A bölcsivel kapcsolatban gyakran még önmagunkkal sem értünk egyet. Három gyerekem közül kettő nem járt bölcsibe, hármaska azonban egyéves korától már intézményesítve lett, mert egyedülálló anyaként nem volt más választásom, ha rendesen el akartam látni a munkámat és fizetni belőle az életünket. Ám utólag azt mondtam, hogy kár, hogy az első két lányom nem járt bölcsibe, mert sokat tanult ott a legkisebb, főleg szociális téren, amit itthon nem biztos, hogy át tudtam volna adni neki. A bölcsiről parázs viták szoktak kipattanni az anyák között, az egyik szélsőség szerint árt a gyereknek az, aki beadja bölcsibe, a másik szélsőség szerint pedig a szülő túlságosan rátelepszik a gyerekére, ha nem akarja bölcsibe járatni. Egyiknek sincs igaza – ahogy a szélsőségeknek általában –, ezért nézzük meg, hol lehet az arany középút.
Nincs egyetemes bölcsis igazság
A nagy viták mögött meghúzódó általános tévhit az, hogy azt gondoljuk, egyetlen igazság van, és az a miénk természetesen. Ha a mi gyerekünk leállt a hisztivel attól, hogy megöleljük, akkor ez tuti érvényes a világ összes gyerekére, és máris hirdetjük az igét az anyák között, hogy megtaláltuk a hiszti ellenszerét. Csakhogy az a probléma, hogy a gyerekek nem futószalagon készülnek, hanem külön személyiségük, habitusuk van, és a szükségleteik, szeretetnyelvük is egyénenként más – ahogy nekünk, felnőtteknek is. Épp ezért nem lehet megmondani, hogy minden egyes gyereknek az a jó, ha másfél éves korában bölcsibe adják. Kapaszkodót persze kaphatunk a döntéshez, kedvenc gyermekpszichológusunk, Vekerdy Tamás is adott élete során sok tanácsot a bölcsiről, ami szerencsére megmaradt az utókornak:
„Az anya állapota, hogy azt csinálhatja-e, amit szívesen tesz, közvetlenül is hat a gyerekekre. (…) Nagy amerikai vizsgálatok szerint jó lenne megoldani, hogy egyéves koráig ne kerüljön intézménybe a gyerek. (…) A második életév körül már kifejezett haszna is lehet a bölcsődei létnek, meggyorsíthatja például a beszédfejlődést.”
A pszichológus nemzetközi kutatásokat hozott fel példának a nyilatkozatai során, melyekben azt találták, hogy „a gyerekek fejlődését valóban befolyásolhatja negatívan, ha egyéves koruk betöltése előtt nagyon sok időt töltenek nem anyai gondozásban, viszont kétéves kortól már a közösségi gondozás pozitív hatásai is érvényesülnek.” A szakember álláspontja szerint azonban a fő kérdés mégsem az, hogy a gyereknek szüksége van-e bölcsire, hanem az, hogy „az anya hogy érzi magát kialakult élethelyzetében, mert a gyermek akkor van jól, ha az anya (elsődleges gondozó) jól van. Tagadhatatlan, hogy a legideálisabb a gyerek jelzéseire érzékeny otthoni, anyai gondozás, de két-hároméves kortól a legtöbb gyerek érett a közösségre.”
„A muszáj nagy úr”
Már csak azért sem lehet pálcát törni senki felett, aki bölcsibe viszi az akármennyi idős gyerekét, mert a mai magyar valóságban a leggyakrabban olyan prózai oka van a döntésnek, hogy anya fizetésére is szükség van a családi büdzsében. Klára két gyermek anyukája, mindkét gyerekkel egy évig tudott otthon maradni: „Borzasztó lelkifurdalásom volt mindkét alkalommal, amikor bölcsibe adtam a gyerekeket, de nem nagyon volt más választásom, a férjem fizetése nem volt elég arra, hogy tovább maradjak otthon. Tudom, hogy számtalan érv van amellett, hogy sokáig legyen anya a gyerekkel és ne adja intézménybe, de a muszáj nagy úr, a szolgáltatókat nem érdekli a gyerekem lelki fejlődése vagy az én bűntudatom, könyörtelenül küldik a számlákat, amiket valamiből ki kell fizetni.”
