Páran elvből nem adnak egy fillért sem, de ők olyan kevesen vannak, hogy cikkeket írnak róluk az újságok. Most azokról lesz szó, akik úgy tervezték, fizetni fognak, de végül mégsem tették. Kezdem magammal. Második gyerekemet is Budapesten szültem, ugyanabban a hetedik kerületi kórházban, ahol az elsőt, csak nyolc év különbséggel. Nem számítottam már fiatal kismamának a harmincnyolc évemmel, de a terhességi cukorbetegségemet leszámítva nagyon könnyű és problémamentes kilenc hónapom volt.
Ugyanahhoz a szuper orvoshoz jártam terhesgondozásra, akihez előtte, annyi változott csupán, hogy ő időközben külföldre ment dolgozni, és hazajárt rendelni, szülést pedig éppen ezért ritkán vállalt, de én törzsvendégnek számítottam. Félidőben nagyon felszaladt a cukrom, és a kórházban közölték, hogy a cukorbeteg kismamák nem szülhetnek akárhol és akárkinél. Nem is értem miért, de elhittem, és az orvosom sem tiltakozott, neki nagyon bonyolult volt hazajárni szüléseket levezetni.
Az új orvosom már az első pillanatban antipatikus volt.
A folyosón, ahol várakoztunk, elképesztő rémtörténetek keringtek a kismamák között a modoráról, de voltam már annyira tapasztalt, hogy tudjam, ezekre nem érdemes adni. Az előző orvosomról is olvastam rossz véleményeket – mert nyilván totális keresést indítottam a nevére az interneten – nekem mégis szuper tapasztalataim voltak.
Úgy döntöttem, egy új orvosnál annak ellenére, hogy a kórházban vizsgál, legjobb azonnal tisztázni az anyagiakat, így majd nem ér senkit meglepetés. Rá is kérdeztem, és nem egy nyílt felelet, egy összeg volt a válasz, hanem egy háromperces előadás arról, hogy én most jól járok, mert nem kell drága magánorvoshoz járnom a jövőben, viszont egy szülés több óra hosszú is lehet, ahol neki ott kell lennie, távol a családjától, a többi betegétől, ennek pedig ára van.
Oké, de mennyiről beszélünk pontosan? Végül nagy nehezen kinyögte, hogy nyolcvan-százezer forintról. Én el is könyveltem magamban a nyolcvanat.
Való igaz, hogy ettől a pillanattól kezdve, mindig a kórházban fogadott a rendszeres vizsgálatokon, de tegyük hozzá, hogy ez ugyanúgy hosszú és kellemetlen várakozással járt, mint bárkinek. Pedig pont ezt szerettem volna elkerülni. Mire eljött a szülés ideje, kiderült, hogy sajnos a második gyerekem is csak császármetszéssel tudom majd világra hozni, így egyik este szólt, hogy másnap reggel nyolckor „szülünk”, a férjem legyen ott háromnegyedre.
Megérdemli az orvos a hálapénzt, ha felénk sem néz a szülés alatt? (Képünk illusztráció – fotó: istock)
Másnap reggel fél hétkor, amikor már túl voltam a kötelező előkészítő körökön, bejött a szobámba, és mondta, hogy ő éjjel ügyelt, nagyon fáradt, pont van egy üres műtő, ezért negyed nyolckor elkezdjük. Mondtam neki, hogy de hát a férjem még úton van, teljesen kizárt, hogy nélküle itt gyerek fog születni, nem ezt beszéltük meg.
Duzzogott, hangosan beszélt rólam az aneszteziológusnak, a műtősnőnek, mindenkinek, aki miattam kénytelen volt műszak után várakozni, de végül nem vágott bele. A műtősnő vigasztalt, hogy ne is törődjek vele, a doktor úr gyakran olyan mint egy pokróc.
