Kincsõ elvesztése

Hogy előtte mikor mozdult meg, nem tudom felidézni, de utána már rezdülését sem éreztem. Az éjszaka reményekkel, rettenettel telt el. Hiába vizsgált meg később akárhány orvos, hiába figyelték ultrahanggal, egyebekkel; végérvényesen be kellett látnom, hogy halott babát fogok megszülni.

Kívánt, várt, szeretett baba volt. A terhesség 6. hetében kevés vérzés miatt befektettek a kórházba, ahol két hetet pihentettek. Mivel ez idő alatt semmi újabb panasz nem jelentkezett, a hosszú „kezelés” után hazaengedtek. A várandósságom ezután hónapokig eseménytelenül zajlott. A 8. hónapban egy kiugró vérnyomást követően diétáznom kellett és Diaphylint kaptam. Újabb probléma nem volt.

Rendszeresen ultrahangos szűréseken vettem részt, a szükséges vizsgálatokat mind elvégezték. Eltérést egyik sem mutatott. Ödéma a lábamon jelentkezett, de kisfokú volt, pihenésre javult. Fehérjét a vizeletemben soha nem mutattak ki. Mindezek után teljesen váratlanul ért a csapás, és a szülés indításáig eltelt időben csak sírtam, és a körülöttem történő dolgokra nem is figyeltem.

1991. szeptember 8-án reggel programozottan indult a szülés, aminek a folyamata bennem semmi rossz emléket nem hagyott. A vajúdás alatt és a szülés közben egyfajta dermedtséget éreztem. Szülés után pedig fájó megkönnyebbülést, a boldogság mardosó hiányát, hiszen nem örülhettem egy egészséges újszülöttnek. A kérdésre, hogy látni akarom-e, nemmel feleltem. A férjem sem láthatta, és úgy hittem, vele halnék, ha látnom kellene. Ma már belátom, ez egyfajta elutasítás volt, ezzel kezdtem a gyászt a tudatom szőnyege alá söpörni.





Kezdtem, mert folytatódott azzal, hogy az édesanyám látogatásakor arra kért, ne sírjak, mert lázas leszek. Az anyósom az én támogatásomra szorult. Az orvosom nyugtatót ajánlott, a férjem és én kábultam hallgattunk. Megviselt a szoptatás elmaradása is, melyre testem a történtekről tudomást sem véve felkészült, és tettünk bármit, egyre csak készen állt. A gyermekágyas időszak 4. hetében kérésre már beálltam dolgozni. Mivel védőnő vagyok, csak úgy tudtam a munkámat elvégezni, ha teljessé tettem az elfojtást. Aztán megérkezett a boncolási jegyzőkönyv is, amely nem adott magyarázatot a hypoxiára, a halál okára. Sokszor szerettem volna kiszaladni a világból, de fegyelmezett, „erős” maradtam. Bírtam – és mutattam, hogy jól bírom.

Sokszor éreztem a jókedvemet, vidámságomat bűnnek, árulásnak, de ezt a rossz érzésemet is elhessegettem; azt gondoltam, le kell zárnom a történteket. Senkinek nem beszéltem a tüskéről, amit néha a szívemben, néha a torkomban éreztem.
Az idő telt. Két év múlva megszületett császármetszéssel egészséges, második gyermekem. Ezzel a terhességgel orvosi szempontból nem volt semmilyen probléma. A szorongás viszont hullámzóan ugyan, de egész idő alatt jelen volt a születésig. Így Dorka is ideges, nyugtalan baba lett, akinek neveléséhez teljes energiánkra, szeretetünkre szükség volt. Magamra, néha letörő kedélyemre nem fordítottam figyelmet. Azt hittem, rendben vagyok.

1995-ben egy személyiségfejlesztő gyakorlat közben váratlanul tört elő a mélyből valami, amivel nem tudtam mit kezdeni. Egy posztgraduális képzés közepén, munka és gyermeknevelés, háztartás szorításában órákig sírtam, egyre a lezártnak hitt eseményekkel foglalkoztam. Újraéltem az egész bűntudatos, okkereső kezdeti időket. Üzenetként akadt a kezembe az Orvosi Hetilap egy száma, benne egy cikk a szülés körüli veszteség gyászreakciójáról. Bejelentkeztem a szerzőhöz (Dr. Kovácsné Dr. Török Zsuzsanna) és kezdetét vette a feldolgozatlan gyászreakcióm kezelése.

A folytatásért kattints ide»