A kamaszok fő színterei ugyanazok maradtak: az iskola, az otthon és a kortárs kapcsolatok. Csakhogy az ezekben megjelenő stresszforrások gyökeresen átalakultak egy olyan világban, ahol az internet és a való élet nagyrészt összemosódott, az iskolától a társas kapcsolatokig szinte minden részben online zajlik, és a nyomasztó hírek végtelen áradata csak egyetlen kattintásnyira van. És miközben a felnőttek a képernyőidőn, a TikTokon vagy az iskolai teljesítményen aggódnak, sok gyerek és kamasz ennél jóval nagyobb terheket cipel magával: szorongást, önsértő gondolatokat, evészavarokat, háborúval és klímakatasztrófával kapcsolatos félelmeket.
A szakemberek szerint ma már nem kérdés, hogy egyre több fiatal küzd mentális problémákkal, miközben a segítséghez jutás továbbra sem egyszerű: Magyarországon mindössze 100 gyerekpszichiáter elérhető a közfinanszírozott ellátásban. Sok család csak akkor kerül szakemberhez, amikor már valóban nagy a baj, ezért a Bethesda Gyermekkórház és az UNICEF Magyarország most együttműködést kötött a gyerekek lelki egészségének támogatására. De mit látnak mindebből a gyermekpszichiátrián? Milyen problémákkal kerülnek be a kamaszok, hogyan torzítja a közösségi média az önképüket, mennyi szorongást okozott bennük a háborús propaganda, és milyen jelekre kellene a szülőknek sokkal hamarabb felfigyelniük? Erről beszélgettünk dr. Nagy Péter gyermek- és ifjúságpszichiáterrel, a Bethesda Gyermekkórház osztályvezető főorvosával.
Mi változott az elmúlt tíz évben: valóban több a mentális problémával küzdő kamasz, vagy inkább csak jobban felismerjük és nevén nevezzük ezeket a problémákat?
Dr. Nagy Péter: Mindkettő igaz. Biztosan szerepet játszik az is, hogy ma jobban szem előtt van a mentális egészség kérdése, többet tudnak róla az emberek, a szülők és a szakemberek is. A szakemberek alatt például a háziorvosokat is értem: ők is jobban felismerik ezeket a problémákat, mint 10-15 évvel ezelőtt. Van tehát egy olyan része a jelenségnek, hogy javult a felismerés, és könnyebben eljutnak a gyerekek szakemberhez. Ugyanakkor úgy tűnik, van egy objektív emelkedés is: bizonyos problémák, amelyekkel korábban csak elvétve találkoztunk a gyermekpszichiátriában, ma jóval gyakoribbak. Ilyen például az önsértés vagy a szuicid rizikó. Ezek korábban is léteztek, mindig is komoly problémák voltak, de most nagyságrendekkel többször találkozunk velük. Ez különösen ott jelent nagy nehézséget, ahol az osztályos ellátás megkerülhetetlen, vagy legalábbis a folyamat egy részében fontos lenne. Márpedig ezen a területen a kapacitások erősen korlátozottak.
dr. Nagy Péter gyermek- és ifjúságpszichiáter
Milyen problémákkal kerülnek leggyakrabban a kamaszok gyermekpszichiáterhez?
N. P.: Nem biztos, hogy ugyanazok a leggyakoribb problémák, amelyekkel egy gyerek végül gyermekpszichiátriára kerül. Gyerekkorban általában nem a gyerek maga kér segítséget, hanem a környezete: a szülők, a nevelők, a gondozók, a pedagógusok. Ezért sokszor inkább az határozza meg, hogy milyen problémával kerül be az ellátásba, hogy mi az, amit a környezet már nem tud elviselni, kezelni, vagy amivel kapcsolatban segítséget kér. Ha azt nézzük, hogy a gyerekek körében melyek a leggyakoribb mentális egészségi problémák, akkor például egy nemrég megjelent jelentés szerint a szorongásos zavarok tartoznak a leggyakoribbak közé. De nem feltétlenül ezek miatt jutnak el a legtöbben szakemberhez, mert a szorongó gyerek sokszor csendben szenved, nem zavarja annyira a környezetét, hogy emiatt valaki segítséget kérjen neki. Akik viszont szakemberhez kerülnek, azok között egyrészt ott vannak azok a gyerekek, akiknél ez teljesen indokolt pszichiátriai ellátás: például önsértés esetén, vagy amikor felmerül az, hogy veszélyt jelenthetnek saját magukra, és ezért valóban elengedhetetlen a szakellátás.
