Elég az általánosításból – Nem minden kamasz drogos, piás pornósztár

Ha már arcot adunk egy generációnak…

Igaz, hogy egyre több fiatal dohányzik, iszik alkoholt és fogyaszt drogokat. A fiataloknál a balesetek után a második leggyakoribb halálok az öngyilkosság. Minden ötödik gyerek szembesül az online zaklatás, bántalmazás jelenségével. Pontos statisztikáink nincsenek a kamaszkori terhességekről, csak annyi bizonyos, hogy az évi körülbelül negyvenezer abortusz egytizedét tinédzserkorú lányokon végzik. Becslések szerint évente körülbelül tízezer kamasz esik teherbe, egy részük spontán elvetél. De szerencsére évről évre – ha kicsit is – csökken a kamaszkori terhességek száma. A felsoroltakon kívül is van probléma, nem is kevés, de nem csak probléma van. Tévedés úgy tenni, mintha a mai kamaszgeneráció csupa partidrogtól pörgő, már gyerekként nemi életét élő fiatalból állna. Vannak a „hétköznapi” életet élő kamaszok is, akikkel szemben nem fair ezt az általánosítást hangoztatni. A sztereotip beszámolókból úgy tűnik, mintha ők lennének az üdítő kivétel az amúgy kontrollt vesztett fiatalok közül. Nem is beszélve a nemzetközi diákolimpiákon díjazott, nemzetközi, hazai versenyeken győztes, kiállításokon szereplő vagy koncerten fellépő fiatalokról. Ha már arcot adunk egy generációnak, miért az állandóan netező, veszélyes játékokat űző, folyamatosan pengeélen táncoló tiniket választjuk? A teljes képhez ugyanúgy hozzátartoznak az extremitásoktól mentes, rendesen tanuló, nem túl rettenetes alkoholmennyiséggel bulizó átlagkamaszok és a csodagyerekek is.

A házirendőr mindent megold?

Persze naivitás lenne tudatlanságot színlelve azt kérdezni, vajon miért nem ők látszanak inkább – mert őket bemutatni nem olyan izgalmas, és nem is adnak hosszabb időre beszédtémát. Kell beszélni a kamaszok és a drog, alkohol, szexualitás kapcsolatáról, de nem lehet kijelenti, hogy a problémák általánosak és a többséget érintik. Segít, ha a felnőttek megismerik azt az online-offline közeget, amelyben a tinédzserek mozognak, de nem fair jóhiszemű szülőket azzal riogatni, hogy ha leszáll az éj, szolid gyermekük fészkes fenevaddá változik, és emiatt álljanak 0–24 órás házirendőr-üzemmódra. Aki pedig eddig is a homokba dugta a fejét, mondván, hogy „mindenki más gyereke csinálja, de az enyém nem”, az sajnos néhány percnyi felkavaró – és nem reprezentatív mintán alapuló – vallomástól nem fog önvizsgálatot tartani. A félelem és az aggodalom, amelyeket ilyen riportok kelthetnek, könnyen indulatot szülnek, jön a bezzegelés, a tiltás, a kontroll, a gyanakvás, és a beszélgetések egyhamar kölcsönös sértettséggel, elzárkózással véget érnek.

Bezzeg a mi időnkben!

A Z-generáció tagjai nem egytől egyig kiskorú bűnözők, potenciális pornófilmsztárok vagy örökös rehablakók, ahogyan mi sem voltunk kivétel nélkül semmirekellő lézengők. Mások, mint mi, de nem földönkívüliek. Ahogyan nem tűnik jó megoldásnak elbagatellizálni a kamaszkori szélsőségeket, hogy sebaj, a mi időnkben is voltak dolgok, hajjaj, úgy nem jó átesni a ló másik oldalára sem. Az általánosítás nemcsak hogy torzít és igazságtalan, de elfedi a riasztó jelenségek mögött megbújó sokféle kiváltó okot is. Ennyi erővel előrukkolhatnánk egy kisfilmmel, amelyben bemutatjuk, milyen szülők mellett élnek ezek a problémás kamaszok? Ja, hogy sokfélék?

Az ilyenkor elkerülhetetlen „bezzeg a mi időnkben” gondolat érthető és természetes is. Ahogyan mi, úgy szüleink és nagyszüleink is naponta ugráltak a náluk idősebbek idegein. Ahogyan tőlünk elvárták, hogy éretten gondolkodjunk, ne döntsünk felelőtlenül, és egyáltalán, ne csináljunk hülyeséget, ugyanúgy szeretnénk mi is, ha így viselkednének a mai kamaszok. Ugyanakkor, ha a problémák nem is változtak, más lett a társadalom, a közeg, a körülmények, amelyek között meg kell találniuk a helyüket. A Facebook a legjobb barátjuk, lájkolnak, és a botoxnak hála, már a ráncoktól sem félnek. A trendek, amelyeket a szülők digitális bevándorlóként látnak, sokszor ijesztőek, átláthatatlanok és érthetetlenek. Amit gyerekeik csinálnak, szélsőségesnek, veszélyesnek, keménynek látszik: ilyen a kamaszok univerzuma. Nem tetszik, embertelen, de ilyen. És másmilyen is. Csak az nem látszik, nem tűnik fel, mert olyan, mint a miénk volt.

Mégis úgy nézzük ezeket a riportokat, olvassuk a cikkeket, mintha mi nem lettünk volna meg nem értett kamaszok, akik eleget hallgatták, hogy „bezzeg, az én időmben”, és hogy „ezek a mai fiatalok!”. Mi is azt hittük, hogy sosem leszünk olyanok, mint az előttük jövő generációk: hittük, hogy mi majd megértők leszünk, nem fogjuk fejünket ingatva, fogunkat szívva nézni a zabolátlan kamaszok túlkapásait. Na és, ha a Z-generáció már nem Adrian Mole kínszenvedésein nő fel, a Simpson család rég nem cool, és vajon melyikük hallott a Trainspottingról? Nem is kell. És különben sem mindenki szerette Adrian Mole-t, a Simpson családot vagy a Trainspottingot.