Hazánkban évente körülbelül 8000 kisbaba jön világra koraszülöttként, ami hónapokra, évekre, sőt sokszor örökre felforgatja az érintett családok életét. Az orvostudomány fejlettségének köszönhetően akár már a tenyérnyi újszülöttek is életben maradhatnak, a nagy kérdés azonban az, hogy elég-e behozniuk a lemaradásukat az időre és nagyobb súllyal született gyerekekhez képest, vagy minden apró sikerért keményen kell küzdeniük akkor is, ha már nagyobbra nőttek. Lukács Teó augusztus helyett áprilisban, 26. hétre született 1080 grammal, Csontos Ádám pedig június helyett márciusban, a várandósság 28. hetében bújt ki 1320 grammal. Andi és Évi, a két édesanya mesélt arról, hogy milyen koraszülőnek, azaz korababák anyukájának lenni, akikért november 17-én, a koraszülöttek világnapján lilába borul az ország.
Teó születése
Lukács Andiék egyáltalán nem terveztek újabb babát, Teó mégis úgy döntött, hogy jönni akar. A rövidke babavárás során semmilyen jel nem utalt arra, hogy gond lehet, a 26. héten azonban erős görcsök kezdték kínozni Andit, aki először abban bízott, hogy elég lesz kicsit megemelni a magnéziumadagját, és el is felejtheti a kellemetlenséget, a dolgok azonban másképp alakultak. „Az első ijesztő görcsök szombat este kezdődtek, és viszonylag hamar el is múltak, vasárnap azonban visszatértek. Ahogy előző nap, akkor is több magnéziumot vettem be, teljesen azonban nem szűnt meg a probléma.
Enyhült ugyan, de folyamatosan éreztem, ami nem tetszett nekem, mert az előző terhességeimnél sosem tapasztaltam hasonlót.
Hétfőn, miután délben hazahoztuk Zénót, a nagyobbik fiunkat az oviból, megint erősödött a fájdalom, így hazahívtam a férjemet a munkából, hogy a biztonság kedvéért menjünk be a kórházba, és nézzenek ránk az orvosok. Ők is rögtön a magnéziumhoz nyúltak, és bent is tartottak, bár mivel a méhszáj teljesen zárt volt, nem nagyon vettek komolyan, hiába mondtam sírva, hogy erős fájdalmaim vannak. Tudtam, hogy milyen a szülési fájdalom, ez azonban annál sokkal rosszabb volt. Mint utóbb kiderült, elkezdett leválni a méhlepény” – emlékszik vissza Andi.
Teó 26 hétre született (Fotó: magánarchívum)
Hajnalban már-már elviselhetetlen fájdalomra ébredt. Szerencséjére az akkori ügyeletes orvos nem hitte, hogy túloz, így végre ultrahangvizsgálatot is kért. „Addigra már olyan kínok gyötörtek, hogy alig tudtam egyedül felfeküdni az ágyra, arra pedig végképp képtelen voltam, hogy kinyújtsam a lábamat.
Úgy éreztem, mintha a méhem egy hatalmas fémgolyó lenne, ami bármelyik pillanatban kiszakadhat a testemből. Ez az orvos komolyan vett, a fájdalmamat látva azonnal hívta a műtőt, hogy készüljenek, mert Teót a lehető leghamarabb ki kell emelni.
Az események innentől felgyorsultak, tíz perc múlva már meg is született a kisfiunk, a korához képest szép súllyal: 26 hetesen 1080 grammot nyomott. De hiába volt úgymond nagy baba, a szervei még nem álltak készen arra, hogy megszülessen, így bőven volt okunk az izgalomra” – meséli Andi Teóról, aki kétnapos korában agyvérzést, ötnaposan pedig életveszélyes bélgyulladást kapott, ami miatt sürgősen meg kellett műteni.
