Olykor elég, ha meghallok egy régi számot a rádióban, és visszarepülök az időben oda, ahol még a rúzsom és a füstösre festett szemem számítottak az életemben. Oda, ahol a hajlakkom illata és nevetés töltötte meg a kollégiumban a fürdőszobát. Ahol alvás helyett a barátnőimmel minden buliban ott táncoltunk egész éjszaka.
Az este ott kezdődött, amikor kilencre elkészültünk, ami elég elképesztő a mai énemnek, aki este kilenckor már leveszi a melltartóját otthon, mert ki az, aki önként és dalolva alsóneműben flangál még fél tízkor. Nem én, többé már nem, semmi esélye.
Négy évvel és két gyerekkel később.
Be kell vallanom, hogy a utóbbi öt szombat estémet otthon töltöttem, emberek nélkül. Vagyis persze voltak körülöttem emberek gyakorlatilag. Csak épp már ágyban feküdtek. Semmi hajlakk, semmi ráhangolódás vagy késő éjszakai táncolás. Hogy őszinte legyek, remek estéim vannak. Nevezhettek unalmasnak, de jelenleg a nagy szombat esti kanapén bulizás egybekötve egy kis nasival, maga a cseppnyi mennyország nekem.
De ettől még szeretem a barátaimat. Csodálatosak, viccesek, és nagyszerű emberek. Csak mióta anya lettem, van valami, amit még jobban szeretek: aludni. Mindegy, hogy meghívnak a világ legfantasztikusabb bulijába vagy nem, mert a vége ugyanaz: melltartó le, telefon kikapcsol, és alvás. Nem érdekel, ha maga az angol királynő akar találkozni velem, nem megyek. Az alvás győz. Mindig.
Viszonylag egyszerűek az érveim. Az anyaság olyan durva alváshiányt hozott az életembe, ami döntés elé állított: akarok én sminkelni, kiöltözni és kimenni a házból este, vagy inkább aludjak? Ha nem tudod, mit válaszolnál egy ilyen kérdésre, akkor valószínűleg a gyermekeid úgy alszanak, mint a bunda. Vagy nincs is gyereked. Esetleg szupernő vagy. Nem tudom. Azt viszont tudom, hogy jó eséllyel sosem érezted azt, hogy kiég a szemed, ködös a fejed, leolvad az agyad a kialvatlanságtól, mert akkor neked is az alvás lenne az igaz szerelmed.
