“Az én időmben aztán nem aggódtunk azon, hogy a gyerekeinknek traumákat okozunk. Egyszerűen ez nem volt benne a levegőben. Ráadásul nem jó annak a gyereknek, ha a szülei állandóan bizonytalankodnak, hogy nem kiabáltak-e túl nagyot, és nem ezt kell-e majd kianalizálni a csemetének húsz év múlva. A gyereknek a legrosszabbat a sok bizonytalankodás teszi” – jegyezte meg egy kedves nagynéném valamelyik családi ebéd alkalmával, amikor éppen nem tudtam mit kezdeni a gyerekem hisztijével meg – egyébként valóban már sportból űzött – válogatósságával, mert mindig mást kért, mint ami éppen a tányérján volt.
Aztán a család hosszú beszélgetésbe kezdett arról, hogy az ő szüleik – vagyis az én nagyszüleim – már végképp nem csináltak érzelmi kérdést abból, hogy a gyereknek legyen vagy ne legyen választása azzal kapcsolatban, hogy hova menjenek, mit csináljanak, milyen ruhát vegyenek fel. Mert ugye, nem is képzelte senki, hogy ez jó dolog lenne. És lám, mennyire igazuk volt,
mert ez az örökös rettegés a traumatizálástól meg attól, hogy mikor jó nemet mondani, hova vezet: elkényeztetett, összezavart gyerekekhez.
Nem mintha jólesett volna, de elgondolkodtam rajta. Egyrészt arra jutottam, hogy van benne igazság is. Hiszen az én félelmemtől és kétkedésemtől a gyerekem sem érzi majd magát biztonságban, valami határt muszáj húznom neki, hiszen az tényleg nincs rendben, hogy időnként úgy érzi, ő megmondhatja nekem, mi a szabály. Alapvetően én tudom jobban, mit kell tenni, és néha jobbat teszek, ha egyszerűen nem engedek valamit, vagy kategorikusan kijelentem, hogy mi a teendő, és nem hagyok több választást (mert, mondjuk, tényleg óvodába kell menni, mert tényleg csak azt a nadrágot lehet felvenni, nincs másik, mert nem kell ötféle ennivaló közül választani, éppen nem tudok annyit elkészíteni).
Másrészt viszont a szüleink Dr. Spock-nemzedéke nevelt ki minket, és az ő szüleik őket. Nekik aztán tutira megmondták, mit kell tenni, mit kell enni, mit lehet felvenni, mikor lehet szólni, hogyan kell jónak lenni, és ehhez képest ők már nagyon liberálisak voltak velünk, hiszen azért választhattunk sok mindenben, jó, hát hagytak sírni éjszaka sokat, meg háromóránként etettek tök pontosan, már aki, de persze ennek ma is vannak hívei, és egyébként tőlük telhetően nyilván mindent megtettek, ahogy a nagymamáink is. Néha mégis úgy érzem – és most nem egyes személyekről beszélek, hanem inkább generációkról -, hogy egy érzelmileg analfabéta generáció nevelt ki egy másik érzelmileg analfabétát.
Nekik dosztra megmondták, mi a helyes, mit várnak el tőlük, hogyan legyenek “normálisak”,
ők nekünk sokkal lazább kereteket biztosítottak, kevesebb elvárással, de egyvalami kimaradt: hát ki tanult meg a saját érzelmeivel bánni? Ki tanulta meg kifejezni azokat, és ki tanulta meg elfogadni a többiekét? Ki tanította volna meg nekünk?
Már eleve, hogy eljussunk addig, hogy van egy belső világunk, amihez lehet viszonyulni, amit, ad absurdum, el lehet fogadni, amit ki lehet fejezni még jól is, ha ügyesek vagyunk, egyeseknek tíz év pszichoterápia, másoknak hosszú meditációval, vagy ki tudja, milyen úton jut el a tudatukig, ha egyáltalán eljut. És ez nem is könnyű ügy, nem azért mondom, hogy szégyellni kéne.
De ismerős, hogy egész fiatalkorodat azzal töltötted, hogy a pasikra szórtad az átkot, hogy ez az idióta, még arra sem képes, hogy megmondja, hogy örül nekem? Hogy kifejezze a szeretetét bármilyen módon? Hogy beszéljen az érzéseiről, mielőtt mindent borít? Hogy egy ilyen infantilis hülyével jöttem össze?
És ismerős, hogy azt válaszolod a másik vádjaira, hogy “igen, azért viselkedek így, mert te másra sem vagy képes csak vádaskodni/neheztelni/hazudni/ámítgatni”?
