D. Tóth Kriszta: Szörköszban jártunk!

Nem találtam el. A bohóc nadrágja fekete volt. Ám addig, amíg ez kiderült, még sok minden történt, menjünk tehát szép sorjában. Az úgy kezdődött, hogy a hét elején Alex hozta haza a bölcsődéből Lolát. Boldogan rontottak be a lakásba, kezükben egy színes szórólappal. „Nézd, mama!”, kiáltotta, miközben a világ összes két és fél évesének izgalma ott lobogott a szemében. „Circusba megyünk!” (Így mondta, félig angolul, félig magyarul: „szörköszba”.) Útközben találták valahol a hirdetést, és mire hazaértek, az apja már meg is ígérte neki, hogy megnézheti a bohócot. Sőt, az időpontot is kiválasztották. Május elseje, csütörtök, 11 óra. Nem volt mese. Szörköszba megyünk, mi hárman.

Kételkedtem az akció sikerében. Lola még csak két és fél éves, és egy csúnyább nézéstől képes megijedni. Éjjel szörnyekkel hadakozik, és olyankor sírva hív. Mit fog szólni egy hangos, szagos, harsány és egyáltalán nem a klasszikus szépségéről híres előadáshoz? Arról nem is beszélve, hogy morális aggályaim voltak a cirkuszművészek állattartási szokásaival kapcsolatban. No de Alex megígérte, így aztán mindezt önmagamban, csöndben, egyedül kellett földolgoznom. Közben pedig reménykedtem, hogy elfelejti csütörtökig. Nem tette. Minden este úgy ment aludni, hogy „szörkösz, hojnap?”. Mit tehettem volna tehát szerda este… azt mondtam neki: „Igen, kicsim, holnap megyünk a cirkuszba, megnézzük a bohócot.” Mosolyogva aludt el.

Reggel hétkor pedig a „Mamaaaaa, milyen színű a bohóc nadjágja?” kérdéssel ébresztett. Szóval fölkerekedtünk. Az autóban aztán gyanúsan elhallgatott. Minden piros lámpánál a villanyoszlopra aggatott cirkuszi plakátot bámulta, de a gonosz bohóc tekintetét kerülte. Mi ketten közben fojtott hangon szőttük a tervet. Arról, hogy csinálunk, ha Lola bepánikol a puputeve láttán, vagy inába száll a bátorsága, ha ránevet az egyik zsonglőr. Csöndes izgalmunkat nem enyhítette a lányunk igen szokatlan némasága. Vagy az, hogy a parkolóban egy ismerős, kétbabás párba botlottunk, akik elmesélték, hogy hasonló korú fiukkal tavaly egyszer már feladni kényszerültek a május elsejei cirkuszozást. Úgyhogy ők idén már be se mennek, csak kívülről nézik meg az állatokat. Számunkra azonban nem volt menekvés. Lolánk egyre csökkenő intenzitással ugyan, de azért rendszeresen tovább kérdezgette, hogy milyen színű a bohóc nadrágja, és egyáltalán, hol van már az a bohóc. Megvettük a jegyet, bementünk, leültünk (elővigyázatosan rögtön a kijárat mellé). Lola addigra teljesen megnémult. Aztán elkezdődött. „Jó napot kívánok, hölgyeim és uraim! Good morning, ladies and gentlemen!”, köszöntött két nyelven a konferanszié, mi meg hangos röhögésbe kezdtünk azon, hogy a néni tudja, hogy a daddy nem beszél magyarul. A néninek persze fogalma sem volt arról, ki az a daddy, de ez minket nem zavart. Lola kuncogott, mi meg felszabadultunk aggodalmaink alól. Zsonglőrök jöttek, William és Harry. Dobáltak labdát, karikát, buzogányt meg égő fáklyákat. Lola fölállt a padra és bámult, tátott szájjal. Aztán a guminő következett, hajmeresztő mutatványokkal. Lola tovább bámult, mozdulatlanul. Majd egy idősebb, keménykalapos úr a kutyáival. Lola már vagy tizenöt perce nem pislogott. Ellenben orcája rózsásra pirult, szeme fényesen csillogott, ajka kiszáradt. Csak akkor mozdult, amikor végre bejött ő. Frici bohóc, piros orral, és… fekete nadrágban. Ekkor odarántotta bal kezét a jobb fülemhez, és morzsolni kezdte boldogsággal, izgalommal. A szemem sarkából láttam, hogy a jobb kezével az apja fülével csinálja ugyanezt. Így ültünk mi hárman, kétoldalt Alex meg én, középen Lola, izzadt kis ujjaival a fülünket markolászva. Szó sem volt pánikról vagy unalomról. Csak nagybetűs szórakozásról. A lányka egy pillanatot sem akart elmulasztani ebből az élő csodából – hát továbbra sem pislogott. Aztán a szünetben ránk nézett, és azt mondta: „Menjünk haza.” A negyvenöt perces tömény élmény annyira kifárasztotta, hogy a mondatot már csak az ágyában tudta befejezni. Hogy tudniillik „szörkösz jó, máskor is Lolának megyünk”. Én meg, a hálától kicsit megbolondulva, egy egészen rövid pillanatra még azokat a szűk állatketreceket is megbocsátottam a cirkusz művészeinek.

Még több az e heti Nők Lapjából: • Gundel Takács Gábor hüvelykujj-sztár volt » • A színház, ha igazi… » • Tutanhamon fáraó kincse Bécsben » • Megelőzhető nyári fertőzések » • Csodagyerekek » • Tavaszi zsengék… »