„Történtek hibák Szigetszentmiklóson, de mi nem tehetünk róla” címmel írta le múlt héten a Nők Lapja Cafén egy gyermekvédelemben dolgozó szakember a véleményét arról, hogy a Pest Megyei Szociális és Gyámhivatal vizsgálata megállapította, hogy sem a védőnő, sem a gyermekorvos, sem az óvoda, sem az iskola, sem a gyerekjóléti szolgálat nem vette észre, hogy szüleik rendszeresen szexuálisan bántalmaznak három szigetszentmiklósi kisgyereket (K. Rudolf és felesége a 8, 9 és 10 éves gyermekeiket éveken át kínozták). A brutális ügy kapcsán így „egyetlen szakember mulasztása sem állapítható meg” – írták akkor.
A vizsgálati eredmény közfelháborodást váltott ki, így azóta a Pest Megyei Kormányhivatal vezetője felülvizsgálta az eljárást és megállapította, hogy szakmai hibák és jogszabálysértések is történtek. Tarnai Richárd kormánymegbízott ezért a gyermekek helyzetét figyelemmel kísérő családgondozót azonnali hatállyal felmentette, és közölte, hogy fegyelmi eljárást indít a Szigetszentmiklós-Tököl Családsegítő és Gyermekjóléti Szolgálat intézményvezetőjével szemben.
Az első döntés felháborított, a második csak részben nyugtatott meg.
Több kisgyermeknek az élete ment tönkre, a lelke sérült olyan módon, hogy – valószínűleg – sosem lesz már egészségesnek mondható. Senki sem felelős? Ezek a gyerekek tanyán éltek? Mindentől elzárva? És senki sem tudott a létezésükről? Nem! Egy Budapesthez közeli, igen közeli városban éltek – szinte az agglomerációban –, lakott környezetben. Azért kerültek ki végül a családból, mert elhanyagoltak voltak. Tehát nem a bántalmazások miatt, azokra csak később derült fény. Magyarországon a tankötelezettség hétéves kortól kezdődik, de már az óvodai nagycsoportos foglalkozásokon is kötelező a gyermekeknek részt venniük.
Vajon ki, mikor és kinek jelzett először, hogy ezek a gyerekek gondozatlanok? Vagy az adminisztráció útvesztőiben elkallódtak a róluk szóló jelzések? Hol lehetett ekkora lyuk ezen a rendszeren, hogy ezek a gyerekek – több szakember „óvó” tekintete mellett – kipotyogtak a védelmi hálón? Hogy ki a felelős? Mindenki, aki valamilyen módon érintkezett a családdal, aki észlelt valamit, de nem tett semmit.
A témában megjelent cikkek kommentjeiből úgy látom, a nagy többség nem tudja, Magyarországon hogyan épül fel és hogyan működik a gyermekvédelmi rendszer, és úgy gondolja, hogy probléma esetén elegendő lenne betelefonálni „valahova”, az ott dolgozók rögtön a helyszínen teremnek, és rendet tesznek. Mondhatnánk, hogy a protokollal is csak megy az idő akkor, ha baj van. Valóban, de egy megkeresésre nem lehet egy gyereket a családból kiszakítani – vizsgálat, eljárás nélkül, akár megalapozatlanul.
A védőnőtől a rendőrig
Az alapellátás (családsegítő szolgálatok, gyermekjóléti szolgálatok, gyermekorvosok, védőnők, kórházi dolgozók, pedagógusok, oktatási-nevelési intézményekben dolgozó egyéb szakemberek) feladata többek között az, hogy jelezzék a hatóságok felé, amennyiben a gyermeken bántalmazás nyomait vélik felfedezni, vagy a gyermek elmondásából arra következtetnek, hogy a családban felmerülhet a bántalmazás lehetősége vagy a gyermek alapszükségleteinek az ellátása (megfelelő lakhatás, étkezés, az egészséges fejlődéséhez szükséges feltételek, ruházat hiánya) veszélybe kerül.
