás elmúlik majd, és kész. Igaz, a legtöbbször az vet neki véget, hogy a gyerek sírni kezd, és ezt a kettőt nem lehet egyszerre.
4. Szoptatás vagy tápszer?
Soha nem volt számomra kérdés, hogy szoptatás vagy tápszer. Naná, hogy az anyatej a legjobb a világon. Nem számít, hogy milyen szenvedéssel és fájdalommal értem el, büszke voltam magamra, hogy a nagylányomat kilenc teljes hónapig tudtam szoptatni. (Akkor kijött a gyermek foga, és ezzel egyértelműen jelezte, többet nem kér.) Nem csoda, hogy egy világ dőlt össze bennem, amikor a második lányom egy veleszületett anyagcserezavar miatt orvosi utasításra tápszert is kapott az anyatej mellé. Minden alkalommal, amikor elővettem a cumisüveget és összekevertem a fehér port a vízzel, mélységes fájdalmat éreztem.
Mindenféle rémkép járt a fejemben arról, hogy kevésbé lesz egészséges, okos, kötődő. Sok-sok átsírt éjszakát megspórolhattam volna magamnak, ha képes vagyok a jövőbe látni, merthogy a tápszernek semmiféle rossz hatása nem lett a gyerekre. Az én tápszeres babámból pontosan ugyanolyan okos, egészséges gyerek lett, mint a kizárólag szoptatott, sőt még sokkal anyásabb és bújósabb is. Mert nem ezen múlik.
5. Melyik étellel kezdjem a hozzátáplálást?
Ez pontosan olyan téma, ahol nincs tökéletes választás. Generációról generációra változik, hogy mit ajánlanak. Amikor én születtem, a répa volt a nemzeti favorit, de aztán kiderült, hogy túl magas a nitráttartalma, és egy kisbaba olyan 15-20 éve meg is halt nitrátmérgezés miatt. Akkor újraírták a babakönyveket, és amikor én szültem, az alma volt a jolly joker. Nem volt ezzel baj, a gyerek szerette.
Apám volt az egyetlen a családban, aki nem volt elégedett ezzel a választással – ettől nem fog hízni, csóválta a fejét, és váltig állította, hogy a gyereknek először egy kiflivéget kellene rágcsálnia. Amikor aztán egyet a kezébe adott, úgy néztem rá, mint egy gyermekgyilkosra, és jól le is szidtam, amiért ilyen felelőtlen. Tíz évvel ezelőtt ugyanis a legmodernebb ajánlások szerint gluténtartalmú ételt tilos volt adni egyéves korig. Azóta azonban új szelek fújnak: most azt tanácsolják, hogy minél hamarabb adjunk a gyereknek gabonafélét, és a kiflivég meg a keksz a legjobb választás. Apámtól azóta bocsánatot kértem, és elkönyveltem magamban: felesleges ráparázni a témára. Bármit is csinálunk, valahol biztos elbaltázzuk.
6. Csak az a jó, amit én főzök?
A hatvanéves szomszédasszonyom csak nevetett, amikor látta, hogy egész nap a konyhában ügyködöm, hogy mindig friss, tökéletesen pürésített ételt tehessek a gyerek asztalára, és állította, nem ezen múlik a gyermekem jóléte. Ő a háború alatt született, az anyjának nem volt teje, és ő szalonnabőrkéről kapart zsírt kapott, amit egy kis meleg vízben oldottak fel. Mégis felnőtt. De azért én úgy voltam vele, hogy jobb az a bio, amit a piacról hozok, mint a bolti hőkezelt, tartósítószeres. A második gyereknél már nem voltam ilyen hős, bizony jól jött néha az üveges bébiétel, ha megcsúsztunk az ebéddel. A harmadik pedig meghökkentően hamar tért át a rendes felnőttételre – simán kiszedte a többiek tányérjából a kaját, és kikérte magának, ha valami babással kínáltam. Egyik gyerekem se betegesebb, mint a másik.
7. Nem eszik semmit!
Mind tudjuk, hogy majd eszik, ha éhes lesz, és elvben én is tudom, hogy egy gyerek se hal éhen, ha amúgy van otthon kaja. De azért azt látni, tapasztalni, hogy egy gyerek egész nap semmit, de semmit nem eszik, mégis riasztó élmény. Nehéz ilyenkor kitartani a főzelék, a hús és az egészséges étel mellett – az ember ilyenkor annak is örül, ha sikerül bármilyen, de tényleg bármilyen, többé-kevésbé ételnek nevezhető dolgot lenyomni a gyerek torkán. Próbáltam én vicces formára vágni a kaját, engedtem, hogy ehessen tévézés közben, szaladgáltunk egész nap a játszótéren, hogy megjöjjön az étvágya, de semmi nem segített.
