“Először is, fogalmam sincs, mások miért vállalnak gyereket. Alig tudom azt is megmagyarázni, hogy nekem miért vannak gyerekeim. Néha belegondolok, hogy négy gyerekem van, amitől sokkot kapok, aztán összezavarodom, majd hálát érzek, ebben a sorrendben, bár néha leragadok az első lépcsőnél, és maradok sokkos állapotban.
- Az első gyerekemet azért vállaltam, mert még fogalmam sem volt, hogy mibe ugrok bele, aztán hirtelen terhes lettem, és azt gondoltam, hogy az újszülöttek olyan cukik, nekem is kell egy.
- A második gyermekemet azért vállaltam, mert a férjemmel aggódtunk, hogy az elsőszülöttünk azt fogja hinni, hogy ő a világ közepe, és nem bíztunk annyira a szülői képességeinkben, hogy majd megtanítjuk, hogyan ne legyen elkényeztetett egyke, ezért lett neki testvére.
- A harmadik gyermekem azért lett, mert elmentünk San Franciscóba egy hétvégére, és elfelejtettem elvinni a fogamzásgátlómat, aztán jött a meglepetés.
- A negyedik gyermekem pedig úgy történt, hogy valamilyen misztikus oknál fogva rám tört az érzés, hogy AKAROK EGY BABÁT.
Két gyereknek még csak van értelme. Háromnak? Nem igazán. Négy gyereknél pedig már úgy néznek rád, hogy “mi a franc bajod van, ember?”
Túl sok emberi lény. Különc vagy. Valami baj van veled. Nem férsz el a családoddal egy normális étteremben, hotelszobában vagy kocsiban. Esetleg rögtön azt feltételezik rólad, hogy valamilyen mélységesen vallásos szektához tartozol.
Az a vicc, hogy a férjemmel mi igazából nem is vagyunk azok a négygyerekes emberek. Nem vagyunk gazdagok. Nincs nagy házunk. Nem engedhetünk meg magunknak két hotelszobát. Szeretem, ha van személyes terem. A túlzásba vitt mozgás irritál, főleg délután 3 után. Ami más anyukáknak maga a mennyország, az számomra a pokol. Nem szerettem a terhességet. Nem szeretem, ha rám másznak. Utálom a gyerekzenéket és a legtöbb rajzfilmet.
Sosem úgy képzeltem el magam, hogy sok gyerekem lesz. A férjem sem erre készült. Amikor 18-19 éves voltam, persze gondolkodtam a gyerekvállaláson, szerettem a babákat, akartam is egyet. Ettől még nem álltam rá készen, amikor 22 évesen teherbe estem, de mindig tudtam, hogy egyszer anya leszek. Azt hiszem, az anyaságnak erről a részéről nem nagyon beszél senki, csak a rózsaszínbe burkolt verziót nyújtják át nekünk, gondoljuk csak azt, hogy egy baba olyan, mint valami cuki kiegészítő, amivel gazdagíthatjuk a gardróbunkat. Mintha egy különleges, új pénztárca lenne vagy aranybross.
Sokan átlátnak ezen a maszlagon, és felismerik, hogy az anyaság kifejezetten nehéz.
De sokan vakon hisznek abban, hogy ennek rózsaszínnek kellene lennie, és biztos ők rontottak el valamit, azért ilyen szürkés. És közben meg csodálatos is. Látod, ez a legnagyobb gond, ez a nagy érzelmi szélmalomharc. Megszámlálhatatlanul sok olyan része van az anyaságnak, ami nehéz, fárasztó és irritáló. De számomra mindig legyőzték a szép részek a negatívakat. Ezért valahogy így fogalmaznám meg, hogy miért van ennyi gyerekem:
Azért vannak gyerekeim, mert ők a megtestesülései annak, hogy szeretjük egymást a férjemmel. Azért szültem, hogy lássam a férjem szemében az örömet, amikor megtudja, hogy gyermekünk lesz. Azért a mindent elsöprő szeretethullámért csináltam, ami minden alkalommal elborított, amikor megtudtam, hogy egy új kis élet érkezik hozzánk nemsokára. Belőlünk lett, de túlmutat rajtunk.
A varázslatért csináltam, a különcségért, azért az elképesztő érzésért, ahogy két sejtből egy lélekkel teli, csodálatos személyiségű ember lesz. Egy olyan kicsi ember, aki kapcsolódik hozzánk és akit szerethetünk. A misztériumért csináltam. Azért a pillanatért, amikor először rám néz az újszülöttem, vagy ahogy a mellkasomon pihen. Az újszülött első lélegzetéért. A babahurkákért. A mosolyokért és a kacagásokért. Na tessék, most megint akarok egy kisbabát.