Hogy “te mindig csak bántasz engem, miattad megy tönkre az életem!” “Értsél már meg végre, basszus, mert ezt így nem bírom ki!” És igazából ezek a mondatok sem sokkal jobbak egy érzelmileg inkompetens férfi kijelentéseinél. Ezek is csak vádak, amelyek hosszú távon sehova sem vezetnek. Vagy a viták, amik arról szólnak, ki sértette meg először a másikat, ki mondta ki először azt a mondatot, ami igazán bántó volt. Egyik sem arról szól, hogy reflektálnánk magunkra, hogy kifejeznénk, minket mi bánt, és mitől éreznénk jobban magunkat.
Mert ezt senki sem tanította. És ha egyáltalán, felnőtt korunkban kezdtünk el megtanulni kommunikálni. Akkor is nehézkesen, újra- és újrakezdve. Igen, ez rám is igaz és a legtöbb emberre, aki körülvesz. Van, akinek könnyebb a természete, van, akinek több a terhe, van, aki többet kapott otthon, más meg egyáltalán semmit, de ez nem az én meg a te anyád és apád hibája konkrétan, hanem ez egy társadalmi jelenség, egy örökség. A belső világ nem érdekes, mutasd, hogy mid van, mit teszel az asztalra, minek felelsz meg.
Talán ha nem így lenne, egy idő után ki tudnánk fejezni, mire van szükségünk.
Mit akarunk. Talán tudnánk felelősséget vállalni a döntéseinkért, és talán nem lehetne bármit megtenni velünk, és bármit lenyomni a torkunkon. Talán a demokrácia is másképp nézne ki. Talán egy idő után megváltoztatnánk az óvoda- és iskolarendszert, és nem arra törekednénk, hogy kockák jöjjenek ki onnan, akik a megfelelő időben szobatiszták, akik jól ülnek a szőnyegen, ha az óvó néni azt mondja, hogy most csöndben kell lenni, akik időben írnak és olvasnak, és benyomják a tananyagot, bár nem értik, megoldják a példát, de hogy mire kell, fogalmuk sincs.
Dr. Benjamin Spock
Akik lehetőleg nem gondolkodnak kreatív megoldásokon, nincs véleményük, kevés kérdést tesznek fel, és soha, de soha nincs semmilyen részképesség zavaruk, nem lógnak ki a sorból, nem fejlődik később a mozgásuk, az érdeklődésük, a kézügyességük, mint ahogy a könyv szerint kellene, és nem túl agresszívek, nem túl aktívak, nem “túlok” sehogysem. Nem mások, na.
Lehet, hogy túl messzire mentem, de vajon mindezek nem azon múlnak, mennyire tudunk befele nézni, mennyire vállaljuk azt, akik vagyunk (amihez, mondjuk, már nagy az út, hiszen nem könnyű azt rögtön látni, kik is vagyunk), és mennyire tudjuk elfogadni azt, akik mások, mint mi? És ennek nem feltétele, hogy mindezt közölni is tudjuk, nem bántón, nem vádaskodón, hanem csak tényszerűen? Ki mutatta ezt meg nekünk?
Szerencsések vagyunk, ha néhány hiteles ember volt a környezetünkben.
Elképzelhető, hogy átestünk a ló túlsó oldalára, és túllelkizzük a gyereknevelést. Nem tudhatjuk, mi lesz belőlük. Nem tudhatjuk, hogy jót teszünk-e nekik, ha folyton magunkon hordjuk a kendőben, ha nehezen mondunk nekik nemet, ha nem érezzük könnyűnek, hogy határokat állítsunk nekik. Ha állandóan aggódunk, hogy rendben van-e a lelkük. És hogy mi lesz, ha majd nagy lesz. Olyan pasi lesz a fiainkból, mint akikkel mi küzdöttünk? Olyan “érzelmileg infantilis”? Flegma vagy karót nyelt, felelőtlen, vagy csak totálisan életképtelen? Vagy csak önzőek lesznek, mert elkényeztettük őket? És olyan nők lesznek a lányaink, mint mi? Ennyit kell küzdeniük magukért, a lelki békéjükért, maguk elfogadásáért és elfogadtatásáért?
Persze, hogy nem tudom. De szívesen látnék felnőni egy olyan generációt, amelyik tud őszintén kommunikálni, figyel befelé, és kiáll magáért. Mert ezt a kihívást mi még nem tudtuk le, de sokat tennénk egymásért és értük, ha így tudnánk felnevelni őket.
