„A férjem vegetáriánus, nem is akar húshoz érni, de miattam elmegy a henteshez, hogy megvásárolja a legszebbeket”
Szabó Csilla (51)
Fonyódon éltem, és egy mandulaműtét után, péntek 13-án befutottam reggel a barátnőmhöz. A barátnőm egy komplexumot vezetett: volt étterem, teniszpálya és az akkor divatba jött jógaszekció, melynél Bharat dolgozott. „Itt ez az indiai fiú, tréfáld meg, mert én nem mosok rá”, javasolta a barátnőm, én pedig odamentem Bharathoz: „Hallom, mosónőt keres, hát én itt vagyok”. Aztán elrohantam. Másnap már összeköltöztünk. Ennek 22 éve. Nem voltak köztünk nagy különbségek, hiszen ő már 10 éve itt élt, de nagyon fontos vonása az a maximális családközpontúság, ami szembetűnő a legtöbb magyar férfihoz képest. Bharat sok szempontból szinte európaibb, mint én, de a hétköznapi apróságokban sincsenek túl speciális szokásaink. Már csak a korunkból adódóan sem használunk ülőpárnát, indiai ruhákat sem viselünk, legfeljebb én, ha Indiába megyünk – oda is annyira begyűrűzött a globalizáció, hogy mindenki farmerban és magassarkúban jár. Sajnálom ezt, és gyakran mondom is nekik, hogy megőrültek, amiért a 40 fokos hőségben is ilyenekbe préselik magukat. Én imádom például a szárit, nagyon jó szellős, és a hájjal sem kell foglalkozni. Eleinte próbáltam Bharattal megszerettetni a magyar konyhát, kísérleteztem például főzelékekkel, de nem jött be. Kialakult az, hogy háromfélét főzök: a férjemnek indiai, vega ételeket, a lányomnak könnyebb, magamnak pedig nehezebb, magyaros dolgokat. A csülkös-pacalos vonalat szeretem. A férjem alaposan becsomagoltatja a húst a hentesnél, hogy ne kelljen hozzáérnie, de miattam mégis elmegy, és megveszi a legszebbeket. Nemcsak az indiai konyhával szeretek kísérletezni, hanem az ottani környezetet is nagyon szeretem, teljesen otthon érzem magam, sokat vagyunk Indiában. Elfogadtak engem, anyósomnak én voltam a kedvenc menye, ott semmi nem ciki, sokkal elfogadóbbak, mint mi vagyunk. Mindenki beszél angolul, de jobban szeretem a gujarat nyelvet használni. Ha azt kérdezed, milyen kifejezés jut először eszembe, akkor azt mondom, hogy mivel mindig szomjas vagyok és nem szeretem a hideget, ezért ezek: páni pivu chhe (szomjas vagyok) és thandi láge chhe (fázom). Gyakran és rendszeresen utazunk, ezért egészen jól megtanultam gujaratiul, telefonon is tartja persze a család a kapcsolatot, akár a mindennapokban, akár ünnepekkor. Az ünnepeink nem annyira a valláshoz, inkább a családhoz kapcsolódnak. Az érzelmi vonatkozás az, ami nagyon erős nálunk. És kevés külsőséget tudok felsorolni az életünkben, ami nagyon eltérne más, magyar családokétól, mert Bharat belülről indiai. Nem kellenek hozzá a kellékek.
