Terhesség 30 és 40 évesen

1. Tudtam, mit akarok

Amikor azt kérdezték, hogyan szeretném megszülni az első gyerekem, és van-e szülési tervem, nem is nagyon értettem, hogy mit várnak el tőlem. Csak pár óra az egész, kit érdekel, milyen lesz. Éljük túl. Akkor még fogalmam sem volt róla, hogy a szülés olyan eget rengető élmény, ami egy nőnek az egész életét átalakítja. Ám miután a lányom császármetszéssel született, úgy döntöttem, kezembe veszem a sorsom, és pontosan tudtam, mit akarok: alternatív szülőszobát, kedves szülésznőt, gyertyafényt, medencét. Örülök, hogy megkaptam a sorstól. 

2. Nem féltem dönteni

Harmincévesen tettem, amit mondtak. Fogadtam orvost, mentem a védőnőhöz, és elvégeztem minden fizetős vizsgálatot, amit csak ajánlottak. Negyvenévesen már nem féltem kimondani, hogy én mást akarok. Nem érdekel, ki az orvos, mert úgyis a szülésznő lesz velem a vajúdás hosszú órái alatt. Eldöntöttem, hogy nem akarok minden hónapban a védőnővel találkozni, mert időpocsékolásnak érzem. A hasba szúrást pedig köszöntem szépen, nem kértem, akkor sem, ha a korom miatt melegen ajánlották. 

3. Sokkal lazábbra vettem

Az első terhességemnél lemondtam a hajfestésről, kerültem a lágy sajtot, a macskát, a kagylót, és még így is folyamatosan szorongtam, nehogy bajt okozzak a babának. Negyvenévesen eszembe sem jutott, hogy kihagyjam a fodrászt (a fene se fog ősz hajjal és nagy pocakkal parádézni), és tudtam, hogy egy csomó dolog, amitől féltem, egyáltalán nem is veszélyes. 

4. Én is szép akartam lenni

Az első terhességem végén gondosan összeválogattam, milyen ruhában hozom majd haza a lányom, de hogy hogy én miben fogadom a látogatókat, arra nem gondoltam. Azóta is rejtegetem a fotókat, amik a kórházban készültek. A lányom ugyan gyönyörű rajtuk – de én kócos vagyok, sápadt, és hatalmas karikák vannak a szemem alatt. A fiamnál már nem követtem el ezt a hibát. Ébredhettem bármilyen fáradtan, az első dolgom a szoptatás után rögtön a sminkelés volt. A pillanat tökéletes megörökítésére pedig profi fotóst hívtam.

5. Sokkal fáradékonyabb voltam

De hazudnék, ha azt mondanám, hogy negyvenévesen könnyű terhesnek lenni. Sokkal fáradékonyabb voltam, ráadásul már tudtam azt is, hogy ez csak rosszabbodni fog, ha megszületik a baba. Legszívesebben állandóan aludtam volna – de nem tehettem meg. Már nemcsak magamról kellett gondoskodnom, mint 30 évesen, hanem a család többi tagjáról is. Ráadásul mintha a környezetem hozzászokott volna, hogy babát várok, és persze ahhoz is, hogy megoldom a felmerülő gondokat. Jóval kevesebb segítséget kaptam.

6. Fájt búcsúzni

Amikor az első gyerekemet vártam, tudtam, hogy most egy izgalmas, új korszak kezdődik az életemben. Negyvenévesen azonban már tisztában voltam vele, hogy nagy valószínűséggel ez az utolsó terhességem. Soha többé nem fogom érezni, hogy egy kisbaba van a hasamban, és ez az érzés fájdalmas. Ezzel a gyerekkel bezárul egy kapu, és bár még sokáig ott lesz a kisbaba, akit fel kell nevelni, a gyerekes korszak vége közeledik, mint egy gyorsvonat. 

7. Megragadtam a pillanatot

Amikor a nagylányom vártam, úgy éreztem, hogy legszívesebben kézzel hajtanám az órát, hogy gyorsabban menjen az idő. Alig vártam már, hogy vége legyen a terhességemnek, és végre kezemben tarthassam a kislányom. A fiammal megtanultam élvezni a pillanatot. A növekvő pocakom kerekdedségét, a testem készülődését, azt, hogyan lesz finom pillangómozgásból erős, nagy rúgás a bordámra. Gyakran figyelmeztettem magam: olyan élmény ez, amit nem szabad elfelejtenem, mert ezek életem legszebb napjai!

8. Oda nem adtam volna

Sok anyukától hallottam, hogy amikor az első megszületett, még rohantak pelenkázni, de a második-harmadiknál inkább odaadták a szülés után a csecsemőosztályra a gyereket, és jól kialudták magukat, mert tudták, hogy erre sokáig nem lesz lehetőségünk. A nagylányom császárral született, és szülés után a nővérek unszolására többször is betoltam a csecsemő osztályra. Később lelkiismeret-furdalásom volt, amiért lepasszoltam. Talán ezért is volt olyan fontos számomra, hogy a fiamat soha ne vegyék el tőlem. Vele akartam tölteni az első órákat, heteket, és boldog vagyok, hogy ez sikerült.