Ádi érkezése
Csontosné Huszti Éva és férje, Gergő tervezték a harmadik babát Beni és Barnus mellé, arra viszont a nem teljesen zökkenőmentes várandósság fényében sem számítottak, hogy a gólya a kiírt időpontnál jóval hamarabb érkezik. „A terhességem sajnos nem úgy alakult, ahogy szerettük volna, csupa aggodalom volt az egész. Persze közben próbáltunk örülni, de ez nem olyan könnyű, ha problémák adódnak, és nem száz százalék, hogy minden rendben lesz. Már négyhetesen vérzés lépett fel, amiből arra következtettünk, hogy ebben a hónapban nem jött össze a baba, fél nap elteltével azonban elmúlt, és több napig nem is jelentkezett. Ekkor vettünk egy terhességi tesztet, amin olyan halvány csík jelent meg, hogy ha akartuk, láttuk, ha nem akartuk, nem.
A tesztelést több napon át ismételgettük, de a csík csak nem lett erősebb, pedig »az lett volna a dolga«. Öthetesen elmentünk ultrahangra, ahol semmit sem láttak, sem méhen belül, sem méhen kívül, pedig ilyenkor a petezsák már látszani szokott. Az orvos azt mondta, hogy amíg nem látszik semmi, addig méhen kívüli terhesség gyanúja áll fenn, és fenyegető vetélés a diagnózis.”
Éva innentől pár naponta a kórházban kezdett reggel, vérvétellel ellenőrizték, hogy megfelelően nő-e a terhességihormon-szintje, és ultrahanggal vizsgálták. A hormonszint megfelelően nőtt, az ultrahang viszont továbbra sem mutatott soha semmit. A hetedik héten végre meglátták a petezsákot, benne az icipici embrióval, egy héttel később pedig a szívhangot is hallhatták, így fellélegezhettek, és azt remélték, hogy innentől minden jól alakul. „Közben elkezdődött az émelygés, a rosszullét, ami egész nap kínzott, az esték kifejezetten szörnyűek voltak, de azzal nyugtattuk magunkat, hogy ez egy jel, a baba jól van.
Ádám a 28. héten jött a világra
12 hetesen erős görcsökkel és még erősebb vérzéssel kellett a kórházba mennünk, ahol a dokik elsőre azt mondták, ilyen mennyiségű vér valószínűleg attól van, hogy elfolyt a magzatvíz, de az ultrahang csodák csodájára azt mutatta, hogy a baba teljesen jól van, méretei megfelelőek, és a magzatvíz is a helyén van.
Kiderült, hogy a vérzést egy nagy vérömleny okozza, így azonnal befektettek a kórházba, és nagy mennyiségű gyógyszert adtak a terhesség megtartására.
Szigorú, 24 órás fekvésre voltam ítélve, pontosabban négy napig hasalnom kellett, ami borzasztó kényelmetlen volt.”
A vérzés elmúlt, így Évát kiengedték, de továbbra is egész nap feküdnie kellett, nem emelhetett, a gyógyszert pedig továbbra is maximális dózisban kellett szednie, amit nem volt egyszerű kivitelezni egy három és fél- és egy másfél éves gyerek mellett. A férje, Gergő végezte az összes házimunkát, mosott, teregetett, főzött, takarított, bevásárolt, pakolt, ellátta a gyerekeket, amikor pedig dolgozott, a dédszülők segítettek Évának, így sikerült nagyjából betartania az orvos által előírt szigorú fekvést, aminek meg is lett az eredménye: Ádám győzedelmeskedett a vérömleny felett, ő szépen növekedett, a hematóma pedig, ha lassan is, de felszívódott.
Az örömük mégsem tarthatott sokáig, Évinek ugyanis elkezdett folyni a magzatvize. Bementek a kórházba, ahol megállapították, hogy megrepedt a magzatburok, és elfolyt a víz. „Borzalmasan megijedtünk, hiszen még csak 27 hetes voltam. Befeküdtem a SOTE 2-re, mert ott a legjobb a koraszülött intenzív osztály – gyógyszerekkel még kilenc napig bent tudták tartani, de mivel a magzatvizem teljesen elfolyt, borzasztó volt a tudat, hogy nincs már, ami védje, bármikor fertőzést kaphat. Folyamatosan kaptam az antibiotikumot, mindennap vérvétel és ultrahang, ezekkel figyelték, hogy van a baba, nincs-e fertőzés- vagy gyulladásgyanú.