Aztán, szerintem, azért is szültem ennyit, mert szeretem a mi kis csapatunkat. A saját tradícióinkat, a belső vicceinket, ahogy összetartunk szétszakíthatatlanul. A közös kirándulásainkat, a kempingezéseket és a gyerekek közti barátságot. Azért, hogy lássam, ahogy a nagyobb gyerekeim terelgetik a kicsiket, és tudják, hogy mindig ott lesznek egymásnak. A tanulásért és tanításért csináltam. Meg az ünnepekért. Utálom az ünnepeket. A legrosszabb és legjobb élményeim egyszerre. Végül is, azt hiszem, röviden úgy mondhatnám, hogy azért vannak gyerekeim, mert jól érezzük magunkat így együtt, és ez minden nehézséget elfeledtet.
Egyet meg kell értened, ha nincs gyereked: nem ítélheted meg, hogy milyen az, amikor gyereked van abból, hogy eltöltöttél két órát valaki más gyerekeivel.
Más emberek gyerekei borzasztóan idegesítőek. Két kezemen meg tudom számolni, hogy hány gyereket tartok szimpatikusnak az enyéimen kívül, és a legtöbb még így is a tág családi körből való. (Jó, azért nem vagyok ennyire gonosz és lehet, hogy egy kicsit túlzok.) Azért nem hasonlíthatod össze azt az élményt, hogy más gyerekeivel töltesz időt és azt, hogy vannak saját gyerekeid, mert a te gyerekeid a TE gyerekeid, a TE családodban. Megtanulod magatokról, hogyan tudtok együttműködni úgy, hogy ne menjetek egymás agyára. A te családodban teljesen más rendszer lesz, mint az enyémben vagy máséban.
Például ott van a nyafogás. Gyűlölöm a nyafogást. Nem érdekel, mennyire fáradt a gyerek, hány éves, vagy mennyire akarja azt a piros bögrét. Használja a normális hangját. Hallom más gyerekeit nyafogni, és az ő szüleik máshogy kezelik a helyzetet. Nem ítélkezem fölöttük, azt csinálnak, amit akarnak, de ha az én gyerekeim kezdenének rá a nyivákolásra – ahogy meg is teszik gyakran –, rájuk nézek, és annyit mondok: “Nem értek egy szót sem, ha ilyen hangon szólsz hozzám.” És elsétálok.
Mert inkább megyek önszántamból gyökérkezelésre, semhogy hallgassam azt az idegesítő, vékony, nyafogós hangot, amivel megint valami idiótaságért nyünnyögnek, amiről azt hiszik, az kell a boldogsághoz. Egy idő után a nagyobb gyerekeim már mondogatni kezdték a kicsiknek, hogy “ne nyafogj”, és nemsokára senki sem fog nyafogni, mert rájönnek, hogy elfogadhatatlan számomra ez a viselkedés. Ahogy elfogadhatatlan az ételre fújolás, az udvariatlanság, a szarkazmus hiánya és az Eperke bekapcsolása. Ez a mi otthonunk. Nálunk így működik. A gyerekeim őrülten idegesítőek, de nem annyira, hogy miattuk megkérdőjelezzem az élet értelmét.
A lényeg az, hogy neked a saját gyerekeidet kell felnevelned úgy, hogy az valamennyire illeszkedjen a saját családi kultúrádba. Közben persze sokszor legszívesebben sikítanál velük, hogy “téged meg honnan szalajtottak, édes fiam?” De ezzel nem azt mondom, hogy neked, gyermektelen ismerősöm, legyen gyereked. Véletlenül sem szabad szülnöd, hacsak nem támad fel benned belül, sürgetően és feltartóztathatatlanul az igény rá. A gyerekszülésen kívül még számtalan lehetőség van, hogy kiteljesedjen egy nő, és jól érezze magát a saját életében. Például elmehet bármikor, bárhová nyaralni anélkül, hogy a gyerekek tönkretennék a pihenését. Ami pedig a legfontosabb: ne higgy el senkinek semmit, amit a gyerekekről mond. Igazából senki sem tudja, hogy mit művel gyereknevelés címszó alatt.”
Olvass még többet a gyerekvállalásról:
- 36 éves vagyok, és nem tudom, akarok-e gyereket
- 9 kérdés, amit tegyél fel magadnak, mielőtt gyereket vállalsz
- 6 rettenetes érv a gyerekvállalásra
