“Egy ügyfélszolgálaton dolgozom, ahol a kollégák gyakorlatilag egész nap lazán cigányoznak – de könyörgök, a gyerekeimről beszélnek!” – mondja Adrienn, aki önmagát is igyekszik arra tréningezni, hogy ne ugorjon minden alkalommal a megjegyzéseket tevők torkának. Egy-egy ingerült reakcióval csak a lányoknak mutatna rossz példát, holott éppen azt tartja a legfontosabbnak, hogy a cigány szóval bensőséges, otthoni környezetben találkozzanak először. “Az én kis cigány lányaim” – mondogatja néha az ikreknek, akiket két és fél éves korukban, hosszú hónapokig tartó procedúra után vihettek haza a férjével. A kezdetek óta sokat járnak táncházakba és kiállításokra, hogy apránként együtt ismerkedjenek meg a roma művészetekkel. Mindkét lánynak gyönyörű hangja és kifejezetten jó mozgása van – Adrienn ilyenkor nem is spórol a pozitív sztereotípiákkal a cigányok híresen erős zenei adottságairól.
Édes kis titok
Niki és Dzseni elképesztően bájos jelenségek, így párban meg pláne levesznek a lábáról mindenkit. Ez kezdetben fel is bátorította Adriennt: “Régen boldog-boldogtalannak elmeséltem, hogy örökbe fogadtuk a lányokat, de nem ilyen reakciókra számítottam. »Nahát, ilyen gyönyörű gyerekeket elhagyni…«, »Tényleg nem a sajátjai?«, »Pedig látszik, mennyire szereti őket!« És ez csak néhány kellemetlen megjegyzés a sok közül. Márpedig ők nagyon is a sajátjaim, ezért mostanra ezt inkább a mi »édes kis titkunkként« kezeljük, mert a lányok nem így akarnak kitűnni. Nikinek például már saját fejlesztésű történetei vannak arról az időszakról, amikor még a hasamban volt.”
Most, hogy a lányok tavaly óta iskolába járnak, Adrienn a beavatott tanárokon is más-más reakciókat lát: “Az örökbefogadottság ténye sokszor önkéntelenül is pozitív megkülönböztetéssel jár, már-már kivételeznek is velük néha, de amint megjelennek a kiskamaszkori gondok, a rebelliót automatikusan a származás kontójára írják. Dzseni hiperaktív, és valóban sokszor keveredik csínytevésbe vagy lökdösődésbe, amihez minimum ketten kellenek, de valahogy mindig csak mi megyünk raportra, és minket tanácsolnak el, a másik felet sosem.”
Az örökbefogadási procedúra kezdetén Adrienn és a férje hosszasan gondolkodtak a neveken, míg végül a Laura–Dóra-párosításban egyeztek ki, ám az élet felülírta a választást. “Mire a lányok végre hozzánk kerültek, addigra túl voltunk az ismerkedésen, és ez alatt az idő alatt számunkra is kiderült, hogy ők végérvényesen nikisek és dzsenisek lettek, ezt nem írhattuk felül. Ráadásul azért sem, mert az életükön kívül ez az egyetlen konkrét hozomány, amit a vér szerinti szüleiktől kaptak, ettől nem foszthattuk meg őket. Más kérdés, hogy Dzseni életét nem könnyítette volna-e meg, ha egy telt házas gyerekprogram bemutatkozós pillanatában a sok divatos vagy történelmi magyar keresztnév mellett ő Laurát mond be a mikrofonba Dzsenifer helyett. Hátha akkor nem fagyott volna meg a kislány körül a budai nagypolgári levegő. És mert a név gazdája ugyan egy széllelbélelt ugrifüles, az ilyesmit azonban kétségkívül megérzi – sajnos biztosan el is raktározza.”
A képek illusztrációk
Időzített bomba
Talán csak véletlen, de egy hasonlóan indult történetben szintén a hiperaktivitás katalizálta a későbbi kálváriát. Icával nem most találkoztunk először: a megismerkedésünk apropója az volt, hogy miután minden lehetséges módszer csődöt mondott, kamasz fiát közös döntéssel benevezték egy három hónapos délkelet-ázsiai “élményterápiára”, amely talajvesztett fiatalokat hivatott kihúzni a gödörből (erről a 2013. júliusi lapszámunkban írtunk). Karcsi lehengerlően vagány, közvetlen, nagyszájú srác, aki a tavaly nyári, utazás előtti stábbeszélgetésen a keményebb kérdéseket flegma vállvonogatásokkal úszta meg, ám amint szétszéledt a közönség, egy elcsípett, félhangos mondatával gyakorlatilag azonnal leleplezte magát: “Anyu, elég lesz pár hónap, hogy megváltozzak?”