Sosem rettegtünk még ennyire, nagyon féltünk, hogy mi lesz Ádámmal, csak reménykedni tudtunk, hogy a lehető legkevesebb komplikációval jövünk ki ebből az egészből.
Mindannyiunkat sokkolt, amikor szülés előtt pár nappal a koraszülöttosztály főorvosa elbeszélgetett velem, és felkészített a legrosszabb lehetőségekre, ami történhet egy koraszülöttel: halál, súlyos látásprobléma, szellemi és testi fogyatékosság – tudom, hogy ez volt a dolga, de akkor is szörnyű volt hallani. Ezenkívül maximálisan elégedett vagyok a koraszülöttosztály dolgozóival, csoda, amit ott megtesznek a gyerekekért és a szülőkért” – idézi fel Évi, akinek végül romlani kezdett a véreredménye, így a 28. héten császármetszéssel világra segítették Ádámot, aki 1320 grammot nyomott.
Ádám bebizonyította a világnak, hogy kicsi a bors, de erős! (Fotó: magánarchívum)
Teót tizenháromszor műtötték tizenegy hónap alatt
Azt, hogy Teó milyen megpróbáltatásokon ment keresztül, hallgatni is rossz: pár hónap leforgása alatt annyi beavatkozást és műtétet hajtottak végre rajta, amennyi még egy felnőttnek is rengeteg lenne. Ezek a legnagyobb igyekezet ellenére sem zajlottak komplikációmentesen, a kisfiú vérmérgezést kapott, vészesen lefogyott, és többször is összeszedett valamilyen fertőzést. Emellett az agyvérzése is súlyos volt, vízfejűség alakult ki nála, ami az agykamrák tágulását okozta, ezért söntbeültetésre volt szüksége, és a szemét is meg kellett műteni, hogy elkerüljék a koraszülötteknél kialakuló vakságot.
„A szemműtét után kerültünk le Debrecenbe, ahol ideiglenes söntöt tettek Teó fejébe, addigra azonban az agykamrái már annyira kitágultak, hogy szinte teljesen elnyomták az agyállományát. Az agykamrák mérete 10 milliméter körüli értékig normális, Teónak addigra 40 felett voltak.
Az operáció után az agya több helyen bevérzett, de ő ezt is leküzdötte, és négy hónapos korában végre hazamehettünk, igaz, csak úgy, hogy több hónapon keresztül minden másnap ellenőrzésre és agyvízleszívásra kellett járnunk a kórházba.
Később alkalmassá vált arra is, hogy végleges söntöt kapjon, ami komoly mérföldkőnek számított az életünkben. Ezzel is adódtak gondok, de ezeken is sikerült felülkerekedni, és egyéves kora körül, túl az agyműtéteken végre elkezdhettünk a fejlesztésekre koncentrálni” – mondja Andi, aki nagyon sok módszert és terápiát kipróbált azért, hogy Teó minél többet ügyesedjen.
Teó nagy megpróbáltatásokon ment keresztül
A most négy és fél éves kisfiú nagyon keményen dolgozik a sikerekért, melyek nem is maradnak el – igaz, volt, hogy hetente hatszor jártak Budapestre különböző foglalkozásokra. „Teóval most Biatorbágyra járunk fejlesztésre, amitől látványosan javult az állapota. Most már önállóan fel tud ülni, ügyesedett a mozgás terén – kúszik, mászni próbál és állni tanul –, és a figyelme, értelme is nagyon sokat fejlődött.
Sokkal nyitottabbá vált, és az érzelmeit is egyre inkább képes kifejezni – igaz, beszélni még nem tud, de egész nap be nem áll a szája, babanyelven mondja a magáét.
