Három gyerek van itthon, mindhárom lány, átéltem a nagyobbaknál a kis korkülönbség rémségeit, szépségeit és most átélem a nagy korkülönbség összes előnyét és hátrányát a kicsinél. Van olyan gyerekem, aki kétéves kora óta, azaz tíz éve nem nőtt ki a dackorszakból, és nem illik az oktatási rendszerbe, mert nem kocka, hanem gömb, és van olyan is, aki visszahúzódó, mintagyerek, de gyilkos a humora, ha egyszer valaki bejut a belső köreibe. És van olyan gyerekem, aki még alig nőtt ki a földből, még produkálja a taknya-nyála-egybefolyik hisztiket, de szegény ugye harmadiknak született, úgyhogy sokat nem ér már vele, maximum kicsit megsimogatjuk a fejét, hogy jól van, kislányom, ez is elmúlik.
Néha azt érzem, minden létező helyzettel találkoztam már, ami csak lehetséges a gyereknevelés során.
Aztán persze rájövök, hogy egy frászt, mert a következő nap egy teljesen új szituációt dob elém az élet, amivel fogalmam sincs, hogy mihez kezdjek. Az anyaság azért is izgalmas, mert soha nem tudod, mi következik. Meglepetésszerűen változnak a gyerekek, olyan helyzetekbe keverednek, amik előtt széttárt karokkal állsz, és csak nem érted, hogy mégis hogy kerültél már megint bele a közepébe.
Anyaként állandóan készenlétben vagy, bármikor felborulhat az egész életed. Tipikusan jellemző ez akkor, amikor már épp szürkének és unalmasnak kezdenéd érezni a hétköznapokat. Tuti, hogy akkor taknyol el a kismotorral a két és féléves és hoz haza három egyest a tizenhárom éves, meg egy intőt a középső, azzal az osztályfőnöki üzenettel, hogy keress neki új iskolát. Nincs olyan, hogy hátradőlsz, és azt mondod: kész vannak, elkészültek a gyerekek, nincs több dolgom. Nincs olyan, hogy nyugodt szívvel lefekszel, és biztos lehetsz benne, hogy másnap reggel is ugyanaz az élet fogad majd. Tiszta stressz, de közben csupa öröm is. Ezt a kettősséget nem is olyan egyszerű feldolgozni.
Képünk illusztráció – Forrás: Unsplash
Muszáj, hogy úgy csináljuk ezt az egész anyaságot, hogy legalább a saját elveinkkel tisztában vagyunk.
Úgy nagy vonalakban olyan nevelési elvekkel, amikhez foggal-körömmel, nagyon következetesen ragaszkodunk. Nálam ilyen például az, hogy nem ütök meg gyereket. Akkor már inkább földhöz vágok pár tányért. Vagy ilyen elv az is, hogy nem engedek a hisztinek, mert ha megtenném, akkor sok lúd disznót győz alapon már rég átvették volna az uralmat itthon a gyerekek. Emiatt aztán olykor zeng az egész környék nálunk, és néha úgy húzom magam után az ordító gyereket az utcán, miközben megvető pillantások zúdulnak rám idegenektől. De nem különösebben izgat, ha egyszer megfogadtam, akkor tartom magam az elveimhez. Igazán nem sok elvem maradt, mióta megszülettek a gyerekeim, minél többen vannak, annál inkább fogyatkoztak az elvek, de ami megragadt, azt nem eresztem.
Azt is vallom, hogy gyereket nevelni nem úgy kell, hogy én vagyok a főnök mindenáron. Egyáltalán nem vagyok főnök, inkább amolyan irányadó, akire érdemes hallgatni. Nem vagyok híve a sűrűn büntetésnek, mert akkor elvész a súlya, és nem akarom azt sem, hogy féljenek tőlem a gyerekeim. Azt hiszem, minden tettemet az irányítja a gyereknevelésben, amit még apámtól tanultam: élni és élni hagyni. Más nem is nagyon kell a boldog anyasághoz és boldog gyerekkorhoz szerintem.