Amikor megérkezett a férjem, nem fogadta a köszönését, és végig nem szólt hozzá. Mire kitoltak minket a szobámba, én már tudtam, hogy nem fog pénzt kapni. Be se jött hozzám, csak másnap reggel, amikor vagy jobb kedve volt, vagy nagyon szerette volna a pénzt, de addigra én már döntöttem. Ott ücsörgött a szobámban, elképesztő kényelmetlen volt az egész, de tartottam magam. Bejött másnap is, dicsérte a babát, engem, hogy milyen kis fitt vagyok, majd újra kiment.
A hathetes vizsgálatot a körzeti rendelőintézetben ejtettem meg. Az orvos morgott kicsit, hogy miért nem oda mentem, ahol szültem, de elég határozottan válaszoltam neki, hogy minden okom megvan rá, higgye el, úgyhogy megvizsgált, és mindent rendben talált. A nyolcvanezret volt mire költenünk természetesen.
Ildikó két éve szült Debrecenben, a férje hozta meg a döntést, hogy nem adják oda a megbeszélt összeget az orvosnak.
„A harmadik vizsgálaton megbeszéltük az anyagiakat az orvossal. Azt mondta, hogy összesen kétszázezer lesz a szülés úgy, hogy ebből száz a gondozás, és száz a szülés, plusz a szülésznő díja, de azt külön kell rendeznem, ha akarom. Mikor a nyolcadik hónapban elértünk a tizedig vizsgálatig, vagyis elköltöttem a százezer forintot, onnantól a kórházban fogadott soron kívül és ingyen. Ezt elég korrektnek éreztem.
Amiért végül a második részletet, vagyis a szülésért járó pénzt nem adtam oda, az a viselkedése volt.
Egyszerre ugyanis három betege szült ugyanakkor, ebből szerencsétlenségemre én voltam az egyik. Nem tudom, mi ilyenkor a szokásos eljárás, mikor váltja a választott orvost az ügyeletes, de nálunk ez szóba se került. Úgy tűnt, hogy infúzióval próbálja befolyásolni, hogy mennyire legyenek előrehaladottak a szülések.
Hiába kérdeztem, nem kaptam válaszokat, pedig előre megbeszéltünk mindent, és teljesen egyértelmű volt, hogy nem úgy mennek a dolgok, ahogy elterveztük. Ez egy szülésnél akár természetes is lehetne, pláne háromnál, de az a minimum, hogy mindenről tájékoztatva legyek én is és a férjem is.
Szerencsére a szülésem teljesen problémamentesen zajlott, de a vajúdás nagyon hosszú volt, vannak órák, amikre nem is emlékszem tisztán. A férjem a szülőszobában volt végig, néha kiállt a folyosóra, és próbált levadászni valakit, eleinte az orvosomat, később az ügyeletest, végül akár egy takarítónőt is, de majdnem egy napig alig találkoztunk valakivel.
Bár néha beszaladt egy nővérke, ránézett a szívhangra, megmérte a vérnyomásom, de már ment is tovább, semmire nem tudott és nem is akart válaszolni. Én a végén – a megbeszéltek ellenére – már nagyon szerettem volna egy kis fájdalomcsillapítást, mert annyira fáradt voltam, hogy attól féltem nem tudom majd megszülni a lányom, senkivel nem tudtam beszélni, ha mégis talált valakit a férjem, az csak azt mondta, hogy azonnal jön a doktor úr, aki persze nem jött.
Mikor elkezdődött a kitolás, egy szülésznő és egy másik orvos került elő, aki aztán eltűnt, és az utolsó két percre megérkezett az orvosom is. Mindent a férjemnek és a szülésznőnek köszönhetek, velük csináltam végig az egészet, olyan volt szinte, mint egy régi film, csak a szülésznő nem kért forró vizet és törölközőket a férjemtől.
Mikor felsírt a lányom, az orvosom újra távozott, bejött az ügyeletes, és befejezte, amit be kellett. Engem még hajtott az adrenalin, és nagy boldogságomban odaadtam a bekészített borítékot a szülésznőnek, amikor kettesben maradtunk. Nem bántam meg egyáltalán!