Néha-néha kimondja, hogy »anya«, ami határtalan boldogsággal tölt el. Teó sajnos nem lát, de a fényeket érzékeli, a nehézségekre fittyet hányva mindig mosolyog.” Andiéknak ez azért különösen nagy öröm, mert volt olyan orvos, aki nem köntörfalazott, azt mondta a szülőknek, hogy Teó nem lesz képes semmire, felesleges lesz bármilyen fejlesztéssel próbálkozni. Andi azt meséli, volt olyan is, hogy finoman arra utaltak, jobb lenne Teót intézetbe adniuk, és újabb babát vállalni helyette, ők azonban meg sem hallották az ehhez hasonló „jó tanácsokat”.
Az anyát nem érdekelte, hogy Teó képes lesz-e járni vagy beszélni, csak az számított neki, hogy hazavihesse és szerethesse a kisfiát: „Abban a kritikus időszakban egyáltalán nem érdekelt, hogy mit tudunk majd kihozni Teóból, csak az számított, hogy túléljünk. Ebben egy idő után már nagy gyakorlatra tettünk szert, többször hallottuk ugyanis a műtéteket követően, hogy ha az előttünk álló kritikus 24 vagy 48 órát túléli, akkor nagy valószínűséggel életben marad.”
Micsoda? Koraszülött?
Évi a mai napig emlékszik, milyen rémisztő volt a koraszülés gondolatával szembesülniük – hiába adódtak gondok a babavárás során, egészen biztosak voltak abban, hogy ha nagyobb erőfeszítések árán is, de ki fogják húzni a végéig, és a szigorú ágynyugalom csak egy kellemetlen emlék lesz. „Szépen indult az a nap, amikor először hangzott el, hogy Ádi koraszülött lehet. Akkor volt először tavaszias idő, a fiúkkal kimentünk a biciklipályára, jól érezték magukat. Én ugyan csak ücsörögtem a padon, de boldog voltam, hogy három hónap szigorú fekvés után végre kimozdulhatok velük. Aztán ebéd után hirtelen minden megváltozott. Akkor még próbáltam elhessegetni a gondolatot, hogy a magzatvíz csordogál, miért is történne ilyen hat hónapos terhesen?
Két óra elteltével viszont egyre gyanúsabbá vált a dolog, úgyhogy elindultunk a kórházba egy telefonnal és egy pénztárcával a táskámban. A fiúktól el sem köszöntem rendesen, gondoltam, hamarosan úgyis jövünk haza.
Útközben végig arra gondoltunk, hogy most bemegyünk, és megmondják, hogy nincs semmi gond, természetesen ez nem a magzatvíz. Az első kórházban, ahol eredetileg szültem volna, nem tudták biztosra megmondani, de gyanúsnak találták, így azt javasolták, hogy menjünk át egy koraszülött intenzívvel rendelkező kórházba. Micsoda? Koraszülött? Miről beszélnek ezek? Nekünk nem lesz koraszülött gyerekünk!”
Ádám és családja (Fotó: magánarchívum)
A hír hideg zuhanyként érte őket, az meg pláne, hogy az anyukát rögtön a vajúdóba irányították. Éviék nem tudtak túl sokat a koraszülöttek esélyeiről, csak azt érezték, hogy nagy bajban vannak, leginkább Ádám. „Felfoghatatlan volt, ami történt, a legrosszabbra gondoltunk. Sajnos ilyenkor az ember tényleg csak a rosszra gondol, hogy megszületik, és nem éli túl, vagy ha túl is éli, súlyos károsodásokat szenved, és mi lesz így vele, velünk, a testvéreivel?
Nem ilyen életet képzeltünk el magunknak, tényleg nem féltünk még ennyire soha.
Aztán elkezdtünk mindenhonnan információkat gyűjteni, és kezdett kicsit biztatóbb lenni a helyzet. Sok pozitív történetet hallottunk, és ez nagyon sokat segített, hogy reménykedni tudjunk, hogy talán jól alakulnak majd a dolgok. Aztán megszületett, nagyobb lett, mint amire becsülték, hallottuk felsírni, ami egy nagyon biztató jel volt, majd pár óra múlva kiderült, hogy nem kell lélegeztetőgépre rakni, mert a körülményekhez képest jól van” – meséli Évi, aki szerint Ádi bebizonyította a világnak, hogy kicsi a bors, de erős.