Emlékszem, olyan dolgokon aggódtam, mint a „mit fognak majd szólni, ha mondjuk baleset ér minket és a kórházban kiderül, hogy ez a gyerek ma még nem evett???”. (Mert az embernek mindig hülyeségeken jár az esze.) Egyetlen dolog nyugtatott csak meg, amikor anyám kibökte, hogy mit akarok, ez a gyerek pont olyan rossz evő, vékony, válogatós, mint én voltam annak idején. Engem annak idején erősítő szirupokkal és étvágygerjesztő injekciókkal próbáltak jobb evővé tenni: sikertelenül. Mint később kiderült, tényleg felesleges volt az aggodalom. Az egykori fényevő a mai ebédnél többet benyomott a fasírtból és a főzelékből, mint én és az apja együttvéve.
8. Mit fog szólni a nagy testvér?
A helyzet az, hogy nem csak az első babás kismamák paráznak sokat – a rettegésnek valójában soha nincs vége. A második gyereknél szinte minden szülőnek megfordul a fejében, hogy A.) lehet-e két gyereket szeretni egyszerre; B.) vajon hogy fogja elviselni a nagy testvér, hogy már nem ő egyedül a világ közepe. El kell árulnom: a gyerekek döntő többsége iszonyatosan izgalmasnak tartja a gondolatot, hogy kistestvére születik, és alig várja már, hogy kikerüljön az anya hasából. Nem mondom, hogy ez örökké így marad, és azt sem állítom, hogy minden testvérkapcsolat idilli. De tény: világszerte gyerekek milliói birkóznak meg ezzel a kihívással anélkül, hogy különösebb lelki sérülést szenvednének. Nem kell a kelleténél jobban rástresszelni a témára.
9. A mások gyerekei bezzeg!
Megfigyelted már, hogy mások gyerekei mindig, mindent jobban tudnak? Jobban híznak, többet alszanak, és persze mindent hamarabb kezdenek, mint a tiéd. Az ember nem vonhatja ki magát a versengés alól, pláne az első gyerekes szülők, akik nem tudják, hogyan működik ez a játék, és ez bizony sok keserű pillanatot szerezhet. Igen könnyű azt gondolni, hogy aki később csinál valamit, az le van maradva, de ez jó nagy tévedés. Szerencsére én a harmadikkal már belenevettem mindenkinek az arcába, aki arról regélt, milyen menő a gyereke, mert már szobatiszta, vagy mert már áll-ül-beszél. Pontosan tudtam, hogy ez csak pünkösdi királyság: pár hónapon belül mi is elérünk oda, ahol most ők vannak. Azt pedig még biztosabban tudtam, hogy nincs miért irigyelni a mások gyerekeit. Az enyém ugyanis mindig jobb, szebb és okosabb lesz mindenki más csemetéjénél: naná, hiszen az enyém.
10. Jaj, mit gondolnak majd rólunk!
Amikor a lányom először végigzokogta az éjszakát egynapos korában a kórházban, rettenetesen szégyelltem magam. Felébresztettük a szoba összes anyukáját, és persze az amúgy békésen alvó babákat is. A császáros hassebemmel mit se törődve sétáltam vele, ringattam, szoptattam – teljesen hatástalanul. Nem is mertem a szobatársaimra nézni, gondoltam, csak lenézés lesz benne, hiszen teljesen nyilvánvaló: lövésem sincsen a kisbabákról, csapnivaló anya vagyok.
Hasonlóképp szégyenkezve sütöttem le a szemem, amikor a lányom hisztirohamot kapott a villamoson (amiért nem nyomhatta meg a gombot), vagy amikor az utcán ordítva, toporzékolva utasította vissza, hogy felvegye a sapkáját. Mindezek a helyzetek fele ennyire nem lettek volna kellemetlenek, ha nincs egy csomó ember körülöttünk, akik – biztos voltam benne – rosszallóan húzzák most össze a szemöldöküket. Aztán telt-múlt az idő, és amikor az enyémek már nagyobbak voltak, és én láttam, ahogyan a másé hisztizik az utcán, csodálkozva tapasztaltam, hogy nem elítélő, hanem sajnálkozó és együtt érző tekintetek veszik körül.
Ekkor rádöbbentem, mennyi sok felesleges időt töltöttem azzal, hogy rettegtem mások véleményétől. Az emberek többsége nem olyan rémes. Sőt a legtöbben inkább segítenek, mint elítélnek. Aki pedig mégis máshogy áll hozzá, azzal nem kell törődni.