Karcsi alig egyéves volt, amikor Ica nem kis küzdelmek árán örökbe fogadta, és azóta is véd- és dacszövetségben élnek. Ha egy kapcsolatot a megpróbáltatások betonoznak be, hát nekik kettejüknek volt mibe beleerősödniük. Karcsi fejlettségben a kezdetektől megelőzte a kortársait, így már óvodába is idő előtt ment, de nehéz volt lekötni, mert minden feladatot azonnal elvégzett. Hamar kiderült, hogy kitűnni inkább átok, mint áldás: az óvónők ahelyett, hogy lefoglalták volna, a kirobbanó energiájú srácot gyorsan hiperaktívnak minősíttették, miközben rendszeresen a szekrény mögött altatták, hogy ne bontsa a rendet. A hiperaktivitást azóta több szakember is kétségbe vonta, az óvodavezetésnek – és a vélhetően túlterhelt óvónőknek – akkoriban azonban nem kellett több érv az eltanácsoláshoz.
A lavina ekkortájt indult: sorra jöttek az elutasítások minden reménybeli óvoda, majd később iskola részéről, így maradtak a speciális fejlesztő intézmények, vagyis Karcsinak végül lehetősége sem volt megkülönböztető címkéktől és skatulyáktól mentes helyen, a korának és a képességeinek megfelelő társaságban tanulnia. Az egyik suliban már az első perctől szerette volna belevetni magát a közösségbe, így maga állt ki az új osztály elé azzal, hogy ő bizony örökbe fogadott gyerek. A kinyilatkoztatás hősiességétől várt ünneplő elfogadás helyett az osztálytársak villámgyorsan kiközösítették, mint ahogy Icát is kinézte a szülői közösség. “Rákérdeztek, hogy Karcsi roma-e, mire visszafordíthatatlanná vált az a kényszerképzetük, hogy ebben a kölyökben bármilyen szörnyűség lakozhat, mert nem elég, hogy elhagyták, de azt ráadásul egy cigány asszony tette. És úgy tűnik, a cigány származást az örökbefogadott státusz csak súlyosbítja, mert neki kisebbségiként a többségi társadalomban kell megállnia a helyét, és mert ahelyett, hogy kíváncsiságot ébresztene, időzített bombaként tekintenek rá, hiszen ki tudja, milyen csomagot hoz a múltból.”
Önbeteljesítő vádak
Karcsi kilógott a sorból, bár így nem volt nehéz: esélye sem volt a beilleszkedésre. Amikor megcsúszott alatta a talaj, ötödikes volt: a gyerekcsínyek mellett egyik napról a másikra lopni kezdett, amit azonnal párhuzamba lehetett hozni a vérével. Pedig a kleptománia is olyan viselkedészavar, mint a hiperaktivitás, csakhogy előbbit nem siettek orvosilag diagnosztizálni, mert a megbélyegzés sokkal magától értetődőbb megoldásnak tűnt. Icáék közben sorra járták a nevelési tanácsadókat és gyerekpszichiátriákat, mert mind a mai napig Karcsi akar ebből a leginkább kijönni. Ica elmondása szerint a történetükben egy-két családi ház ára már rég benne van, de bíznak egymásban: az őrületnek egyszer véget kell érnie.
Srí Lanka óta reménykeltő csönd van, bár egy régi, verekedéses történet utórezgései éppen most kopogtattak vissza a múltból – jelenleg ezt kell túlélniük. Túlélni és bízni abban, hogy a múlt árnyai nem visszarántják Karcsit a lejtőn, hanem valamikor végre az életére vonatkozóan is azt érezheti majd, amit volt magyar bajnokként egy pár hete megrendezett kungfukupán érzett: hogy ezt a meccset csak azért is ő nyeri.
Visszakapott testvérek
Főnyereményérzésben él Melinda és András is azóta, hogy a lányaikat hazavitték egy gyermekotthonból: “Pontosan ilyen gyerekekről álmodtunk, mint Vivien és Evelin, örökbefogadásuk életünk legjobb döntése volt” – meséli Melinda, aki a férjével nem csupán otthont biztosított a két cigány származású kislánynak, de a kicsik így a testvérüket is visszakapták. A gyerekeket alig egy év különbséggel ugyanaz az asszony bízta a gondviselésre ugyanabban a kórházban, de a gyerekotthonok szabályai szerint az állami gondozásban élők nem tudhatnak arról, ha esetleg éppen a saját testvérükkel ebédelnek együtt a menzán, ugyanis előfordulhat, hogy egyiküket örökbe adják, míg a másikat nem – ez feldolgozhatatlan traumával járna. A lányokkal csak tizennyolc éves korukban tudatták volna, hogy összetartoznak, ha Melindáék nem vágják rá gondolkodás nélkül, hogy mindkettejüket magukhoz veszik.
