Innen szép győzni
Az újszülöttekre általában azonnal rávágjuk, hogy jaj, de szép,de édes, de formás! Holott ha igazán őszinték vagyunk – legalább saját magunkhoz –, nem minden újszülött néz ki úgy, mint a zabálnivaló kis puttók Michelangelo freskóján. Az én fiam sem hasonlított a tökéletes szépségű, “rajzolt” angyalkákhoz. Pedig láttam én, hogy a pici társai között is volt olyan szőke, kerek arcú, nyílt szemű kisfiú, hogy magamban ámuldoztam, de gyönyörű.
Ezzel szemben az én fiam igazi kis vaddisznóként jött a világra. Sűrű, fekete haj, ami a homlokán és a két pajeszán túl enyhe, sötét szőrzetben folytatódott. A szemét szinte nem is nyitotta ki, egyetlen, hosszú ránc kötötte össze a két, pici csíkszemet. Ami pedig a fülét illeti, hát én még ilyen kocka formájú cimpát életemben nem láttam. Mindehhez járult egy jelentősnek mondható orr is – bár ezen a téren nem is számítottam másra… Sebaj, legalább jó darabig nem lesz gondunk a csajokkal, és különben is, innen szép győzni! – gondoltam.
Az első mosoly
Ugyanakkor természetes, hogy nálam a születése pillanatában győzött, mert amint összeért a kettőnk orra, megéreztem azt a leírhatatlanul finom babaillatot (amit palackozni kéne!), és hirtelen olyan óvó, rajongó szeretet öntötte el a szívemet, amit addig soha senki iránt nem éreztem. A nagymamák természetesen az első pillanattól el voltak ragadtatva a család legújabb férfiújától. Azt hiszem, ezt megérezte, mert mára egy milliszekundum alatt az ujjai köré csavarja őket, igaz, mostanra szőke, kék szemű kis lovag vált belőle (nem is értem, hogy mehet végbe ekkora átváltozás pár hónap alatt). Alig másfél hónapos volt, amikor az első igazi mosollyal megajándékozta édesanyámat. Bár mi is szemtanúi voltunk, mégis csak a nagymamáé volt az első, ínyvillantó vigyor. Ez volt az a pillanat, amikor a családom nőtagjai Kornél rabjává váltak. A nővérem egyenesen szerelmes a kis fickóba.
A lányok kapnak mosolyt
Játszótéri sétáink alkalmával nagyjából féléves korától észrevettem, hogy Kornél nem egyszerűen megnézi a szaladgáló gyerekeket, hanem egyenesen megbabonázva bámul rájuk. Na de nem akármelyik gyerekre, hanem kifejezetten a rózsaszínbe öltöztetett, loknis kislányokra. Könnyen lehet, hogy az anyai elfogultság mondatja velem, de olyan, mintha Kornél érezné, hogy a másik nemre könnyebben hat. Amikor meglátogatnak a barátaink, először mindig a lányok kapnak mosolyt, az ő ölükbe kéredzkedik, az ő közelükben fesztelen. A hímekkel mindig kicsit távolságtartóbb, mintha felmérné a terepet, lassabban enged fel. Elnézve őt, olyan érzésem támadt, mintha tudná, kinél van nyert ügye, és kinél érhet gyorsabban célba, bármit is szeretne. Ha ez be is bizonyosodik, nagyon észnél kell majd lennem!
Az első afférok
Persze olyan is előfordult, hogy kudarc érte. Amikor baba-mama találkozóra mentünk, kiszúrta magának a legszebb és egyben leghúsosabb kislányt, aki legalább másfélszer akkora volt, mint ő (pedig nagyjából egyidősek voltak). Lerázhatatlanul kúszott utána körbe-körbe, még a rágókáját is odanyújtotta neki. Dagadt a mellem a büszkeségtől: ez az én lovagias kisfiam, igaz, az udvarlása ezúttal nem ért célba. Mégsem tűnt elkeseredettnek.
Pár hete a játszóházban egy újabb loknis csajjal hozta össze a jó sorsa. Ez a lányka forgószélként söpört végig a játszóházon, nyomában babák, műanyag edénykék, játék állatok és ételek hevertek szerteszéjjel. Kornélt is azonnal birtokba vette. Műanyag fánkkal etette, állatkákat pakolt rá, elvette tőle a kisautóját, aztán kicsit megcibálta a karját, hogy kövesse. Az én ízig-vérig pasi fiam pedig boldogan, tágra nyílt szemmel követte a kislányt. Ha bárki más merészelné elvenni a kisautóját, annak artikulálatlan üvöltés az ára. Ezúttal azonban birkatürelemmel követte a kis szoknyás parancsnokot. Semmivel nem tudta kihozni a sodrából. Komolyan mondom, mintha még élvezte volna is. Mikor elindultunk hazafelé, meg is jegyeztem: szép volt, kisfiam, ilyen udvariasan kell viselkedni a nőkkel! Esküszöm, rám mosolygott.