Másrészt van egy olyan csoport is, amely nagyon terheli az ellátórendszert, de nem feltétlenül biztos, hogy gyermekpszichiátrián kellene ellátni. Ilyen például az agresszív viselkedés egy része. Nem arról van szó, hogy az agresszió ne lenne komoly probléma, vagy hogy ne kellene vele foglalkozni, hanem arról, hogy nem minden ilyen helyzet jelent pszichiátriai betegséget. Mégis sokszor az történik – nemcsak Magyarországon, máshol is –, hogy valaki mentőt hív, a gyereket végül a gyermekpszichiátriára viszik, és ott köt ki, annak ellenére, hogy nem feltétlenül pszichiátriai beteg.
Tehát jellemzően akkor kerülnek gyermekpszichiátriára, amikor már nagy a baj. A szorongás hátterében mennyire áll iskolai teljesítménykényszer, és mennyire inkább családi, otthoni probléma?
N. P.: Az iskola sokszor benne van, de ritkán történik az, hogy egy gyerek kizárólag azért kerül szakemberhez, mert az iskolától szorong. Ahogy mondtam, a szorongás önmagában még nem kóros. A teljesítményszorongás persze létező probléma, de legalább ennyire fontos az is, hogy a gyerekek folyamatosan másokhoz hasonlítják magukat. Azt kérdezik: milyen vagyok én másokhoz képest? Okosabbak-e nálam, szebbek-e nálam, gazdagabbak-e nálam? Ez a fajta összehasonlítás korábban is létezett, de az online térben sokkal intenzívebb lett, mert ma ez a viszonyítás gyakorlatilag a nap 24 órájában jelen van.
Van olyan, hogy bizonyos tartalmak vagy események hullámszerűen felerősítik a fiatalok szorongását?
N. P.: Igen, abszolút vannak ilyen visszatérő hullámok. Időről időre megjelennek olyan tartalmak, amelyekkel korábban nem nagyon találkoztak a gyerekek, vagy legalábbis nem ilyen tömegben és nem ennyire könnyen hozzáférhető formában. Ilyenkor azt látjuk, hogy ezek a tartalmak hirtelen sok gyerek szorongásában megjelennek. Volt például olyan időszak, amikor bizonyos horrorfilmek vagy ijesztő videók kezdtek el terjedni a gyerekek között. Ha jól emlékszem, ilyen volt annak idején például A kör is. A gyerekek mutogatták egymásnak ezeket YouTube-on, telefonon, és egy eleve szorongóbb gyereknek ez már egyszerűen túl sok volt. Ilyenkor azt láttuk, hogy ezek a tartalmak nagyon direkt módon beépülnek a szorongásaikba.
Aztán később más típusú félelmek kerültek előtérbe. Még a Covid és a háború kitörése előtt az egyik legjelentősebb új tényező a klímaszorongás volt. Korábban is ismertünk a jövővel kapcsolatos szorongásokat, de a klímával összefüggő szorongás addig nem jelent meg ilyen súllyal. Abban az időszakban ez nagyon komoly tényező volt a fiataloknál. Amikor elindult a Covid-járvány, aztán nem sokkal később kitört a háború, ez valamennyire háttérbe szorította a klímaszorongást, mert megjelent egy még közvetlenebb, még fenyegetőbb félelemforrás. A háborúval kapcsolatos szorongások nagyon erősen megjelentek a fiataloknál, és egy időre ezek vették át a helyét a korábbi klímaszorongásnak.