Melindáékban az örökbefogadáson gondolkodva fel sem merült kizárni a lehetőségét annak, hogy cigány gyerekek kerülhessenek hozzájuk, ezzel gyakorlatilag kimondatlanul is aláírták, hogy biztosan romák legyenek – húsz várakozó szülőből tizenhat ugyanis nemmel válaszol a “kultúraközi” adoptációra. A lányok most másodikosok, és egy nemzetiségileg igencsak vegyes, Budapest környéki kisváros helyi intézményébe járnak, ahol hiába a multikulti, még a fehér bőrű kisebbségiek száján is gond nélkül kicsúszik, hogy “lassan többen lesznek itt a sötét bőrűek, mint mi magunk”. Ha pedig egyenesen a tanár száját hagyja el minősítésként az “ilyen a fajtája” kezdetű mondat, akkor Melindának nagyon eltökélt tudatosságra és önkontrollra van szüksége ahhoz, hogy háttérbe vezényelje szociális érzékenységét, és ne vegye fel a sértéseket. 
Néha elvicceli, néha pedig nagyon békésen annyit mond, hogy a fehér bőre ellenére bizony az ő ereiben is folyik némi cigány vér – merthogy a nagymama Lakatos névre hallgatott, ami a romák szerint perdöntő. De hiába a tények, ha ezt még Melinda saját nővére sem hajlandó elfogadni – ragaszkodjon csak a húga ehhez a tévképzethez, ő a maga részéről viszont köszöni szépen, de biztosan nem cigány.
Ugyanez Melinda férje, András családjában is sarkalatos kérdés: a boldogságtól ordítani akaró szülők azt remélték, hogy ha mások nem is, a közvetlen környezetük legalább teljes mellszélességgel mögöttük áll majd, őket nem kell meggyőzni, de az újdonsült nagynéni kapásból fél év türelmi időt kért, hogy feldolgozza ezt a traumát. A lányok apránként persze őt is levették a lábáról, de a kezdeti időszak megmutatta, milyen ingatag alapokon áll az elfogadás még családon belül is.
Kifordított harmónia
Ők négyen ettől viszont csak még inkább összekovácsolódtak, annál is inkább, mert a szülők megfogadták a gyermekotthon vezetőjének a tanácsát, miszerint az első fél évben jobb, ha látogatót sem fogadnak, mert a gyerekek fejében mást jelent a vendégség. “Míg nekünk a harmonikus családi otthon fogalmához szorosan hozzátartozik az is, hogy áthívjuk a barátainkat, addig azok számára, akik intézetből indultak, az ilyen átmenő forgalom csak a bizonytalanságot erősíti. Ők világéletükben csak azt látták addig, hogy az emberek felbukkannak, majd eltűnnek, és soha többet nem látják őket” – meséli Melinda, mint ahogy azt is, hogy mire később a vendégség tilalmát feloldották, ölbe venni akkor sem engedték a lányokat, hogy érezzék, anya és apa kizárólagos.
Ennek ellenére soha nem volt titok, hogy honnan jöttek – sem a származásuk, sem az örökbefogadás terén. “A cigányságról tényszerűen, természetesen beszélgetünk, dramatizálás vagy idealizálás nélkül, ugyanúgy, ahogy az érkezésükről. A gyerekek szeretnek meséket gyártani, rengetegszer elmondatják velünk, hogy hogy is találtunk rájuk, miközben a vér szerinti anyát hajlamosak lennének hol boszorkányos, hol tündéres történetek főszereplőjeként látni – ehelyett mi óvatosan ugyan, de lebontatjuk velük ezeket a hamis képeket, hogy a valóságot lássák már az első perctől. Azt a valóságot, amelyhez hozzátartozik az is, hogy őket a sors akaratára bízták, és amellyel mi lehetőséget kaptunk arra, hogy egy család legyünk.”
Mégiscsak tündérmese. A bőrszínükkel és az arcvonásaikkal a lányok kilógnak a sorból, pláne egy fehér bőrű anyuka mellett. Sokszor kíváncsian méregetik őket, majd jellemzően azt firtatják, vajon indonéz, maláj vagy egyéb különlegesség-e az apuka. A válasz hallatán tízből tízszer egy csapásra lelohad a mosoly a bámészkodók arcáról. Ja, hogy csak romák… Pedig milyen egzotikusnak tűntek.
