Hiába tervezett egy baba, a legtöbb anyában felmerül a boldogság mellett, hogy az eddigi élete fenekestül felfordul, és a teste mellett nagy valószínűséggel a párkapcsolata is sokat változik majd. Amikor aztán újabb gyerek érkezésére derül fény, a szülőkbe az a nagy kérdés is belehasít, hogy mi lesz a már meglévő elsőszülöttel. Egy két- és egy hamarosan háromgyermekes anya osztotta meg velünk őszinte gondolatait arról, milyen, amikor kis korkülönbséggel követik egymást az új családtagok. Bár megpróbáltatásokból garantáltan nincs hiány, egyikük sem bánja, hogy többszörös anyuka lett belőle.
Babacipő a fa alatt
Amikor egy kapcsolat komolyabbra fordul, és szóba kerül a babavállalás, nagyjából körvonalazódik, hogy hány gyereket szeretne, és milyen korkülönbséggel tervez a pár – amit aztán persze gyakran felülír az élet. Lakatosné Nagy Klaudiának két fia van, akik kis korkülönbséggel születtek. Férjével, Robival mindenképpen szerettek volna kistestvért, de arra nem számítottak, hogy ennyire gyorsan teljesül a vágyuk: „Szerettük volna, hogy ne legyen olyan sok év közöttük, úgy képzeltem, hogy a második gyereket akkor vállaljuk be, amikor a nagyobb fiam már oviba jár.
Nagyon meglepődtem, amikor másodszor is pozitív lett a teszt, kicsit lesokkolt, hogy mi lesz két picivel, hogyan fogunk mindent megoldani.
Az első gyermekem, Robika 18 hónapos volt akkor, nagyon lefoglalt, és az egész napom körülötte forgott. Nem is tudtam elképzelni, hogyan fog beleférni még egy kis jövevény a nap 24 órájába” – emlékszik vissza Klaudia, aki nagyon szerencsésnek érzi magát, mert a férje sokat segített a kicsik körül, így szépen kialakult a napirendjük, miután a második gyermekük, Ronen is megszületett.
Klaudia Robikával és Ronennel (Fotó: Magánarchívum)
Azt, hogy bővül a család, Klaudia karácsonykor jelentette be otthon – még a férjét is ekkor lepte meg a nagy hírrel, amit mindenki kitörő lelkesedéssel fogadott. A kismama becsomagolt egy babazoknit, azt adta oda a leendő apukának, aki alig jutott szóhoz a boldogságtól, és többször is rákérdezett, hogy jól érti-e, mit jelent a különleges ajándék.
A várandósság alatt feladta a leckét az anyának, hogy Robikát is el kellett látnia, így Ronennel sokkal kevesebb ideje jutott pihenésre, mint amikor Robikát várta. „A második babavárás is zökkenőmentesen telt, kicsit fáradékonyabb voltam, de minden rendben ment” – idézi fel Klaudia, aki mindig is kislányt szeretett volna, így nagyon reménykedett, hogy a második babának rózsaszín ruhákat kell majd vásárolniuk. Végül ő is fiú lett – de az anya egy percig sem szomorkodott emiatt, mostanra pedig kifejezetten élvezi, hogy két fiúnak viselheti gondját.
Mi sem természetesebb
Ahogy Robika, Ronen is császármetszéssel jött a világra. „Miután megérkezett, minden olyan természetes volt, úgy éreztem magam, mintha mindig is kétgyermekes anya lettem volna. Persze jobban kell logisztikázni, és nem mindig egyszerű megszervezni a napjainkat, de nagyon örülök, hogy ennyire kicsi a korkülönbség közöttük. Eleinte nehezebb volt, de ahogy növekedett a pici, egyre jobban kijöttek egymással. Ma már együtt játszanak, lefoglalják magukat. Nyilván veszekednek is, mindig az a játék kell nekik, ami a másiknál van, de ettől függetlenül nagyon jó testvérek, és szeretik egymást” – meséli Klaudia.
Az, hogy a kétgyermekes létbe könnyen belerázódtak, annak is köszönhető, hogy Klaudiának a férje és az anyósa is sokat segít. „Egy gyermek mellett is nehezebb magunkkal foglalkozni, nemhogy kettővel! Ennek ellenére igyekszünk néha kikapcsolódni a férjemmel, ilyenkor különösen nagy segítség, hogy a fiúk a nagyival is elvannak. Persze közösen is szoktunk programokat szervezni, mert feltölt minket, ha azt látjuk, hogy a gyerekeink jól érzik magukat.”