Mondhatjuk azt, hogy a megnövekedett szorongásnak a politikai, társadalmi feszültségek mellett a TikTok és a közösségi média is afféle főbűnöse?
N. P.: Ennél összetettebb a kép. Egy stabil, támogató családban élő, az iskolában nem bántalmazott gyereknél önmagában a TikTok vagy a közösségi média valószínűleg nem fog súlyos pszichiátriai problémát okozni. De azoknál a gyerekeknél, akik eleve szorongásra hajlamosabbak, és ehhez még társulnak családi nehézségek, közösségi bántások vagy más terhek, ott az online tér már komoly rizikófaktorrá válhat. Felerősítheti azt az érzést, hogy mások szebbek, sikeresebbek, gazdagabbak, boldogabbak, és ez nagyon megterhelő lehet.
Fotó: Profimedia
Honnan veheti észre a szülő, hogy a gyerek online jelenléte már káros irányt vett?
N. P.: Szerintem ezt nem szabad megvárni. Nem akkor kell elkezdeni foglalkozni vele, amikor már egyértelműen baj van, hanem sokkal korábban, még akkor, amikor látszólag semmi gond nincs. A kulcs az, hogy a családban legyenek világos szabályok az eszközhasználatra, az internetezésre, a közösségi média használatára. Ezzel kapcsolatban készült egy nagyon érdekes kutatás is az NMHH részéről. Azt vizsgálták, hogy előfordult-e a gyerekekkel olyan, hogy visszajelöltek ismeretlen embert a közösségi médiában. Összességében a gyerekek körülbelül 10 százaléka számolt be arról, hogy ez megtörtént vele, ami komoly kockázatot jelent. Azt is megnézték, hogy ezekben a családokban voltak-e korábban megbeszélt szabályok az eszköz- és közösségimédia-használatra. És azt találták, hogy azokban a családokban, ahol beszéltek erről, ahol voltak egyértelmű szabályok és határok, a gyerekeknek csak körülbelül 3 százalékával történt ilyen. Ahol viszont nem volt erről szó, ott 17 százalékkal. Vagyis a kockázat nagyjából ötszörösére nőtt ott, ahol nem foglalkoztak tudatosan a témával.
Hány éves kortól javasolják az okostelefon-használatot?
N. P.: A Bethesda Gyermekkórház több szakmai szervezettel együtt dolgozott ki ajánlást az eszközhasználatra vonatkozóan. Ebben tíz pontban foglaltuk össze a gyakorlati javaslatokat. A javaslat szerint 10 éves kor alatt semmiképpen nem ajánlott saját okoseszköz, de lehetőség szerint érdemes lenne 14 éves korig várni. Tudjuk, hogy ez ma Magyarországon sok családban nem könnyen megvalósítható, hiszen sok gyerek már ennél korábban megkapja az első telefonját. De a szakmai cél az lenne, hogy legalább 10 éves korig ne legyen saját eszköze, és ha lehet, minél közelebb kerüljünk a 14 éves korhoz.
Mit gondol azokról a szabályozásokról, amelyek korhatárhoz kötnék a közösségi média használatát? Például Ausztráliában is bevezettek ilyen jellegű korlátozásokat, és az EU-ban is felmerült a kérdés. Hatásos lehet egy ilyen törvény?
N. P.: Abból a szempontból mindenképpen fontos, hogy egyáltalán foglalkozunk a kérdéssel. Nem jó irány, ha profitorientált cégek, amelyeknek az az érdekük, hogy minél több időt töltsünk a platformjaikon, úgy fejlesztik ezeket a felületeket, hogy közben nem kap elég hangsúlyt a gyerekek fejlődése és mentális egészsége. Az viszont még nem biztos, hogy a teljes tiltás vagy a szigorú korhatár a legjobb megoldás. A közösségi médiának ugyanis vannak pozitív hatásai is. Használható kapcsolattartásra, közösségépítésre, és olyan módon lehetünk a barátaink életének része, amelyhez hasonlót korábban nem tapasztalhattunk. Ez összetartozás-élményt is adhat. Én nem látom teljes egészében károsnak a közösségi médiát, de kétségtelen, hogy lehetnek káros hatásai. Orvosként és kutatóként azt mondanám: várjuk az adatokat, az evidenciákat, amelyek megmutatják, hogy egy-egy ilyen szabályozás valóban hatásos-e. Jelenleg még nem látom azokat az egyértelmű bizonyítékokat, amelyek alapján biztosan ki lehetne mondani, hogy ez az egyetlen járható út.