Eljárási joga a hatóságoknak (gyámhivatalok, rendőrség) van. De felelőssége van az adott család közvetlen környezetének (szomszédok, rokonok, hozzátartozók, a gyerekek barátainak szülei). Igen, a gyermekek egészséges fejlődésének megteremtése a szülő feladata – ha erre nem képes, akkor az államé –, de ennek kontrollálása minden felnőtt ember dolga. Hiszen nem nézhetjük tétlenül, hogy egy gyermeket bármiféle hátrány, megkülönböztetés, bántalmazás érjen. Sajnos azonban a közömbösség egyre nagyobb méreteket ölt.
Mindezek alapján nézzük, hogy az alapellátás hogyan működik, illetve nem működik – mert az esetek többségében ez utóbbi az igaz, főként ha nehéz esettel áll szemben a szakember (azaz a szülő agresszív, fenyegetőző, nem együttműködő).
Minden gyermek – születését követően – bekerül az egészségügyi ellátórendszerbe, ahol a védőnő és a gyermekorvos dolga és kötelessége ellenőrizni azt, hogy a gyermek megfelelő körülmények (mind tárgyi, mind személyi feltételek!) közé kerül ki a szülészetről (ehhez a védőnő még a gyermek megszületése előtt kimegy a lakásra, és ott környezettanulmányt végez. Amennyiben a körülményeket nem találja megfelelőnek, akkor erről jelzést küld a családsegítő/gyermekjóléti szolgálatnak, akik felveszik a kapcsolatot a családdal, és megállapítják, hogy némi segítségnyújtással (tárgyi, felvilágosító, pénzbeli) javítható-e a helyzet. Amennyiben igen, akkor a családot továbbra is gondozzák, segítik. Ha a család nem hajlandó együttműködni, akkor ezt a hatóság felé kell jelezniük.
Meg kell jegyeznem, hogy nincsenek konkrét definíciók arra vonatkozóan, hogy mik azok az megfelelő tárgyi és személyi feltételek. Nyilván egészen más az elvárás Budapesten, ott is például egy budai kerületben, vagy Budapest egyik peremkerületének szegregáltabb területén, ahol a családok nagy része komfort nélküli vagy félkomfortos, kis alapterületű „lakásokban” él (természetesen nem minősítem senkinek az életkörülményeit, sem pedig az adott embert, hiszen nem mindenki tehet arról, hogy ott és úgy él, ahogyan). Tudomásul kell vennünk, hogy egy védőnő mást tart veszélyeztető körülménynek egy jobb anyagi helyzetben lévő területen és családnál, mint egy olyan helyen, ahol már az is elegendő körülmény lehet, hogy a család télen fűteni tud.
A személyi feltételek esetében is a védőnő az első – hacsak a család addig nem került kapcsolatba valamiért a családsegítő/gyermekjóléti szolgálattal, mert ha igen, akkor a családgondozó, ha észleli, hogy az általa gondozott családból valaki gyermeket vár, akkor a szükséges lépéseket meg kell tennie –, aki találkozik a leendő anyával, a családdal. Ezen szakembereknek kell felmérniük, hogy a szülők képesek-e a csecsemő, a gyermek ellátására. Amennyiben nem, akkor van-e velük együtt lakó olyan családtag, hozzátartozó, akinek a segítségével ez sikerülhet. Az első lépés tehát ezen szakembereké lehet, a hatóság csak ezt követően tud elkezdeni dolgozni, vagyis a gyámhivatalnak például nem feladata a családok látogatása, gondozása, ahogy természetesen a rendőrségnek sem.
Hol hibázott az óvoda, az iskola?
De mi a helyzet abban az esetben, ha olyan gyermekről van szó, aki már idősebb, és közösségbe is jár? Ő naponta találkozik a pedagógusokkal (óvónő, dadus, tanító, tanár), gyermekvédelmi felelőssel, akinek az a feladata, hogy nyilvántartsa a veszélyeztetett gyermekeket és nyomon kövesse a fejlődésüket, továbbá – ha szükséges – jelzést adjon. Korábban volt kötelező családlátogatás: évente egyszer megnézni a lakáskörülményeket, megismerkedni a családdal, ez azóta – sajnos – megszűnt. Pedig a gyermeket, a családot saját környezetében látni, ott beszélgetni, megfigyelni az egymással való kommunikációt, egy szakember számára sokat elárulhat.