„Eleinte ellenezték a házasságunkat, mert a nyugati világ, ahonnan jöttem, számukra a Gonoszt jelentette”
Bernadett (33)
Korábban az internetes ismerkedés nálam a „soha”-kategóriába esett, de ismerőseim addig nyaggattak, amíg végül regisztráltam egy oldalra, ahová kifejezetten házasodási céllal jelentkeztek az emberek. Az oldal főként az indiaiak körében volt kedvelt, itt ismerkedtünk meg férjemmel, akivel a napokban ünnepeljük negyedik házassági évfordulónkat. Én akkor Magyarországon éltem, ő pedig Amerikában. Bármilyen furcsán hangzik is, azt mondhatom, hogy szerelem „első látásra” (vagy inkább kattintásra) volt, bár személyesen a valóságban már csak akkor találkoztunk, amikor házasságra került a sor. Mégsem féltem a találkozástól, hiszen addig éjt nappallá téve e-maileztünk és chateltünk, ezért teljesen biztos voltam a megingathatatlanul pozitív megérzéseimben. Először az Egyesült Államokban éltünk, de családszerető emberekként hamar rájöttünk, hogy a három kontinenst nehéz összekoordinálni, így végül az ő javaslatára Magyarországra költöztünk. Én szorgalmaztam, hogy egy ideig éljünk Indiában, de a férjem hallani sem akart róla, mivel úgy érezte, személyiségéhez jobban illik a nyugati mentalitás. Ennek gyökere talán egy szomorú családi történetben keresendő, nagypapájának – aki nagyon közel állt hozzá – ugyanis volt egy első felesége, egy angol hölgy személyében. A 1940-es évek végének még a mainál is konzervatívabb indiai társadalmában a kapcsolatuk sajnos szomorú véget ért: addig támadták a nagypapát, hogy a nő nem felel meg az indiai elvárásoknak, míg ő végül nem látva más lehetőséget, saját szívét is összetörve, hazaküldte a feleségét, amit aztán élete végéig emlegetett. Ez a történet férjem számára is meghatározóvá vált. A mi házasságunkat sem támogatták a kezdetekben, sok példát hoztak fel neki elrettentésül, ami mind ellenem szólt, hiszen a fejükben a „Nyugat” egybeesik a Gonosz fogalmával, ahol a társadalomban a családok már nem képviselnek semmilyen értéket, hanem szabados alapon szerveződnek. Azóta lassan ők is megtanulják, hogy nem lehet általánosítani, és engem is befogadtak nagy szeretettel. A mindennapokban alapvetően nem érzem a különbséget a kultúráink között, talán azért, mert valahol „félúton találkoztunk” a két világ között. Sőt valójában még az is elmondható, hogy az én keleti kultúra felé táplált vonzalmam és érdeklődésem volt az, ami kicsit őt is visszafordította a saját gyökereihez. Amiről úgy gondolta, hogy már leszámolt vele, most más megvilágításban újra felfedezi. Engem pedig az is boldoggá tesz, hogy ő is különlegesen értékeli a magyar kultúrát és hagyományokat, a magyar népzenét és táncot, tulajdonképpen otthon érzi magát Magyarországon.
„Soha nem mondanék le a szindúr viseléséről, ami Indiában a férjes nők ismertetőjele”
Roy Katalin (49)
Férjemmel Moszkvában tanultunk orosz szakosként, ott ismerkedtünk meg 1985-ben. Ő Indiában nőtt fel, de a beilleszkedés soha nem jelentett számára gondot, az indiaiak zsigerből nagyon alkalmazkodók és befogadók, elfogadják és tisztelik az eltérő kulturális és vallási szokásokat. Most már nálunk is eltűnőben van a tájékozatlanság miatti előítélet, inkább az érdeklődést és tanulni vágyást tapasztalom. Három gyermekünknél pedig úgy látom, nemcsak a nyelvi háttér (sok náció tartozik a baráti társaságunkba is), hanem a kulturális sokszínűség, a nyitottság és tolerancia is erősebb, mint kortársaiknál. Mindhárman indiai nevet viselnek, így névnapot nem tartunk, viszont sok más ünnepünk van, mert a hagyományos magyar ünnepeken túl az indiai ünnepeket is megüljük az itteni indiai közösséggel. Nem vagyunk vegetáriánusok, de mindannyian szeretjük a fűszeres ételeket. A férjem, mint a legtöbb indiai, kedveli a jellegzetes magyar konyhát, maga is szívesen főz olykor. Mostanra baráti körünkben komoly „hírnévre” tett szert mint nagyszerű séf és vendéglátó. Indiában fontos az étkezés, gyakrabban esznek főtt ételt, mint nálunk, a mi családunk pedig egész biztosan jóval több rizst fogyaszt, mint a magyar átlag. A „vegyes” háttér otthonunkban is tükröződik, indiai párna és matyó hímzés békésen megférnek egymás mellett. Tudom, szégyen-gyalázat, de nem jógázom, viszont amikor lehet, szárit viselek (ebben szerintem minden nő szép), és valószínűleg az én koromban az orrpiercing sem túl jellemző. Soha nem mondanék le a szindúr viseléséről (egy piros csík a haj választékában), ami Indiában a férjes nők ismertetőjele.
