Mind beleesünk az ítélkezés csapdájába, kimondani sem kell a szavakat, elég ferdén nézni a bevásárlóközpontban hisztiző gyerek szüleire. A vérünkben van – nemcsak az anyákéban, hanem úgy általában az emberében -, hogy önigazolásra használjuk az ítélkezést, mert ahogy mi neveljük a gyereket, ahogy mi dolgozunk, ahogy mi főzzük a húslevest, úgy aztán senki más nem képes rá. Nagy hiba, és sürgősen le kellene szokni róla. A szomszéd, a játszótéren az anya, a hisztis gyerek szülei lehet, hogy remek szülők, csak épp nem egyezik a véleményünk, és más nevelési eszközökkel szeretnék a legjobb tudásuk szerint valahogy épségben felnevelni a gyereküket.
Az ítélkezés ellenszere a tisztelet
Erica Wollerman klinikai szakpszichológus véleménye szerint a legtöbb szülő tényleg a legjobb tudása szerint igyekszik megadni mindent a gyerekének (most tekintsünk el az egyértelműen elítélendő bántalmazó szülők esetétől). Ráadásul az anyák nagyobb nyomás alatt élnek mint valaha, mert ömlik rájuk minden médiafelületről, hogy milyen az a tökéletes szülő. Pont olyan, amit képtelenség elérni.
A fokozódó belső feszültség és önmagunkkal való elégedetlenség vezet aztán oda, hogy megszóljuk egymást és ítélkezünk a többi anya fölött.
Áskálódásba fojtjuk a frusztrációnkat, ahelyett, hogy tisztelnénk a másik anyát azért, amilyen, és elfogadnánk, hogy szülőnek lenni nem lehet tankönyv szerint. Ami az egyik gyereknél remek taktika, az a másiknál nem ér semmit. És ez nem jelenti azt, hogy a másik anya biztos rosszul neveli a gyerekét, csupán más emberek, más személyiséggel, más gyereket kell terelgessenek a felnőttkor felé.
Engedjük meg, hogy különbözzünk
A szakember szerint nemcsak el kell kerülnünk anyaként az egymás feletti ítélkezést, hanem szükségünk van arra is, hogy elengedjük az elképzeléseinket a nevelési elvekről és tökéletes anyaságról. Négy pontban szedte a pszichológus, hogyan tudjuk átformálni az ítélkezést egymás iránti tiszteletté.
A belső feszültség miatt ítélkeznek az anyák (Kép: Getty Images)
1. Ami az egyik családban jól működik, a másikban semmit sem ér
Minden szülőnek a saját gyerekéről kell döntést hozni, napjában nagyjából százmilliószor. Nem látunk bele annyira egymás életébe – még szoros barátságban sem -, hogy a másik anya motivációit, döntéseit kritizálni tudjuk felelősséggel. Például, ha egy anya úgy dönt, hogy nem akar szoptatni, akkor biztos, hogy nem arra van szüksége, hogy elkezdjük bombázni a szoptatás előnyeiről szóló cikkekkel, sokkal inkább támogatni kell a döntésében.
2. Attól még, hogy máshogy döntünk, mind lehetünk ugyanolyan jó anyák
Nincs egyetlen, nagy, egyetemes igazság az anyaságban. Nincs olyan, hogy tökéletes anya, és sajnos sárga köves út sincs, amit elég csak követni, és akkor minden csupa pipacs lesz a gyereknevelés. Mindenki hibázik olykor, jó esetben tanul belőle, és legközelebb jobb döntést hoz.
3. Nem lehet mindent irányítani
Bár olyan kultúrában élünk jelenleg, hogy naponta ezerszer is szembejön velünk a tuti megoldás minden gyereknevelési problémára, és azt sugallják, hogy a gyerek személyiségének minden apró részletét uralni tudja egy szülő, ezt egyszerűen el kell felejteni. Ahogy nincs tökéletes anya, úgy nem létezik a tankönyvi gyerek sem.
4. A határok segítenek
Az érzékenységünkből is érdemes lenne alább adni, ugyanis sok esetben ítélkezésnek érzünk már egy egyszerű tanácsot is. Ha pedig mégis támadás ér minket az anyaságunkban, akkor nem szabad csendben maradni, fel kell venni a kesztyűt, és határozottan felállítani a határainkat a többiekkel szemben. A gyereknevelésben is életben kell tartani az „én házam, én váram” elvet, azaz nem engedni, hogy túlságosan beleszóljon a környezetünk a gyerekkel való kapcsolatunkba. Elvégre, ki más tudná, mi a jó gyereknek, ha nem a saját anyja és apja?