Hathetes vizsgálatra szó nélkül visszamentem az orvosom magánrendelőjébe, és kifizettem a vizsgálat árát. Nem is kérdezett semmit, a tejemről érdeklődött, és hogy minden rendben van-e odalent, majd felírt egy fogamzásgátlót.
Azóta persze orvost váltottam. Az is lehet, hogy a másik kettő szülés problémás volt, ezért nem jutott rám idő. De az, hogy egy mondatot nem szóltak hozzám huszonkét óra alatt, az nekem nem fért bele.”
“Mindent a férjemnek és a szülésznőnek köszönhetek, velük csináltam végig az egészet” (Képünk illusztráció – fotó: istock)
Luca tavaly szült Budapesten.
„Fogadott orvosom volt, aki előre meghatározta az árakat. Én ennek örültem, semmit nem tartok kínosabbnak a köpenyzsebbe való boríték dugdosásnál. De végül a szülés alatt annyira ellenséges és bántalmazó volt az orvosom velem, hogy nem adtam neki pénzt.
Nem volt szívbajos, bejött a szobámba, megkérte a szobatársam, hogy hagyjon kicsit magunkra minket, és kérte a pénzt. Nemet mondtam, mire azt felelte, hogy nem ebben állapodtunk meg, de aztán kiment. Gondolom, mindenkinek elmesélte, mert onnantól kezdve sem a csecsemős nővér, sem a többiek nem voltak túl kedvesek velem.
Második gyerekemet szültem, elég határozott elképzeléseim voltak arról, hogy mit szeretnék, és mit nem szülés alatt. Ezt előre megbeszéltem vele, ő látszólag mindenben támogatott. Még szülési tervet is készítettem, azt is végigvettük, megbeszéltük pontról pontra.
Amíg még csak az elején jártunk a vajúdásnak, addig nagyon készséges volt, hagyta úgy történni a dolgokat, ahogy kell, de hamar oxitocint akart adni, pedig azt semmi nem indokolta.
Úgy beszélt rólam a szülésznőnek és a férjemnek, mintha ott sem lennék, vagy ha mégis, akkor fogyatékosként kezelt. Amikor ezt számonkértem, meg is mondta, hogy ilyenkor az anyák már nem tudnak józan döntéseket hozni, mert úsznak az ösztöneikkel (ezeket a szavakat használta) és azért van itt ő, hogy jó döntéseket hozzon helyettem.
A férjem támogatott, de közben eléggé aggódott is értem, amikor látta a fájdalmaim, és a fáradtságom, hamar megadta magát az orvos bizonyos döntéseinek, és megpróbált meggyőzni róla, hogy az orvos mégiscsak jobban ért hozzá, mint mi.
Akkor eléggé haragudtam rá, de utólag teljesen megértem, hogy aggódott, annak ellenére, hogy én tudtam, minden rendben van, ilyen egy szülés, és lehet, hogy nem lesz meg két óra alatt mint az előző, de nem probléma, amíg a szívhang és minden más rendben van. Pont ezért mentem kórházba, hogy megkapjam a felügyeletet, de ne erőszak mellett szüljek.
A kitolás borzalmas volt, az orvos ordított, belém könyökölt, felesleges fájdalmat okozott, majd a végén megveregette a hátam.
Szerencsére ott volt a szülésznő is, bár nem nagyon engedte a közelembe, de a szülés után ő legalább azonnal segített mellre tenni a babát, és nem fürdette meg rögtön, és a köldökzsinórt is a megfelelő időben vághatta el a férjem.
Ez a két dolog teljesült a szülési tervemből összesen úgy, hogy semmi egészségügyi vészhelyzet nem volt. Mivel a szülés kétharmada amúgy is az orvosom ügyeleti idejében zajlott, boldogan hoztam meg a döntést, hogy nem adok neki egy fillért sem. A pénzből fél évvel később elmentünk egy hétvégére egy bababarát szállodába, és külön öröm volt kifizetni a számlát belőle. Tulajdonképpen utólag még hálás is lehetnék, de harmadik gyerekem nem lesz, az biztos.”