Klaudiáék kettesben és négyesben is szeretnek kimozdulni otthonról (Fotó: Magánarchívum)
A kis korkülönbségben Klaudia szerint az a legnehezebb, hogy a pici és a kicsi is sok figyelmet, törődést és gondoskodást igényel. Utólag visszagondolva úgy látja, hogy az első egy év tényleg a mindennapok túléléséről szól. „Ahogy egyre nagyobbak, egyre könnyebb is lesz. Egy kis szervezéssel mindent meg lehet oldani, de sok áldozatot kell hozni azért, hogy minden működjön. Amióta a gyerekek megszülettek, már nem az számít elsősorban, hogy mit szeretnénk, vagy mihez lenne kedvünk, hanem hogy mi a jó a fiúknak, de ez így van jól” – teszi hozzá Klaudia, aki szerint sok-sok pozitívum is rejlik abban, hogy egymáshoz közeli időpontban jöttek világra a gyerekek.
A kis korkülönbség előnye, hogy egyszerre lezajlik mindkettőjüknél a kisgyermekes korszak.
Most erre vagyunk berendezkedve, meg is szoktuk már, így amikor nagyok lesznek, talán furcsa is lesz, hogy sokkal »szabadabbá« válunk. Szerintem az is nagyon jó, hogy egy korosztályhoz tartoznak a fiúk, így később jobban meg tudják majd beszélni a dolgaikat, és hasonló lesz az érdeklődésük. Együtt lesznek iskolások, és az első szerelem is hasonló időben érkezhet el számukra. Nem az lesz, hogy Robika már csajozik, míg Ronen még csak csörgővel játszik” – mondja Klaudia, aki reméli, hogy a gyerekei mindent meg fognak tudni beszélni egymással, és nemcsak testvérek, hanem barátok is lesznek.
Háromszoros hurrá
Februárban születik meg Molnár-Meleg Csilla harmadik gyermeke, így a legnagyobb és a legkisebb között valamivel több, mint négy és fél év lesz a korkülönbség. Csilla és férje, Gergő pont így szerették volna, és nagyon szerencsésnek érzik magukat, hogy mindhárom kicsi elsőre megfogant, amint zöld utat adtak a gólyának. „Mindig úgy vállaltunk gyereket, hogy a szívemben már vágytam rájuk, így vártuk őket. Soha nem bírtam addig várni, hogy igazán erős két csík legyen a teszteken, mindhárom halvány csíkos volt, és mindháromnak nagyon örültem. Amikor az első kisfiam fogant, még egyetemre jártam, így csak az őszi szünetben tudtunk nászútra menni a szeptemberi lagzink után. Tudtam, hogy valamikor meg kell jönnie, de ott nem foglalkoztam vele. Egy reggel mondtam a férjemnek, hogy vegyünk egy tesztet, mert lehet, hogy babánk lesz. Erdélyben voltunk, és a tesztre csak románul volt ráírva, hogy mi mit jelent, internet sem volt ott, ahol jártunk, de gondoltuk, így is tudjuk majd értelmezni az eredményt. Emlékszem, szomorúan jöttem ki a mosdóból, hogy nem jött össze, nálam ugyanis csak alig látható, halvány csík jelent meg, és ki is dobtam. Kicsit szomorkodtunk, de tudtuk, hogy nem vagyunk elkésve, sőt, hiszen még államvizsgáznom kellett. Négy nap múlva aztán megismételtük a tesztet, mert egyfolytában aludtam volna, és a közérzetem fura maradt, menstruáció meg sehol. Sosem felejtem el: egy kávézóban ültünk, és sírtunk örömünkben. Nagyon boldogok voltunk, azt hiszem, a férjem még nálam is jobban örült, annyira vágyott már gyerekre” – porolja le az emlékeket Csilla, aki azt mondja, mindkettőjük családja boldog volt a gólyahír hallatán, igaz, egy kicsit féltették is őket a kis korkülönbség miatt.
Csilla férjével, Gergővel és a fiúkkal, Mátéval és Bencével (Fotó: Magánarchívum)
Úgy tartják, hogy nincs két egyforma babavárás, ami már csak azért is igaz, mert egész más egy már meglévő gyerek mellett viselni a rosszulléteket vagy a fáradtságot: „A második várandósságom abban különbözött leginkább az elsőtől, hogy már volt egy örökmozgó kisfiam. Az volt a szerencsém, hogy mivel sokat pörgött, másfél éves koráig háromszor is lepihentünk napközben, mert elfáradt, így én is erőt gyűjthettem. A harmadik babával sokat voltam rosszul – nem hánytam, de nagyon vacakul éreztem magam, ráadásul pont nyárra esett az első trimeszter, amikor mindkét fiú itthon volt, így nem volt egyszerű. Összességében tehát mindegyik babavárás más volt, talán ez a harmadik a legkedvesebb, mert a két nagyobb is velünk várja a babát, simogatják a hasamat, és beszélnek hozzá, ami csodálatos érzés.”