Az önhöz kerülő kamaszok nyíltabban beszélnek a lelki problémáikról, vagy ezt nem lehet így általánosítani?
N. P.: Akik hozzánk, szakemberekhez eljutnak, azok általában beszélnek róla, de ez egy szűrt populáció. Ők már valamilyen módon eljutottak az ellátásba, tehát nem feltétlenül reprezentálják az összes gyereket, akinek segítségre lenne szüksége. Én például a hétköznapokban sokat foglalkozom ADHD-val, és nemrég fejeztem be egy elemzést, amelyből az látszott, hogy körülbelül az ADHD-s gyerekek egyhetede jut el szakemberhez. Vagyis hétből hat gyerek nem kerül szakemberhez. Akikkel mi találkozunk, azok sokszor szívesen beszélnek a nehézségeikről, és elfogadják a segítséget, de ez nem jelenti azt, hogy minden érintett gyerek eljut hozzánk.
Más problémákkal érkeznek a fiúk és a lányok?
N. P.: Igen, vannak különbségek. A fiúknál gyakoribbak azok a viselkedésben megjelenő problémák, amelyek a családok számára is nehezen kezelhetők: indulatosság, konfliktusok, szabályszegés, nehezen irányítható viselkedés. A lányoknál gyakoribbak azok a problémák, amelyek inkább befelé fordulnak: szorongás, hangulati problémák, önértékelési nehézségek, testképpel kapcsolatos problémák. Persze ez nem azt jelenti, hogy ezek kizárólag egyik vagy másik nemre jellemzőek, de a mintázatokban látható különbség.
Nehezebb rávenni a kamasz fiúkat arra, hogy segítséget kérjenek?
N. P.: Ezt nehéz pontosan megmondani. Az ellátásban a fiúk felülreprezentáltak, de ez valószínűleg inkább azt tükrözi, hogy náluk gyakrabban jelennek meg olyan, a környezet számára is zavaró viselkedéses problémák, amelyek miatt előbb-utóbb szakemberhez kerülnek. Azt viszont számok alapján nehéz megítélni, hogy azok közül, akiknek segítségre lenne szükségük, hány fiú és hány lány jut el valóban szakemberhez. Akik már elindultak az ellátás felé, azoknál nem feltétlenül látunk nagy különbséget abban, hogy elfogadják-e a segítséget.
Fotó: Profimedia
Milyen figyelmeztető jelekre érdemes figyelniük a szülőknek, még mielőtt komolyabb baj történik, például önsértés vagy öngyilkossági gondolatok jelennek meg?
N. P.: A legfontosabb a változás. Ha egy gyerek működése, viselkedése elkezd megváltozni, arra mindenképpen érdemes odafigyelni. Figyelmeztető jel lehet, ha a kamasz bezárkózik, ha lényegesen kevesebbet tudunk róla, ha egyre nehezebb kihozni a szobájából, ha visszahúzódik a kapcsolataiból. Szintén fontos jel lehet, ha látványosan romlik a hangulata, gyakrabban tűnik szomorúnak, ingerlékenynek, reménytelennek. Érdemes odafigyelni arra is, ha hirtelen nagyon sokat kezd foglalkozni a külsejével, a testsúlyával, a kalóriákkal, vagy ha az evéssel, testképpel kapcsolatban jelennek meg korábban nem jellemző gondolatok, viselkedések. A lényeg az, hogy ha valami addig nem volt jellemző rá, és most tartósan megjelenik, azt komolyan kell venni.
