Amikor első kislányom, Letícia megérkezett, harminckilenc éves voltam, és már tizenkilenc éve együtt a férjemmel. Mi tagadás, alaposan rápihentünk a projektre, más ennyi idő alatt felneveli a gyerekeit. De hosszú, kacskaringós út vezetett idáig. Leginkább bennem.

Teltek az évek

Húszas éveimben még az is kérdés volt számomra, hogy az anyaság a nőiség kiterjesztése-e, sőt, egyáltalán összeegyeztethető-e vele, vagy éppen annak a lezárása, akadálya. És nem csupán e kételyek mutatják, igen zavaros gondolatok gomolyogtak bennem arról, miképpen élem is én meg azt, hogy nő vagyok.

Ekkoriban úgy véltem például, hogy egy nő, betöltve a harmincat, lezárja a ragyogás éveit, tulajdonképpen le is húzhatja a redőnyt. Aztán, hál’ istennek egészen más történt.

Szekeres P. Mónika

Amikor harmincéves lettem, mintha kinyílt volna előttem a világ, ekkor mutatta meg igazi arcát. Ekkortól vagyok igazán büszke rá, hogy nő vagyok! Előtte sem volt különösebb gondom vele, de valójából ennek külsőségei lekötötték a figyelmemet. A gyerekkérdéssel azért még hadilábon álltam, és a korábban önmagamnak kitűzött határidőt, mely szerint harmincévesen jöhet az első baba, gyorsan ki is toltam harmincöt éves koromra. Ürügy, persze, volt bőven… Aztán betöltöttem a harmincötöt is, és még mindig úgy éreztem, ez nem a gyerekvállalás ideje. Nem úgy a környezetem…

Anyám a kezdetektől fogva bizonyos időnként újra és újra szóba hozta a kérdést, mikor lesz már unokája. Szóba hozta? Ne szépítsük, gyötört vele. Ilyeneket mondott például, minden életkornak megvan a maga szépsége, és azzal, hogy nincs gyerekem, én őt ettől fosztom meg. Értjük ugye, nem magamat, őt! De a férjem ebben is mellettem állt, semmit nem sürgetett, tudta, szülővé válni ketten fogunk, és ha én még nem készültem fel erre, az azt jelenti, mi nem készültünk fel erre, együtt. Amúgy is egész addigi életem arra edzett meg, hogy ellenálljak, sőt, inkább szembemenjek anyám akaratával. Így ekkorra már igen gyakorlott voltam.

Ahhoz pedig nem kell Freudnak lenni, hogy nyilvánvalóvá váljék, ez az ellentmondásos anya-gyerek kapcsolat lehetett éppen az egyik oka a végtelenített halogatásomnak gyerekügyben.

Sziklák a hátizsákban

Nem szerettem gyerek lenni. Védelmezett helyett kiszolgáltatottnak éreztem magam, a gyerekkort a szabadság helyett a korlátozások idejeként éltem meg. Ennek tudatosodásához és megfogalmazásához, pláne, kimondásához természetesen felnőtté kellett válnom. És van itt még valami, talán fontosabb is, ha számba kell vennem, miért nem akartam fiatal anyuka lenni. Mert engem az anyám a húszas évei elején szült. Én pedig semmiben nem akartam az ő útját járni. Arra képtelen voltam, hogy csak azokban a döntéseiben ne kövessem, amelyekkel nem tudok azonosulni, egy csomagban utasítottam el mindent, ami, úgy éreztem, hozzá hasonlóvá tehet. Nekem a családban az édesapám, majd a nevelőapám volt a példaképem. És lássuk be, egy férfi életmintához a gyermekszülés nem tartozik hozzá…

„Négygyermekes apa vagyok, és nem bántam meg egy percre sem!”

Azt is érdekes volt megfigyelni, a tágabb környezetünk hogyan reagált a hosszú, gyermektelen házasságunkra. A sajnálkozás mindvégig jelen volt: szegények, biztosan nem lehet gyerekük. Ahogyan jellemzőek voltak a kemény ítéletek, megítélések is, mely szerint én vagyok a hideg, rideg, karrierista nő prototípusa, aki a tanulmányait, majd a munkahelyi előmenetelét a gyermek, a család elé helyezi. Még a férjem is kapott az olyan címkékből, hogy olyan jól élünk, hogy nem akarunk semmit sem feladni, nem akarunk áldozatot hozni, hogy önzőek vagyunk.

Persze, ezek a sommás vélemények – amelyekkel szerencsére nem törődtünk -–sohasem szemtől szembe hangzottak el.

Pedig akkor elmondtuk volna, nem arról van szó, hogy nem lehet gyerekünk. Egyelőre nem akarunk, és nem azért, mert a szülővé válást egyben áldozattá válásnak is tekintjük…

Azért az ott motoszkált bennem, hogy egy kisbaba megérkezése át fogja rajzolni az én helyemet is a házasságunkban. Igen, hogy a férjem figyelme, melyben addig egyedül fürdőztem, meg fog oszlani, hogy már nem én leszek a „legkisebb” az ezzel járó kiváltságokkal. Igen, egy kicsit féltékeny is voltam a még meg sem született gyermekünkre… Aztán minden másként alakult.

Most akarom!

A harminckilencedik születésnapomon, lehet, hogy nem pontosan azon a napon, de annak környékén bevillant: most. Most akarok gyereket. Többet is. És nem, nem azért, mert az a bizonyos, sokat emlegettet, valójában nem is biztosan létező biológiai vekker kezdett el csörömpölni bennem. Ez nem pánik volt, hanem egy felszabadító, önfeledt érzés. A férjemmel úgy terveztük – mert mindig is terveztünk babát –, hogy lesz vér szerinti és lesz örökbe fogadott gyermekünk is. Mert az örökbefogadásra sohasem úgy tekintettünk, mint egy zsákutcára, amelyet akkor választunk, ha már nincs más út, hanem döntésnek tartottuk, egy boldog döntésnek. Így el is kezdtük az örökbefogadáshoz szükséges, hírhedten hosszú és bürokratikus procedúrát. Gondoltuk, a babánk megfogan, megszületik, mi meg eközben majd türelmesen várunk sorunkra az örökbefogadásra vágyók végtelennek tűnő listáján.

Letícia kislányunk azonban, mint később is annyiszor, mindent a feje tetejére állított.

De csak azért, hogy a fejünkben előre gyártott képet egy sokkal színesebb és boldogabb festménnyé varázsolja.

Mert első gyermekünk csőpostán érkezett. Még készen sem volt az összes – amúgy tengernyi – dokumentumunk, melyben a hatóság kimondja, alkalmasak vagyunk szülőnek, amikor megérkezett a hír. Egy vidéki városban született egy kislány, aki örökbe fogadható, érdekel-e minket? Hogy érdekel-e?! Férjemmel mindent eldobtunk, és robogtunk a kórházba. Mert azonnal tudtuk, ő a mi gyerekünk. Ennek már lassan tíz éve. Aztán hamarosan megérkezett Dina, a kisebbik lányunk, őt is örökbe fogadtuk. Ma már pontosan tudom, hogy miért kellett ilyen sokáig várnom az anyasággal, és hogy miért kellett az örökbefogadás mellettem döntenem. Mert a kellő időben a kellő helyen kellett lennem, hogy az én gyermekeim hozzám megérkezzenek.