Csilla azt meséli, hogy a második szülése sokkal könnyebben ment az elsőnél, az első erősebb fájás után négy órával már babázhattak is a kistesóval. „Addigra megtapasztaltam, hogy megy ez nekem, így bíztam a testemben és a babánkban is.”
„Sírva fakadtam, ha azt kérdezték, mikor jön a harmadik”
A kérdésre, hogy könnyen belerázódtak-e, Csilla minden viccet félretéve azt válaszolta, hogy nem emlékszik, annyira fáradt volt. „Egy évig szinte semmit nem aludtam. A második kisfiam kétóránként ordítva ébredt egy éven át, és csak cicin aludt el. A nagy pedig a dackorszak éllovasa volt, így teljesen kimerült az idegrendszerem, a testem. Sokat sírtam, megkockáztatom, hogy szülés utáni depresszióval is küzdöttem. A férjemnek a munkája miatt sokat kellett távol lennie, bár mindig számíthattam rá, amikor itthon volt. Kipurcantam. Nem aludtam egyben három órát az egy év leforgása alatt, egy teljes év kellett hozzá, hogy kiheverjem. Ha megkérdezte valaki, hogy mikor jön a harmadik, konkrétan sírva fakadtam, aztán egyszer csak arra eszméltem, hogy a fiúk elkezdtek együtt játszani, sokkal jobban telt az együtt töltött idő, a kicsi társa lett a nagynak.”
A két nagytesó alig várja a harmadik baba születését (Fotó: Magánarchívum)
Csilla anyukája minden szülés utáni hónapban jött hozzájuk, volt, hogy náluk is aludt, főzött a családnak. Az anyósára is számíthatott, ő is sokat segített: mivel Gergő szülei közel laknak hozzájuk, nem nagyon telt el úgy nap, hogy ne találkozzanak. „Ez sokszor konfliktushoz vezetett, hiszen mást láttunk jónak, ezért az utóbbi majdnem egy évben igyekszünk minden helyzetet kettesben megoldani. Ha netán mégsem menne, segítséget kérünk a nagyszülőktől vagy a barátoktól, nekik köszönhetjük, hogy Gergővel kettesben is tölthettünk egy kis időt.”
Csilla nem rejti véka alá azt sem, hogy az elején a férjével is sok konfliktusuk volt, de aztán belerázódtak. „Normatív krízis, háromból lettünk négyen, én kialvatlan és túlterhelt voltam, Gergő is sokat dolgozott. Úgy érzem, hogy az első év vége felé csiszolódtunk össze úgy igazán, addigra éreztünk rá, hogy kinek mi a dolga, hol vannak a határaink, miben tudjuk egymást támogatni, hogyan tudjuk megőrizni a különleges kapcsolatunkat. Azt gondolom, hogy minden együtt töltött évvel hozzátettünk a kapcsolatunkhoz: vagy élményekkel, vagy úgy, hogy változtattunk a hozzáállásunkon egymáshoz, a családunkhoz. Amióta szülők lettünk, megtanultunk határokat szabni, még jobban meghallgatni egymást, és alkalmazkodni. Sok tanulnivalónk van még együtt, de hálás vagyok a férjemért.”
A hamarosan háromszoros anyuka szerint a kis korkülönbséggel vállalt gyerekekkel az a legnehezebb, hogy amíg kicsik, személyre szabott figyelmet igényelnek, mindkettővel folyamatosan akad valamilyen tennivaló. „Az első évben nem csináltam mást, csak pelenkáztam, etettem, altattam és öltöztettem, mert valamelyik fiúval mindig kellett ezek közül valamit csinálni. De minden erőfeszítés megérte, már most olyan jól összezárnak, számítanak egymásra, szeretik egymást. Fantasztikus látni, mikor megölelik egymást, a közös élményeikről beszélgetnek, vagy valamilyen csínyre készülnek. Közös az érdeklődési körük, a nagy bevezeti a kicsit a rejtelmekbe, ő pedig issza minden szavát. Ez a közöttük lévő szoros kapcsolat minden megpróbáltatásért kárpótol.”
