“Imádom a lányomat, de nem bírom a többi gyereket, főleg nem nagy tömegben. Nem vagyok gyerekellenes, szerintem minden gyereknek úgy kellene felnőnie, hogy figyelnek rá a szülei, bátorítják, engedik, hogy hibázzon, játsszon és megőrüljön néha. Olyan fajta szüleim vannak, akik hatalmas rajongói a gyerekeknek, és kívülről nézve szinte abnormálisan normális gyerekkorom volt, tele zeneórákkal, táborokkal, végtelen játékkal a hatalmas kertünkben. Határozottan felnézek rájuk, tapsolok nekik, fantasztikus szülők. Én nem tudom ezt teljesíteni.
Nem tudom, mi történt, de valahol a gyerekkorom és a felnőttség között elkezdtem szorongani, ha gyerekek voltak a közelemben.
Nem bírom a velük járó káoszt. Tudom, hogy pont olyanok, mint én voltam az ő korukban, mégsem tudom tolerálni a jelenlétüket. A húszas éveim elején folyton azt mondogattam, hogy én túl önző lennék szülőnek, és inkább leszek a jó fej nagynéni, mint anyuka. Aztán persze az élet közbeszólt.
Teljesen odavagyok a saját gyerekemért, de azt is tudom, hogy nem vagyok hiteles, ha az anyaságról és annak nehézségeiről kell beszélni. A lányom hathetes kora óta 10 órát alszik egyhuzamban éjszaka. Egy hétvége alatt szokott le a pelenkáról, amikor hároméves volt. A szabadidejét leginkább azzal szereti tölteni, hogy ölelgeti a macskáinkat, festeget vagy az apjával és velem játszik. Le van taglózva, ha nem tudunk együtt vacsorázni este. Az oviban egyszer volt vele gond, amikor ötévesen utálatosnak nevezte az egyik társát. Hálás vagyok, hogy a gyerekem ilyen, mert másképp nem biztos, hogy bírnám türelemmel ezt az egész gyereknevelést.
Minél inkább kiismerem magam az anyukák világában, annál inkább ráébredek, hogy az én utálatom nem teljesen a gyerekek hibája.
Nem igazán tudom, hogy egy szülőnek mennyire szabad a szó hagyományos értelmében nevelni a gyereket, mert én abban hiszek, hogy a fő cél az kell legyen, hogy független, önálló és teljes értékű felnőtté váljon mindegyik gyerek. Közben viszont ellenzem, hogy olyan kis seggfejet neveljünk, aki nem bír mások társaságában viselkedni. És azt látom, hogy a legtöbb szülő egyik elvemben sem ért velem egyet.
Elborzaszt, hogy sok szülő mennyire közönyös, ha a magzata elviselhetetlen fúriaként viselkedik. Biztos te is találkoztál már ilyen gyerekekkel egy vendéglőben vagy üzletben. Nem számítom ide a 2-3 éveseket, mert ők alanyi jogon, dackorszakilag őrülnek meg egy időre. De a kisiskolás korú gyerekek, akik kis szörnyekként tartják rémuralmuk alatt a környezetüket, egyszerűen csak ijesztőek.
Meg sem tudom számolni, mennyi játszódélutánon vettem részt, ahol mindig volt legalább egy iskolás gyerek, aki gonoszkodott a kicsikkel, és az anyukája csak annyit kiáltott oda neki kedvesen, hogy “Szépen játsszál!”, majd elröhögcsélt a mellette ülő szülőkkel, hogy “Ejnye, hát a fiúk már csak ilyenek”. Nyilván nem gondolom azt, hogy az én gyerekem egy különleges Hófehérke, aki sérülések nélkül megússza majd az életet. De az sokkol, hogy mennyire rendben van némely szülőnek, hogy a gyereke erőszakos, verekedős, bánt másokat, és úgy általában nélkülöz mindenféle szociális készséget.
Aztán ezek a szülők majd jól meglepődnek, ha a gyerekeikből agresszív, lógós, felelősséget nem vállaló kamaszok válnak, akik nincsenek figyelemmel senkire.
Akiket nem érdekel semmilyen következmény. Pedig a szülőknek az is feladata lenne azon túl, hogy ételt és ruhát adnak a gyerekeknek, hogy olyan apróságokra is megtanítsák őket, mint hogy például tiszteljük mások személyes terét, vagy hogy a beszélgetőpartnerünk szemébe nézünk, esetleg még meg is hallgatjuk, mit mond a másik.
Én vagyok az az anya, aki minden esetben rászól arra a bizonyos durva kölökre, ha szemtanúja vagyok egy ilyen jelenetnek. Az anyukája pedig szinte minden esetben fel van háborodva, hogy én miért utasítom rendre az ő gyerekét. Ez elég vicces, mert valójában így működik az élet: tanítsd meg a gyerekednek a társadalom szabályait, vagy a társadalom fogja rá megtanítani felnőttként olyan módon, ami cseppet sem lesz ínyedre. Azzal, hogy annyit mondok a gonoszkodó gyereknek, hogy “Hé, ne legyél már ilyen tapló, komolyan, hagyd abba!”, valószínűleg sokkal kedvesebben próbálom rávenni a szocializálódásra, mint ahogy a társadalom teszi majd 25 éves korában.
A gyerekek olyanok, mint a magok, amelyeket megfelelően kell gondozni ahhoz, hogy szép és egészséges növénnyé fejlődjenek.
Mind úgy jönnek világra, hogy tiszták, ártatlanok és tele vannak lehetőséggel, csak valahogy az idő során nem mindegyiküket öntözik megfelelően. Miért nem akarja ez a sok szülő, hogy a gyereke jól érezze majd magát a bőrében a többi ember között, mire felnő? Olyan nehéz, hogy megtanítsuk nekik a határokat, szabályokat és a mások iránti tiszteletet? Nem éri meg a fáradságot a saját gyerekük?
Anya vagyok, de a fentiek miatt mások gyerekeit eléggé tudom utálni. De azért amellett, hogy felidegesítenek, mert követelőznek, erőszakosak és durvák, közben imádom bennük, hogy annyira őszinték és fantáziadúsak, mert ez utóbbit a legtöbb felnőtt már kiölte magából. Részemről minden unalmas családi összejövetelen ezerszer ülök inkább a gyerekek asztalánál, mint a felnőttekénél.”
Olvass többet a gyereknevelésről:
- Másképp kell nevelni a mai gyerekeket?
- Gyereknevelés: te melyik típusba tartozol?
- Új gyereknevelési módszer – Dobd el a cumit és ne gügyögj!
