Mariann tizennyolc éves volt, későbbi férje tizenkilenc, amikor megismerkedtek az egyetemen. „András öt év után kérte meg a kezem” – meséli. Az sosem volt kérdés, hogy családot szeretnének együtt. Mint oly sokan, ők is úgy voltak vele, nem mindenáron akarnak rögtön gyerekeket, de ha jönni akarnak, jöjjenek: meghagyták az esélyt rá. Így aztán nem is kellett sokáig várniuk,
Mariann még nem volt huszonöt éves, amikor megszületett az első gyermekük, egy kisfiú.
Nem óvatoskodták túl a dolgot, már amikor ő megszületett, beszéltek róla, hogy akár négy gyermekük is lehetne. Elsőgyermekes szülőktől szokatlan ez a bátorság, különösen, hogy nekik csak egy-egy testvérük van. Mariann azt meséli, volt egy ismerőse, akinek három testvére volt, ez adta a mintát. „Láttam, milyen szépen élnek, milyen jóban vannak a testvérek, és ez nagyon tetszett.”
Az első „babázós időszak” is csak megerősítette a párt az elhatározásában. „A fiunk, Áron igazán „könnyű kisbaba” volt, nem éreztük nehéznek a szülői létet, és maga a szülés is jó élmény volt. Az volt bennünk, hogy ha ilyen egy gyerek, akkor ebből lehet több is. Legfeljebb majd az aktuális darabszámnál mindig újragondoljuk a dolgot” – nevet Mariann.
Áronnal tehát minden jól ment, ezért rá egy évre az érkező Sebőt is boldogan fogadták. Igen,
megint fiúval volt várandós Mariann…
„Mivel mi ketten voltunk a nővéremmel, én valahogy mind a kétszer inkább lányra számítottam, és mindig meglepődtem, amikor bemondták, hogy fiú készülődik. Másodszorra talán már örültem volna egy kislánynak, de nem jó, ha az embernek elvárásai vannak, meg hát azt mondtuk, legalább jól tudnak majd játszani egymással a fiúk.”
Képünk illusztráció (Fotó: Profimedia, BSIP)
Mariannék szépen haladtak a négygyermekes terv megvalósítása felé. Sebő után két évvel ismét két csík szerepelt a teszten. „Ekkor már biztosak voltunk benne, hogy lányunk lesz, már csak matematikai-statisztikai alapon is. Nem létezik, hogy megint fiú legyen!”
Így gondolták a szülők, és az egész rokonság, de senkinek nem lett igaza:
harmadjára is egy egészséges kisfiúval ajándékozta meg őket a sors: Kornél érkezett hozzájuk.
„Mikor a férjem megtudta, hogy harmadjára is fiunk születik, kellett neki egy egész nap, hogy magához térjen. Én viszont addigra beletörődtem a sorsomba, sőt, úgy voltam vele: mit is kezdenénk egy lánnyal?! Egyértelmű: nekünk fiaink vannak.”
Ők így gondolták, ám az ismerősök között volt olyan – szintén csupa fiút nevelő család – aki így fogadta a hírt: gratulálunk, halljuk, hogy tervezitek a negyediket! – gondolván, hogy most már addig mennek, amíg nem lesz egy lányuk, bármi áron.
Kornél azonban erősen különbözött a bátyjaitól – korántsem volt olyan békés, nyugodt kisgyerek, mint ők. „Hm, hogy finoman mondjam, aktívabb volt a többieknél – meséli Mariann. „Olyannyira, hogy azt mondtuk, vele tulajdonképp kipipálhatjuk a harmadik és negyedik testvért is, mert felér két fiúval. Egyszóval: megálltunk háromnál.”
Mariannban nem volt hiányérzet, azt mondja, úgy van vele, hogy amit kap a sorstól, azt szereti meg, mert hisz benne, hogy számára az van megírva. „Soha nem jutott eszembe olyasmi, hogy az egyiknek lánynak kellene lennie” – mondja. A férje azonban nehezen engedte el az asszimetria iránti vágyát: „Ő néha még mondogatta, na, csak még egy kislányt!” De győzött a józan ész: a három fiú okozta leterheltség bőven elég volt nekik.
December 6-a volt, a fiúk épp a mikuláscsomagot bontogatták, amikor András hirtelen ránézett Mariannra, és azt kérdezte: „nem kellett volna már megjönnie?” Mármint Mariann menzeszének, ami egyre csak késett. Bizony, érkezőben volt a negyedik… „Mondhatni, becsúszott. Meglepetés volt nekünk is” – mondja Mariann. „Egyrészt bennünk volt az ijedtség, hogy mi lesz velünk négy gyerekkel, másrészt drukkoltunk, hogy minden rendben legyen.”
Hát még az mekkora meglepetés volt, amikor
az ultrahang-kép egy kislányt mutatott!
„Teljes volt a tanácstalanság – nevet Mariann. – Fiúruháink voltak, fiújátékok, fiújátszótársak… és egyáltalán… milyen egy kislány? Mit kell vele csinálni?”
András persze boldog volt, és a tesók is: Áron már a második öccsénél is lányra vágyott volna. A barátok is eksztázisban gratuláltak: „lapot húztatok tizenkilencre, ez igen!”
És a kislányuk, Liza az ideje kilencvenkilenc százalékában egy jutalom – fogalmaz Mariann. „Fantasztikus gyerek, kiegyensúlyozott, jókedvű, imádnivaló. Bújós, bájos, ölelgetős. Hülyén hangzik, mert minden gyerek az, de ő tényleg annyira gyönyörű, hogy mindenkit levesz a lábáról. Több fiús pár úgy fogalmazott: igazi kedvcsináló baba. Persze a testvérei és annak barátai között is ő a sztár.”
Mariannék el voltak szánva rá, hogy „nem nevelnek hercegnőt” a kicsiből, például nem engedik be a rózsaszínt a gyerekszobába a kék babakocsi és a barna cuccok közé, de persze hamar kiderült, hogy a kislány kedvenc színe a rózsaszín. Ugyanakkor szeret focizni és autózni is a fiúkkal. „Őt aztán biztos nem kell félteni kamaszként, legalább hárman vigyáznak majd rá!” – mosolyog Mariann, aki sosem bánta meg, hogy férjével ennyi gyereket vállaltak. „Elég sokan vannak ahhoz, hogy hozzászokjanak: megoszlik köztük a figyelem. Úgyhogy köztük nem volt féltékenység, azt is megszokták, hogy időnként újabb testvérek érkeznek. Én pedig inkább már azt bánnám, ha megálltunk volna háromnál.”
Liza ma már négyéves, és Mariann azt mondja, más a kapcsolata vele, mint fiúgyermekeivel, bár azt nem tudná megmondani, ez vajon azért van-e, mert Liza kislány. „Akárhányszor felnőtt egy gyerekem, mindig azt éreztem, hogy hiányzik az érzés, hogy újra csecsemőt fogjak. Liza után megszűnt minden hiányérzet: teljes lett a család. Őszinte legyek? Iszonyúan örültem annak, hogy megvan a kislány, de soha többet nem akarok terhes lenni! Szóval most azon vagyok, hogy minden pillanatot kiélvezzek, mindenre emlékezzek, mert tudom: ő az utolsó, akit láthatok ilyen kicsin.”
Szponzorált tartalom