Az egészségügyi kontrollok tovább folytatódnak: védőnő, óvodai, illetve iskolaorvos, gyermekorvos, ma már a legtöbb iskolában, óvodában van pszichológus is. Őt bárki (szülő, gyermek, kolléga) megkeresheti. Persze ahhoz, hogy a gyerek megnyíljon előtte, egy bizalmi helyzetet kell kialakítani. És ezt nem lehet két pillanat alatt megoldani. Főleg egy olyan gyermek esetében, aki úgy érzi, hogy a felnőttek nem segítenek neki, pedig többen látják, hogy mi történik vele.
Mindezek alapján nem tudom elképzelni, hogy ennyi felnőtt szak(!)ember előtt egy szülő, vagy netán több, családtagok, hozzátartozók bántalmazhatják a gyereket úgy, hogy ez éveken keresztül észrevétlen maradjon.
Tessék újra végignézni, hogy egy gyerek születésétől kezdve hány szakember előtt nő fel, hányan látják őt naponta – akár levetkőzve is, hiszen az ovisok az oviban többször is öltöznek, a nagyobbaknál ott a tornaóra –, de a védőnő, az orvos is kötelezően vizsgálja a gyerekeket meghatározott időközönként. Továbbá ott vannak az óvónők, dajkák, pszichológus, fejlesztőpedagógus, logopédus, gyermekvédelmi felelős, pedagógusok, akik közül többen naponta találkoznak a gyermekkel, tehát akár a külső fizikai sérüléseket, akár a gyermek viselkedésbeli megváltozását észlelniük kellene.
És akkor még ott vannak a szomszédok, egyéb családtagok – hacsak a család nem teljes elszigeteltségben él (de ebben az esetben is mind a védőnőnek, mind a gyermekorvosnak kötelessége a kötelező látogatásokat megtenni, a gyermeket vizsgálni).
Nem akarjuk tudni
Nem hiszem el, hogy senki nem látja, hallja, hogy mi folyik a családnál. Hogy a gyerekek nem beszélnek senkinek, nem utalnak senkinek a történtekre. De ha netán ez így is van, akkor ebben a rendszerben nagyon nagy a hiba. Hiába van jó ideje gyermekvédelmi törvény, jogszabály a gyámügyi igazgatásról, a gyermekek jogairól és a szülők kötelezettségeiről, továbbá az ellátórendszer felépüléséről. Akkor a magyarországi gyermekvédelmi rendszer nemhogy gyerekcipőben nem jár, hanem időközben lerúgta azt a lábáról, és meztelenül poroszkál összevissza.
Mi lehet ott, abban a környezetben, ahol egy szülő bántalmazhat, agyonverhet egy pár hónapos, a legutóbbi esetben egy kétéves kislányt?! Gondoljam azt, hogy ez sok családban így működik, csak mivel a gyerek nem hal bele a verésbe, nem kerül a médiába? De a napi verés netán magától értetődő nevelési eszköz, vagy a felnőtt agresszivitásának egyik levezetési lehetősége? Ennyire közönyösek az emberek? Vagy nekik is van takargatnivalójuk? Azért nem szólnak senkinek? Talán félnek? Félnek attól a személytől, aki veri a családját, a gyerekeit?
Vakfoltok
A gyermekvédelmi rendszer – ahogy az utóbbi évek borzasztó esetei is mutatják – nem működik megfelelően. A gyermekvédelmi törvény 1997-ben íródott, de véleményem szerint máris több ponton elavult, további átgondolást igényel, ahogy a gyermekvédelmi rendszer egésze is. Az elmúlt tizenöt év alatt nagyon sok változás történt az országban, és a magyar társadalomban. Új problémák merültek fel, amikhez hatékonyabb megoldásokat lenne szükséges rendelni.
