Kedves szülők!
Csak sejteni vélem, milyen helyzetben vagytok, és tudom, hogy ott él bennetek is az a mély és mindent átható szeretet a gyermeketek iránt, amiről Szinetár Dóráék közleményében olvashattunk. Dolgoztam súlyosan és halmozottan sérült gyerekekkel ifjúkoromban, akik között sokan Down-szindrómások voltak, ezért tudom, hogy milyen határtalan örömet és szeretetet tudnak nyújtani a körülöttük élők számára. Mindenkinek a saját, elvitathatatlan joga és döntése, hogy vállalja vagy sem egy Down-szindrómás baba felnevelését, sosem beszélnék rá vagy le róla senkit. Nincs hozzá jogom, nem vagyok benne a körben, akik együtt éltek volna ezzel a szindrómával.
De azt tudom, hogy minden kis élet számít, és okkal jön létre, az ő életük ugyanolyan értékes és fontos, mint a többi gyereké.
Nehéz lesz? Igen. Sokan elborzadva néznek majd rá. Lesznek az iskolában olyan társai, akik csúfolni, bántani fogják. Olyan helyzetekbe kerültök majd, amikor úgy érzitek, magyarázkodni kell, hogy miért más a ti gyereketek. Az is lehet, hogy egész életében a kezét kell majd fogni, és nem élhet egyedül. Talán nehezebben tanul meg olyan alapdolgokat, amiket más gyerek kisujjból kiráz. Nem lesz sétagalopp, az életetek valószínűleg körülötte forog majd. Mégis, eddig bárkivel beszéltem, bárkit láttam, bárki elmesélte a tapasztalatait a saját Down-szindrómás gyerekéről, azt mondta, hogy nem cserélné el senkiért. Hogy örül, amiért megszületett, és hogy ajándék az életében. Érzékeny, kedves, jószívű, nyílt és őszinte gyerekek, akik talán kicsit lassabban, de mindent képesek megtanulni. Ugyanazt szeretnék, mint a többi gyerek, hogy elfogadják őket. Ugyanúgy szeretnének szabadon játszani és szeretve lenni. Ne betegként kezeljétek a gyereketeket, hanem úgy, hogy azt érezze, egyenértékű, teljes ember, akit lehet feltétel nélkül szeretni.