Gyakran halljuk, hogy kevés az elérhető szakember, sokszor hónapokat kell várni egy-egy szakrendelésre, vidéken pedig még nehezebb a helyzet. Mit tehetnek addig a szülők, amíg várakoznak?
N. P.: Ez valóban nagyon fontos kérdés, és egészségpolitikai szinten is foglalkozni kell vele. Biztos, hogy nincs annyi szakember és olyan hozzáférhető ellátás, amennyire szükség lenne. A szakmában erős törekvés van arra, hogy megfogalmazzuk azokat a lépéseket, amelyeket a gyermekek mentális egészsége érdekében meg kellene tenni. Erről folyamatos szakmai egyeztetések zajlanak, de konkrét, gyors változásról ezen a ponton még nem tudok beszámolni. Ami a családok szintjén fontos: bármilyen támogatás jobb, mint a semmi. Más az iskolapszichológusi ellátás, mint a gyermekpszichiátriai ellátás, de ha van elérhető iskolapszichológus, családsegítő, pedagógiai szakszolgálat vagy más segítő szakember, akkor érdemes hozzájuk fordulni. Önmagában az is sokat jelenthet, ha a gyerek érzi, hogy valaki meglátja őt, figyel rá, és lehetősége van beszélni arról, ami benne van. Otthon pedig az egyik legfontosabb, hogy a gyerek azt érezze: a szülő mellette áll. Hogy nem hibáztatják, nem szégyenítik meg, nem azt éreztetik vele, hogy ő a probléma.
Mit jelent ez a gyakorlatban? Hogyan tud jól reagálni egy szülő?
N. P.: Nagyon nehéz szülőnek lenni, főleg akkor, amikor az ember aggódik. Ilyenkor könnyen kijönnek belőlünk olyan reakciók, amelyek nem ideálisak, még akkor is, ha jó szándékból fakadnak. Fontos, hogy amennyire lehet, kerüljük a hibáztatást. Ne azt érezze a gyerek, hogy ő tehet mindenről, vagy hogy vele van baj. Ha ezt érzi, sokkal kevésbé fog megnyílni. Arra is figyelni kell, hogy ne zárjuk be tovább azzal, hogy lenézzük azt, ami neki fontos. Óriási generációs különbség van abban, hogy mit tart szórakoztatónak egy fiatal, és mit a szülő. A legtöbb dolog, amit a gyerekek néznek vagy követnek, a szülő számára könnyen tűnhet értelmetlennek. De ha azt mondjuk neki, hogy „már megint ezt a hülyeséget nézed”, akkor azt fogja érezni: anya vagy apa úgysem érti, kár vele erről beszélni. Sokkal fontosabb, hogy azt érezze: minket érdekel, ami őt érdekli. Nem kell ugyanúgy szeretnünk, nem kell mindent értenünk, de érdemes kíváncsian odafordulni hozzá.
Van olyan apró dolog, ami otthon is sokat számíthat?
N. P.: Igen, például az, hogy amikor beszélgetünk a gyerekkel, nincs ott a telefon. Volt egy kutatás, amelyben párokat kértek meg arra, hogy beszélgessenek egymással egy személyes témáról. Az egyik csoportban egy noteszt tettek az asztalra, a másikban egy telefont. Nem csörgött, nem használták, csak ott volt. Azok, akik között telefon volt az asztalon, rosszabbnak értékelték a beszélgetés minőségét. Kevésbé érezték azt, hogy megbízhatnak a másikban, és kevésbé érezték azt is, hogy a másik megérti őket. Ez otthon is nagyon fontos. Ha megkérdezzük a gyerektől, hogy mi volt vele, de közben ott van a telefon a kezünkben vagy az asztalon, akkor könnyen azt érezheti, hogy valójában nem is érdekel minket. Apróságnak tűnik, de nagyon sokat számít, hogy ilyenkor tényleg rá figyeljünk.
