Tudom, hogy anyák napján az anyukákat szeretni kell, mégis röviden leírom, nekem miért nehéz ezt tennem a saját anyukámmal. Az én anyukám nem volt egy olyan filmbeli, tökéletes anyuka, amilyet mindig is szerettem volna magamnak. Ha olyan lett volna, akkor most én nem lennék én. Az anyukám nem tudott jól szeretni, legalábbis nem úgy, ahogy az nekem jó lett volna.
Mikor megszülettem már azzal jöttem a világra, hogy nem akarta elfogadni, hogy lány lettem. Bizonygatta az orvosoknak, hogy nekem fiúnak kell lennem, mindenképp, nem lehet, hogy lánya lett. Apám nevezett el, mert anyám nem volt hajlandó lánynevet mondani az orvosoknak. Ebből később vicces családi történet lett, ám nekem ez félig sem tréfa. Azt mondta mindig, hogy azért nem akarta, hogy lány legyek, mert nőnek lenni iszonyatosan nehéz, és nem akart ilyen sorsot a gyerekének. Születésem pillanatától azzal küzdöttem, hogy az ő elfogadását, elismerését elnyerjem. Máig nem sikerült.
Egyéves koromban magamra hagyott.
Két napig egyedül voltunk a testvéremmel a lakásban, apánk nem tudjuk merre járt, anyánk eltűnt. A másfél évvel idősebb tesóm próbált tisztába tenni úgy, hogy szétkente a pelenka tartalmát a falon. A nagyszüleim mentettek végül át magukhoz, mert gyanús volt nekik a nagy csend a szüleim részéről és átjöttek hozzánk. Ősbizalom? Kötődés? Valószínűleg sosem volt.
Nyolcéves koromban megint elszökött az anyukám, apám ivott és aludt, én próbáltam ellátni magunkat, és álltam az ablaknál kifelé nézve, hogy hol jár anyám, mikor ér haza. Akkor főztem az első tejbegrízt zsemlemorzsából, és mentem át a szomszédhoz cukorért, aki átmentett magukhoz minket, amíg anya haza nem ér, addig is legyen mit enni, vigyázzon ránk valaki. Az életem gyerekként a megmentők körül forgott, hogy ki jön, aki a saját anyámat pótolja egy ideig.
Tízévesen nem kaptam tortát, anya azt mondta, hogy ha készítek magamnak, akkor majd lesz tortám.
Lett. Készítettem magamnak és a barátaimnak, olyat, amilyet, de torta volt. Tizenhárom évesen megint magamra hagyott, már nem fizikailag, hanem lelkileg. Anya elment, nem védett meg egy verekedő nevelőapával szemben. Igazat adott neki, igazat ad máig is. A gyerekeit végre veréssel megnevelte valaki.
Amikor tizenhat évesen azt az egy kiutat láttam a helyzetből, viharos kamaszhormonoktól fűtve, hogy öngyilkos legyek – persze utólag már tudom, hogy nem akartam én meghalni, csak szerettem volna, ha egy icipicit odafigyel rám –, és ami miatt kórházba kerültem, azt személyes támadásnak vette. Anyám a két hét alatt, amit a pszichiátrián töltöttem, egyszer sem látogatott meg, megsértettem, azóta sem bocsátotta meg, amit szerinte ezzel ellene elkövettem.
Nem tudott más anya lenni
Sokáig nem értettem, miért állít rólam hazugságokat, miért szid engem idegeneknek, miért terjeszti azt, hogy a gyerekeimnek rossz sora van velem. Mi visz rá egy anyát, hogy a saját lányát mások előtt befeketítse kitalált történetekkel? Most már értem, és amikor megértettem, onnantól már nem is haragszom. Nem tud mást tenni. Annyira nem szereti magát, olyan haragot hordoz magában, amit mindenki máson kitölt. Nemcsak rajtam, hanem bárkin, aki a közelébe kerül.
Egész gyerekkoromban féltem tőle, kiabált, ideges volt, zavartuk őt, teher voltunk, egy megoldandó, nem kívánt feladat. Nem volt képes rá, hogy más anya legyen. Őt is elhagyták gyerekként, a saját szülei nem voltak mellette. Ha mellette voltak, verték. Hogyan is válhatott volna belőle szerető anya? Sosem gondolkodott azon, hogy hogyan ne másolja le a szüleit, hogyan ne váljon olyanná, mint a saját anyja, apja. Nem látott túl a sértettségén és önsajnálatán.
Nekem azonban van más választásom. Tudom azt mondani, hogy mindenek ellenére szeretem az édesanyámat, mert ő adott életet, hálás vagyok neki érte. Ami gyerekként mellette történt velem kellett ahhoz, hogy most ilyen legyek, amilyen. Kellett ahhoz, hogy rájöjjek, hogyan kell szeretni a saját gyerekeimet. Ha ő nem olyan anya, akkor én nem lehetnék most ilyen anya. Teljes szívemből, őszintén köszönöm neki, hogy azzá tett, aki vagyok, még ha rögös is volt az út.