Képünk illusztráció (Fotó: MTI / Mohai Balázs)
Erikánál pedig a férj fizetése ugyan elég lett volna, hogy eltartsa a családot és elkerüljék a bölcsit, ám a férj a gyerek másfél éves korában úgy döntött, új családot alapít: „Ilyenkor nincs kérdés, hogy mit érez majd a gyerek a bölcsitől, egyedül maradtam, aki felelős az életéért és hogy kenyér kerüljön az asztalra. A gyerektartást hagyjuk is, az a rezsire sem elég. A mi esetünkben egyértelmű volt, hogy dolgozni kell mennem, nem maradhatok otthon. Mivel egyik hétről a másikra történt minden, ezért az állami bölcsibe már nem fért be a fiam, de szerencsére találtam egy olyan magánbölcsit a közelben, ahol nem kértek el borzalmas összegeket a szolgáltatásért. Nekem megnyugtatóbb is volt a magánbölcsi, kisebb csoportokban foglalkoztak a gyerekekkel és több figyelem jutott rájuk, mint az államiban. De tudom, hogy nem mindenki tudja ezt megfizetni, nekem sem ment volna egyedülálló anyaként, ha nem segítenek a szüleim anyagilag.”
Magán vagy állami?
A nagy dilemma, hogy magán vagy állami bölcsibe adjuk a gyereket, ahogy Erika is mondta, nem igazán dilemma sokak számára, hiszen elég mélyen kell a pénztárcánkba nyúlni, ha a magán mellett döntenénk. A szívünk persze arra húz, hogy kis létszámú csoportban, egyéni fejlesztéssel foglalkozzanak a gyerekünkkel, ám ez havonta akár 100 ezer forintnál többe is kerülhet, ami azért nem annyira barátságos összeg. Erika 80 ezret fizetett a magánbölcsiért, ahova heti öt teljes napot vitte a fiát, de kétségtelenül a magánbölcsik nagy előnye, hogy nem muszáj mindennap bevinni a gyereket, így ez az összeg az igénybe vett napok számától függően csökkenhet. Ha valaki rugalmas munkaidőben, otthonról dolgozik, és van rá pénz, akkor a magánbölcsi egy remek választás lehet, hiszen sokkal szabadabb lehetőség az államinál.
Egy magánbölcsőde gondozójától kérdeztem meg, mit gondol az állami ellátásról, véleménye szerint ugyanúgy, mint az oviban, a bölcsiben is csak az számít végül, hogy a gyerek gondozója, aki elsődlegesen vele van mindennap, milyen jó ember és mennyire ért a gyerekek nyelvén. Bár tény, hogy az állami férőhelyek esetében nincs lehetőség válogatásra, hiszen még mindig kevesebb bölcsi van, mint amennyire szükség lenne (a KSH adatai szerint 21 százalék volt 2020-ban azon gyermekek aránya, akik a lakóhelyükön nem férnek hozzá állami bölcsis ellátáshoz), így nem is tudjuk kellő mértékben a gondozók szakértelmére, emberségére alapozni a döntésünket.
Megyünk államiba, ha akad hely a gyereknek
Sára például azért maradt otthon végül a gyerek hároméves koráig, mert nem kerültek be a kerületi állami bölcsibe, a magán pedig annyiba került, hogy nem sok maradt volna a fizetéséből: „Kicsit megőrültem már a harmadik év végére otthon, nagy igényem volt a felnőtt társaságra, munkahelyi nyüzsgésre, de ez volt az ésszerű döntés anyagilag abban a helyzetben. Hiába szerettem volna már a lányom féléves korában jelentkezni a bölcsibe – másfél évesen vittem volna –, nem engedték, mert nem akartak várólistát, inkább az adott évben döntöttek a gyerekek felvételéről. Szociális alapon vették fel a gyerekeket, minket nem ítéltek elég rossz helyzetűnek ahhoz, hogy bekerüljön a lányom, pedig nem éltünk nagy lábon a férjem fizetéséből és a juttatásokból, de gondolom, mindenki más szegényebb volt nálunk. Magánbölcsibe mehetett volna a lányom, de ott 120 ezret kértek egy hónapért, nekem meg 180 ezer lett volna a fizetésem, ha visszamegyek a munkahelyemre, úgyhogy végül azt mondtuk, hogy akkor hagyjuk, nincs értelme a bölcsire dolgozni.”
Nem kapunk tehát egy fix, mindenkire érvényes álláspontot sem a tapasztalt anyáktól, sem pedig Vekerdytől a bölcsivel kapcsolatban, de az már jó iránymutatás, hogy ez a kérdés nem csupán a gyerekről szól. A döntésben tényező a család anyagi helyzete és az anya érzései ugyanúgy, mint a gyerek fejlődése és érdekei. Főleg azért fontos szempont az anyai lélek, mert mindig saját magunkat hagyjuk utolsónak, és amikor a bölcsiről döntünk, hajlamosak vagyunk teljesen kihagyni a saját érzéseinket a számításból, ezért Vekerdy gondolatait érdemes megfontolni: „Kell-e dolgoznia, vagy maga nagyon szeretne már dolgozni? Mind a két esetben indokolt, hogy dolgozni menjen! De ha maga is úgy érzi, hogy nem szeretne dolgozni, jobban szeretne a gyerekkel maradni, akkor, ha módja van rá – nincs égető szükség a maga keresetére –, ennek a belső hangnak kellene engednie” – tanácsolta a pszichológus.
