Anya lettem! – Kire ütött ez a gyerek? Vagyis az orrkérdés

Myreille

A kórházi három nap gyorsan elszaladt. Elméletileg négy boldog napot kellett volna bent töltenünk, de szerencsére előbb szabadultunk. Korábban én voltam a Zsombi-hordozó, mostantól pedig a férjuram. A kórházba én vittem be a gyereket, a kórházból az apja hozta ki, természetesen a gyerekülésben.

Szabadulásunk története ugyanolyan bolond, mint a kórházban töltött idő. A kórházi napok nagy részét a folyóson töltöttük, Zsombor jókat aludt a vállamon. Nem is értettem, kire ütött ez a gyerek, mert én is és az apja is egészen sajtkukacos vonásokat mutatunk. Miközben a folyosón üldögéltem, egészen jól összebarátkoztam a többi nővel, a bennem lakó anyatigrissel, és felfedeztem, hogy képes vagyok megállni, csak a gyerekemre figyelni. Imádtam (és imádom) érezni őt. A szobát azért voltunk kénytelenek kerülni, mert levegőhiánnyal küzdöttem. Nem, nincs ebben semmi rejtett kép, szó szerint kell érteni. Nem volt levegő a szobában. A szobatársnőim ugyanis nem szerettek annyira szellőztetni, mint én, ezért folyamatos levegőhiánnyal küzdöttem. Rosszabb volt, mint a műtét. Az első estén, amikor a csecsemős nővérek még vigyáztak a fiamra, én lementem az udvarra, és egy padon üldögéltem. Senki sem akarta elhinni nekem, hogy délelőtt császármetszéssel szültem. Néhány órát aludtam, de hajnalban már kopogtattam, és elhoztam a fiam. Nem voltam rosszul, csak a hasam maradt meg nagyobbra, mint reméltem, de az anyósom isteni levesekkel és ételekkel látott el, ezért egyre több tejem lett, és egyre virgoncabb lettem.

A fiam kedden született, pénteken azzal sokkoltam a férjuramat, hogy akkor most jöhet értünk, mert mehetünk haza. Ezzel minden számítását keresztülhúztam, de szeret, és nem sérelmezte a dolgot. A felfordulás eltüntetését ugyanis péntek estére ütemezte be, de engem nem érdekelt semmi más, csak hogy itthon legyünk.

A sejtésem beteljesült. Itthon még jobb volt minden. Élhettünk a saját ritmusunkban. Vasárnap lementünk a parkba sétálni. Én tempósan sétáltam, a fiam pedig boldogan aludt a babakocsiban. Azt nem tudom, hogy ugyanolyan frisslevegő-mániásnak született-e, mint én, vagy én neveltem bele, de az elmúlt három és fél hónapban már sétáltunk délelőtt, délután és este, napsütésben, éjszakában, szélben és hóesésben. A hóval nehezen barátkoztak össze, mert először néhány szemtelen hópehely ráesett az arcára, és hirtelen nem tudta eldönteni, hogy ez most jó vagy rossz. Miközben azt mérlegelte, mit tegyen, olyan vicces képet vágott, hogy kénytelen voltam kacagni. Amikor kacagok, ő is kacag. Azóta havazásban is remekül alszik Zsomborom.

Az első hónapban órákig nézegettem a fiam. (Azóta mérsékeltem magam, és már csak fél órákat nézegetem.) Először csak ismerkedtem a vonásaival, meg olyan nagyon gyönyörű volt, hogy jó volt nézegetni. (Egészen hihetetlen volt, hogy ilyen tökéletes dologra voltunk képesek egy kis hancúrozással.)

Olyan kitartóan próbáltam felfedezni a gyerekemben az apja vonásait –  óriási a lába és a keze, akárcsak az apjának, meg sötét a haja és hosszúak az ujjai, a körömformája is az apjáé –, hogy észre sem vettem, amíg többen határozottan ki nem jelentették, hogy ez a gyerek rám hasonlít. Főként az orra és a szája. Összeszorult a szívem, mert az én orrom nem túl nyerő.

Két hét telt el a szülés óta, amikor anyu elmesélte, amit addig soha, hogy nagyanyám, aki a háború és egyéb nehézségek miatt csak 36 évesen szülte apámat, egyetlen dologért imádkozott a szülés előtt. Nevezetesen, hogy a gyerek ne az ő orrát örökölje. George, aki maga a sors, humoros úriember, és ragaszkodik a nagyon vicces dolgokhoz. Nagyanyámat azzal jutalmazta (vagy verte, ez még nem eldöntött kérdés, hiszen nem látjuk át a nagy-nagy rendezőerő szándéka mögött megbújó rejtett jót), hogy egyetlen fia, az én apám, az ő orrát örökölte.

George valószínűleg nem felejtette el a fohászt (meg azt a nagy-nagy jót, amit nekünk tartogat ebben az orrkérdésben), és amikor én fogantam, akkor úgy fordította a genetika szerencsekerekét, hogy apám és rajta keresztül a nagyanyám orrát örököltem.

Zsombor

Sőt, most úgy tűnik, hogy a fiam az én orromat, azaz apu és azon keresztül nagyanyám orrát örökölte. Már a 4D-s ultrahangon is gyanús volt, hogy a kölyök orrának vonala és állása olyan, mintha a magamét látnám, de akkor még elhessegettem a gondolatot, hogy biztos az ultrahangkészülék tréfál meg engem.

Remélem, örök reménykedő vagyok, hogy az orra még változni fog, és a mostani állapot csak babakori félreértés. Egyébként nem tudom, miért csinálok ilyen nagy ügyet ebből az orrkérdésből, hiszen eddigi életemben nem érdekelt, milyen az orrom, illetve lepergett minden gúnyos megjegyzés, ami az orromat érte. Csúfoltak Miss Röfinek, de most már jókat röhögök azokon az iskolai egyenképeken, ahol felszegett állal, kitárt orrcimpával nagy komolyan nézek a fényképezőgépbe, és orrlyukaim uralják a képet. A Zsomborról készült első felvétel szintén valami hasonlóra sikeredett…

Minél több nap telik el, annál kevésbé látom, hogy kire ütött a fiam. Néha – mondjuk, ha megáll a babakocsi, és kénytelen kinyitni a szemét – egészen úgy tud nézni, mint az apám, amikor mérges.