1. A totyogók már alszanak egész éjszaka
Most már, hogy három totyogós korszak van a hátam mögött – vagyis a harmadikban nyakig vagyok még –, gúnyos kacajra fakadok, ha valaki azt mondja, hogy márpedig egy kétévesnek át kellene aludnia az éjszakát. Ha csak a tegnap éjjelt nézem, amikor menetrendszerűen megjelent az ágyamnál a két és fél éves gyerekem, hogy ott akar mellettem aludni, és simogassam a hátát, meg még tejet is adjak, és különben is pisilnie kell, akkor határozottan állíthatom, hogy nem minden totyogó alszik éjszaka normálisan. Sőt az enyém elromlott az idők során, mert egyéves koráig aludt egyhuzamban 10 órát éjjelente, aztán borult csak fel az alvásritmusa.
A szakirodalom több okot is felsorol, hogy miért zavarodik össze a totyogók alvása. Lehet az az oka, hogy fél a szörnyektől az ágy alatt, vagy az, hogy amikor megébred, akkor nem tud segítség nélkül visszaaludni, és azt hiszi, reggel van, esetleg rémálmai vannak, amik számára sokkal valóságosabbak, mint a felnőtteknek. Ha pedig már az éjszakai szobatisztasággal próbálkozunk, akkor még az is belekavarhat az alvásába, úgyhogy abszolút hátrányos helyzetben vannak a totyogók, ha alvásról van szó.
2. Bölcsibe kell járnia ahhoz, hogy szocializálódjon
Pedig nem így van, mert a szocializációjában két ember játszik főszerepet: anya és apa. Ránk van szüksége a gyereknek elsősorban, és miközben tesszük a hétköznapi dolgainkat, vásárolni megyünk, ebédet főzünk, megnézzük a kacsákat, sétálunk, a gyerek megtanul minden szociális készséget, amire szüksége van. Úgyhogy ha nem jár bölcsibe a gyerek, semmiféle hátrány nem éri, nem vetjük vissza a fejlődésben, és ugyanolyan talpraesett kisgyerek válhat belőle, mint bölcsis társaiból.
3. A totyogókat már tanítani kell
Mindenféle oktató játékkal vesszük körül őket, szeretnénk, hogy minél előbb megtanuljanak olvasni, számolni, írni, pedig erre semmi szükség ebben az életkorban. A totyogóknak az a feladatuk, hogy játsszanak minél többet. Szülőként annyit kell tennünk, hogy biztosítjuk számukra a játékhoz a lehetőségeket és a figyelmet, ha igénylik. Nem azt kell tudniuk, hogyan adjanak össze két számot, hanem azt kell megtanulniuk, milyen érzés beleugrani egy pocsolyába, leenni magukat fagyival, és hogy milyen kincseket találhatnak séta közben.
4. Önállónak kell lenniük
Valamiféle társadalmi elvárássá nőtte ki magát, hogy a gyerekeknek minél hamarabb önállóan kell működniük. A végső cél persze az, hogy független embereket neveljünk belőlük, de ezt nem babakorukban kell elkezdeni azzal, hogy arra bátorítják az anyákat, hogy ne játsszanak a gyerekükkel a játszótéren, mert minek folyton “a seggében lenni” annak a gyereknek. Sőt azt a tanácsot sem szabadna meghallanunk, hogy ne hagyjuk a kis kétévest mellénk feküdni az ágyba éjjel, mert akkor aztán sosem fog egyedül aludni.
Ebben az életkorban szükségük van arra, hogy függjenek tőlünk, hogy lökjük őket a hintán, hogy odabújjanak éjszaka, és tudják, hogy anyánál mindig van egy ölelés számukra. Nem kell önállónak és függetlennek lenniük, nem kell tudniuk, hogyan foglalják el magukat, ennek jóval később jön csak el az ideje. Az önállósodást saját maguktól elkezdik, amikor készen állnak arra, hogy kilépjenek a szülők biztonságából.
5. A hisztis totyogók rossz gyerekek
Minden egyes totyogó hisztizik. Más mértékben, máshogy adják elő, de az az egészséges, ha átesnek a dackorszakon. A hiszti nem annak a mérője, hogy milyen jó anyák vagyunk, mert akinek nem hisztis a gyereke, az biztos jobban neveli. A dackorszak az agyuk fejlődéséhez tartozik, semmi köze ahhoz, hogy milyen szülők, milyen módszerekkel nevelik a gyerekeiket. Felnőttként azért nem visítunk és verjük földhöz magunkat, ha dühösek vagyunk, mert totyogóként, a dackorszak alatt megtanultuk kezelni az indulatainkat. Úgyhogy a hiszti nem annak a jele, hogy neveletlen a gyerek, hanem csak annyit jelent, hogy totyogókorban van.
6. A totyogóknak tudniuk kell osztozkodni
Régi, megkövült mítosz, amire szintén képtelenek a pici gyerekek. Egyrészt az osztozkodáshoz egy csomó komplex ok-okozatot ismerniük kellene, ami még évekre van tőlük, másrészt pedig át kellene érezniük mások érzéseit, amire még nem képesek. Nem azért, mert önzők, hanem mert még picik, és a saját világukat saját maguk töltik be. Meg kellene érteniük, hogy ha odaadnak egy játékot a másik gyereknek, akkor azt vissza fogják kapni, de azzal még nem tudnak mit kezdeni, hogy ez mikor lesz, nekik az öt perc múlva nagyjából egyenlő azzal, hogy örökké. Ezért nem várhatjuk el tőlük, hogy 2-3 éves korukban örömmel adják kölcsön a játékaikat, kínáljanak meg másokat az ételükből, mert még nem tartanak azon a fejlődési szinten.
7. A rosszalkodásról ignorálással kell lenevelni
A totyogók nem ok nélkül rosszalkodnak, ordítanak, hisztériáznak. Általában ez az ok a figyelemfelkeltés, ezért pont azzal büntetni, hogy megvonjuk tőlük a figyelmünket, nem túl célravezető. Ezért javasolják a szakemberek inkább a pozitív megerősítést, hogy ha olyan viselkedést látunk, amilyet szeretnénk látni, akkor legyen jutalom, de az ignorálós módszert inkább felejtsük el, mert csak többet árt, mint használ.
8. Mondja, hogy bocsánat, kérem és köszönöm
És ölelje meg azokat az embereket, akik szeretnék, hogy ölelgesse őket. Megtanulja persze, hogy mondja azt, hogy bocsánat, ha meglöki a társát a homokozóban, csak ettől még nem tudja, miről van szó, mert kicsit sem sajnálja. Úgyhogy végeredményben csak arra tanítjuk meg, hogy hazudjon, hogy ne kerüljön bajba. Egy kétéves gyereknek még nem kell átéreznie és helyesen használnia a bocsánatot, kéremet és köszönömöt, helyette még az anyukája kell bocsánatot kérjen, ha a homokot egy gyerek szemébe szórta véletlenül. Ezek olyan szociális szabályok, amiket még nem ért, ezért felesleges is erőltetni.
És azt az idős rokont sem kell, hogy megölelje, ha nem akarja, mert csak a kiszolgáltatottság érzését erősítjük benne, ha rákényszerítjük. Felnőttként mi sem szeretnénk, ha olyanokat kellene ölelgetni és puszilgatni, akikhez semmi kedvünk – adjuk meg a gyerekeknek is a választás szabadságát, hogy kit tartanak szimpatikusnak. Ha másért nem, azért, mert ezzel tanítjuk meg őket arra, hogy saját maguk dönthetnek a saját testükről.
