Apaszemmel

Örömmel és boldogan osztottuk meg egymással a terhességet és a szülést. Nem tudtuk, hogy igazán csak ezek után kell majd erősnek lennünk…
Nem akartam, hogy szenvedjen a feleségem. Első gyerekünket vártuk, tervezett és nagyon várt baba volt, de úgy gondoltam, ha elkerülhető a fájdalom, akkor miért ne szülhetne Alexandra fájdalomcsillapítással.
Ő is hajlott erre, így aztán a szülés kiírt időpontja előtt három héttel felkerestük az altatóorvost, egy nagyon kedves doktornőt, aki mindent elmondott az epidurális érzéstelenítésről. A beszélgetés végén egyetértettünk abban, hogy maradunk az eredeti elképzelésünknél. Senkit sem akarok untatni a jól ismert részletekkel: öt nap túlhordás után burokrepesztés, oxitocin, és így tovább. Már kétpercesek voltak a fájások, amikor a szülész-nőgyógyászunk jelezte, itt az ideje az epidurál megkezdésének. A doktornő végtelenül türelmesen és még annál is ügyesebben végezte a dolgát, Alexandra semmilyen fájdalmat nem érzett. A hatás gyorsan jelentkezett, a feleségem ettől kezdve csak keményedést érzett, fájdalmat egyáltalán nem. A következő nyolc órát – a körülményekhez képest – kellemes és vidám beszélgetéssel töltöttük a szülőszobában.





Az első vészjelek
Nyolc óra elteltével tízcentis volt a méhszáj – ezek után olyan gyorsan zajlottak az események, hogy már csak akkor ocsúdtam fel, amikor tizenöt perccel később a feleségem hasára tették a kisbabánkat, Fülöpöt. Azt hittem, nincs ennél csodálatosabb pillanat az életben. (Pedig volt, három héttel később!) És milyen jó, hogy az egész ilyen vidáman és könnyen zajlott! Ekkor még sajnos nem észleltem a vészjelet, hogy Alexandra milyen elcsigázott. Mintha hirtelen nagyon megváltozott volna. Egyszerűen csak megsimogatta Fülöp buksi fejét, mosolyogva vette tudomásul, hogy teljesen egészséges a mi 3540 grammos hajas babánk, majd kedvetlenül visszahanyatlott a párnájára. Amikor kitoltam a szüleihez a folyosóra, csak kókadozott, de leginkább közömbösnek tűnt. Nem tulajdonítottam ennek különösebb jelentőséget, viszonylag jókedvűen búcsúztunk el aznap. Önzően boldog voltam!

Szaporodó aggodalmak
Amikor másnap besiettem hozzájuk, már aggodalmasan beszélt arról, hogy mi lesz, ha Fülöp besárgul, mi lesz, ha a fény alatt leesik a szeméről a kötés, mi lesz, ha nem lesz teje. Az öt kórházi nap alatt nem beszéltünk úgy telefonon, hogy a hangja ne csuklott volna el a fojtogató sírástól. Azt hajtogatta, hogy nagyon szereti és félti Fülöpöt. Hiába kérdezgettem, ennél többet nem tudott mondani az állapotáról. „Miért sírsz? – Nem tudom.” Ez volt a két leggyakrabban elhangzó mondat köztünk akkoriban.

A történet folytatását itt olvashatod»