Ádámról már az első születésnapja körül is csak az mondta volna meg, hogy koraszülöttként jött világra, aki ismerte a történetét és a megpróbáltatásait, hiszen ugyanolyan volt, mint a többi kisgyerek. „Leírhatatlanul büszkék voltunk és vagyunk rá, el sem tudjuk képzelni az életünket nélküle. Így teljes a családunk, és már régóta tudjuk, hogy igen, mégiscsak ez az az élet, amit elképzeltünk magunknak.”
Higgy benne, és mondd is el neki!
Azoknak a szülőknek, akik most szorítanak egy inkubátor mellett a kisbabájukért, Andi azt üzeni, hogy ne vegyenek készpénznek minden letaglózó jóslatot, amit az orvosoktól hallanak: „A legfontosabb, hogy bízzatok magatokban és a kisbabátokban, és ne hagyjátok, hogy egy-egy lesújtó mondattal kirántsák a talajt a lábatok alól, még akkor sem, amikor a helyzet valóban kilátástalannak tűnik. Én mindennap elmondtam Teónak – és a mai napig elmondom –, hogy hiszek benne; amikor inkubátorban volt, sokat meséltem neki a családjáról, hogy mi várja majd itthon, és miket fogunk együtt csinálni, mert egy percig sem kételkedtem abban, hogy haza fogunk jönni.
Jól tudom, milyen az, amikor az orvosok rossz hírt közölnek, vagy nyersen fogalmaznak, mégsem hagytam soha, hogy úrrá legyen rajtam az elkeseredés, még akkor sem, amikor lett volna rá okom, hogy belesüppedjek.
Az én taktikám az volt, hogy sosem sírtam az inkubátor mellett. Amikor úgy éreztem, hogy túl nagy rajtam a nyomás, és nem bírom tovább, mindig kimentem, és ott engedtem szabadjára a könnyeimet, mert nem akartam, hogy Teó érezze, hogy kiborultam.”
„Mindennap elmondom Teónak, hogy hiszek benne” (Fotó: magánarchívum)
Andi nagyon sok mesét olvasott a kisfiának akkor is, amikor inkubátorban volt. Mikor Teó állapota engedte, kinyitotta az inkubátor ajtaját, és úgy mesélt a babának, ám amikor vizitelni jöttek az orvosok, visszazárta, hogy a picinek ne kelljen végighallgatnia azt a sok problémát, amiről a doktorok a feje felett beszélgettek. „Szent meggyőződésem, hogy ha éreztetjük a gyerekünkkel, hogy hiszünk benne, még kitartóbb lesz, és még tovább küzd, ezekben a pici emberkékben ugyanis hatalmas erő lakozik.”
Évi sokáig kereste a magyarázatot, hogy miért alakulhattak így a dolgok, de végül nem derült ki, hogy mi okozta a koraszülést, az orvosok sem tudtak rá választ adni. Aztán arra jutott magában, hogy utólag már úgysem változtathat a helyzeten, a lényeg pedig az, hogy ha már így alakult, mindent megtegyenek Ádiért. „Lehet, hogy most az lenne a helyes, ha azt mondanám, hogy lelkileg összetörtünk akkor, de ez nem volt teljesen így. A kezdeti ijedtség után próbáltunk pozitívan gondolkodni.
Ádám születése után egyszerűen tettük a dolgunkat, alkalmazkodtunk a helyzethez, »nem értünk rá« szomorkodni, mert Ádámnak és az otthon lévő két kisfiunknak is szüksége volt a nyugodt légkörre.
Ebben a család is maximálisan támogatott minket, a nagyszülők, dédszülők rengeteget segítettek. A koraszülöttségnek szerencsére nincs semmi nyoma Ádin, ma már okos, eleven elsős nagyfiú, aki tudja, hogy koraszülöttként jött a világra, és hogy november 17-én kicsit őt is ünnepli a világ.”
