A minap hazafelé az oviból felkiáltott az ötéves kislányom: „Anya, te egy királynő vagy!” Annyira hangosan sikerült mondania, hogy körülöttünk az emberek nagyot mosolyogtak rajta, én meg körülnéztem, hogy ezt kinek mondta, mert nekem biztos nem, aki ott megyek mellette cicanadrágban, bakancsban, kétes eredménnyel megfésült hajjal, smink nélkül – mondjuk ki őszintén: leharcoltan. De aztán biztosított róla, hogy rám gondolt, szerinte én vagyok a legszebb a világon, és ha felnő, olyan akar lenni, mint én. Tudom, ezt majd kinövi, a nővérei is már bőven kinőtték tizenéves korukra. Aztán mind az öt évével még megállapította: „Szerintem minden anyuka szép. Főleg a szőkék!”
Egy évvel ezelőtt még valószínűleg főleg a vöröseket mondott volna, mert akkor épp vörös volt a hajam. A gyereknek szép vagyok. És te is szép vagy a saját gyerekednek. Mégis mennyit bántjuk magunkat, milyen gyakran szidjuk azt a túl vastag combunkat, azt a túl lapos frizuránkat, azt a nem elég lapos hasunkat, és azokat a jobb napokat is látott melleket. Közben meg ott vannak a gyerekeink, akik oviskorukban még szépségkirálynőnek látnak minket.
Valószínűleg igazuk is van, mert a magunk módján mind gyönyörűek vagyunk.
Nem valakinek szépek vagy társadalmilag elfogadottan szépek, hanem önmagunkban szépek. Igen, vastag a comb, lóg a mell, és soha nem sikerül úgy a frizura, mint ahogy a pinterestes képeken láttuk, de ettől még muszáj lenne jóban lennünk a saját testünkkel, arcunkkal, megjelenésünkkel, már csak azért is, hogy az épp felnövő új nemzedéknek jó példát mutassunk.
Képünk illusztráció (Forrás: Getty Images)
A királynőzés után hirtelen elszégyelltem magam. Királynőnek lát a lányom, mégis hányszor kellett már végignéznie, hogy kiborulok reggel a dugig tömött ruhásszekrény előtt, mert nincs egy göncöm sem, ami jól állna? És hányszor hallotta a számból, hogy nem eszem meg azt a falat csokit, mert „így is elég nagy a seggem”? Vagy hányszor látta a sötét pillantásokat, amiket olykor a tükörképemre vetek a jelenlétében? Hogy a belső elégedetlenségről, önostorozásról, bűntudatban lubickolásról már ne is beszéljünk.
Túl sokszor akadályoz a saját hibás énképünk abban, hogy jó példával járjunk elöl a gyerekeinknek.
Mi lenne, ha egy napra kipróbálnánk, milyen az, ha tényleg királynőnek látjuk magunkat? Megérne egy napot, hogy úgy járjunk-keljünk, hogy a saját gyerekeink szemén keresztül nézzük a külsőnket. Az enyémnek a szőkeségem a szép, a másik gyereknek meg lehet, hogy pont anya puha karjai jelentik a biztonságot, attól gyönyörű a saját anyukája. Akármilyenek vagyunk, mindegy, hogy tényleg megérdemeljük a jelenleg divatos szépségideál szerinti szép jelzőt, vagy nem, a saját gyerekeinknek mi vagyunk a világ legszebbjei. Mostantól viselkedjünk is úgy, hogy igazuk legyen és azt lássák, büszkék vagyunk a saját létezésünkre.