Továbbra sem túl jó a családon belüli erőszakhoz való hozzáállás a hatóság részéről, illetve a törvényben leírtak nem használhatók a gyakorlatban. Nincs megfelelő védettségük a szakembereknek sem, pedig azok a családok, amelyekkel foglalkoznak, a legtöbb esetben – már csak a krízishelyzetükből adódóan is – agresszívak, elkeseredettek, úgy érzik, nincs mit veszíteniük. Míg egy pedagógusverés érdekes hír a média számára, addig egy családgondozó megkergetése, megfenyegetése, megverése nem igazán.
És sajnos le kell hogy írjam a másik oldal hibáit is, hogy sokaknak ez „csak” egy munka, pedig aki emberekkel foglalkozik, gyerekekkel, az sosem mondhatja, hogy „ez pusztán a munkám, és négykor lejár a munkaidőm” – ez a felelősségérzet és hivatástudat hiánya. Én is elkeserítőnek tartom a szférában dolgozók anyagi helyzetét, fizetési szintjét, de ez nem lehet oka annak, hogy emberek élete menjen tönkre.
Probléma az is, hogy sokszor a gyermekvédelemben dolgozók sincsenek a helyzet magaslatán: nem tudják, mikor hova kéne fordulniuk, mit szükséges leírniuk, hogyan viselkedjenek a családdal, a bántalmazott gyermekkel. Nem a másik szakemberre kéne várni, odázgatni a bejelentést (mérlegelve, hogy az milyen pluszmunkával és mennyi kellemetlenséggel jár majd)…
Nem hibáztak. Vagy igen. Vagy nem tudni.
Nem tudok egyetérteni a Pest Megyei Szociális és Gyámhivatal azon megállapításával, hogy egyetlen szakember mulasztása sem állapítható meg. Ez igen szomorú. Nem az van az általuk kiadott közleményben, hogy nincs felelős, hanem hogy nem állapítható meg. Ez nagyon fontos különbség. Hiszen ez esetben valószínűleg nincs megfelelő esetleírás, dokumentáció, nincsenek használható információk a szakemberektől annak érdekében, hogy meg lehessen állapítani, kik és hol, hogyan nem végezték megfelelően a munkájukat.
Üdvözlöm a fejleményt, hogy a kormánymegbízott a családdal foglalkozó családgondozót felmentette, és mégiscsak fegyelmi eljárást indít a Szigetszentmiklós-Tököl Családsegítő és Gyermekjóléti Szolgálat intézményvezetőjével szemben. Remélem, hogy a részletes és teljes körű vizsgálat kronológiai sorrendben feltárja a család életét, és minden életszakaszhoz hozzárendeli az illetékes szakembert, akinek észlelnie kellett volna a gyerekek állapotát, a bántalmazást. Remélem, hogy a vizsgálat nem pusztán azt fogja megállapítani, hogy a Gyermekjóléti Szolgálat vezetője és a családgondozó hibázott, mert – ahogyan azt levezettem – nem ők az egyetlenek, akik a családdal kapcsolatban álltak. Más szakembernek is jelentési kötelezettsége van (illetve jelen esetben: lett volna) a hatóság felé, amennyiben ilyen jellegű esettel találkozik.
Valaki vagy valakik nem álltak a szakmaiság csúcsán, nem vették a fáradságot és a bátorságot, hogy lépjenek. És ez felháborító. Aki ezt a pályát választja, annak vállalnia kell az ezzel járó felelősséget is. Aki pedig ezt nem tudja megtenni, az menjen el a pályáról. Még akkor is, ha bármilyen kivizsgálás szerint senki mulasztása nem állapítható meg. Mert az illetőnek/illetőknek tudniuk kell, hogy hibáztak!
Igen, jól tette a kolléga, hogy a felelősök nevében bocsánatot kért, ez a minimum. De ez csak egy lépés, az első lépés. Szükség van az egész rendszer átfogó vizsgálatára, a személyi és tárgyi feltételek újbóli meghatározására, a képzési rendszer átgondolására, az alárendeltségi viszonyok tisztázására, az alapellátás és a hatóság együttműködésének újragondolására, a jelzőrendszer működőképességének kialakítására. Azon túl, hogy kik és miért hibáztak, annak felderítésére, hogy hol vannak hibák, igen nagy hibák, és mit kell változtatni azon, amit úgy hívnak, hogy gyermekvédelmi rendszer.
