Eszter édesapja a kislány születése után nem sokkal elhagyta a családját. A mama igyekezett mindent megtenni a lányáért, de hamar kiderült, hogy inkább ő az, aki támaszra szorul.
“Anyu mindig nagyon infantilis volt, úgy viselkedett, akár egy gyerek. Engem viszont folyton koraérettnek tituláltak, de akkor ebből annyit észleltem, hogy nehezen tudtam beilleszkedni a kortársaim közé. Arra, hogy nem volt igazi gyerekkorom, akkor jöttem rá, amikor a felnőttszerepeim megélésével adódtak problémáim. Fiatalon mentem férjhez, de mivel rengeteg hiány maradt bennem, azt éreztem, nem tudok családot alapítani, igazán nő lenni a kapcsolatomban, inkább visszavágytam a gyerekszerepbe. A biztonságérzet hiánya is végigkísérte az életemet, hiszen sosem bízhattam magam egy magabiztos felnőttre, inkább nekem kellett anyukámra és magamra vigyáznom, ami eleve kudarcra ítélt vállalkozás volt. A párkapcsolataimban is mindig jellemző volt a másik megmentésére irányuló vágyam.”
Eszter – sok, egykor parentifikált, azaz szülőszerepbe kényszerült gyermekhez hasonlóan – segítő pályára lépett, jelenleg pszichológusnak tanul.
A szeretetnek ára van?
A gyereknek joga van ahhoz, hogy gyerek lehessen. De vajon mit tehet, ha megfosztják ettől a jogától?
“Azzal, hogy kis felnőttként kezelik, túlterhelődik, miközben identitása részévé válik, hogy másoknak segítsen – magyarázza Geist Klára családterapeuta. – Számára a szeretett személlyel való kapcsolatot az jelenti, hogy teljesít felé, kiszolgálja az igényeit, hiszen azt tapasztalta, hogy csak akkor szeretik, ha másokat támogat. Nem tudja elhinni, hogy önmagáért is szerethető, hiszen nincs erről tapasztalata. Saját igényeinek megfogalmazása is nehezére esik, mert mindig háttérbe szorította önmagát.
Ő az, akinek mindenki kiönti a szívét, sokszor nincs is saját élete. Felnőttként gyakran támogatásra szoruló párt választ, vagy szélsőségesen alkalmazkodik, egyszersmind állandósítja a kiskorában kialakult érzelmi hiányt. Korán belemenekülhet egy házasságba, vagy éppen az ellenkezője történik: kapcsolatkerülővé válik, mert úgy érzi, hogy viszonyaiban nem lehet önmaga. Attól is félhet, hogy nem tud megfelelni a párja igényeinek, ami a kiskori bűntudatból ered, hiszen a szülőszerepbe kényszerült gyermeket az az érzés kíséri, hogy »nem elég jó«. Előfordul, hogy a párjától várja, korrigálja a korábbi hiányait, és kitöltse az űrt – ennek érdekében követelőző kisgyermekként viselkedhet. Jellemző még, hogy egyáltalán nem, vagy csak későn vállal gyereket, hiszen azt tapasztalta, hogy nem jó kicsinek lenni.
Sokszor azért nem alapít családot, mert beleragad a szülővel való támogató kapcsolatba, és igazán soha nem válik le róla. Tulajdonképpen a papája vagy a mamája lesz a gyermeke.”
Sosemvolt példaképek
A szülői szerepbe kényszerülő gyereknek olyan dolgokért kell felelősséget vállalnia, amelyeket nem ő választott. Vagy a háztartásból, testvérei neveléséből kell alaposan kivennie a részét, vagy a szülő érzelmi igényeinek kielégítése lesz a feladata. Különösen veszélyeztetettek azok a gyerekek, akik egyszülős családban nevelkednek, szüleik betegek vagy függősséggel küzdenek, esetleg maguk is korán szülőszerepbe kényszerültek, ezért úgy gondolják, itt az ideje, hogy végre őket is kiszolgálja valaki. Előfordul, hogy a szülők csatáiban egyfajta békéltetőszerepbe sodródnak a kicsik, ez mindig maradandó nyomokat hagy az érzelmi fejlődésükben. Ha valaki nem viselkedik felelős felnőttként a gyerekeivel, megfosztja őket a pozitív példaképtől, amelynek híján könnyű a szerepzavarig sodródni.
“A családomban mindig csak azt láttam, hogyan kell a nehézségek terhe alatt összetörni. Hiába tanultam, sportoltam kiválóan, a szüleim csak a kudarcot élték meg hangsúlyosan – meséli Edina. – Apám folyton betegeskedett, anyám az alkoholizmusba menekült, és míg ők nyalogatták a sebeiket, nekem erősnek kellett maradnom, és alaposan kivenni a részemet a húgom neveléséből. Úgy érzem, a gyerekkorom következménye az önbizalomhiányom, ami nagyon megnehezíti az életem. A szakmámban sikeres voltam, de a gyerekek születése óta nem dolgozom. A férjem most azt szeretné, ha feladnám a karrieremet a családért.“
A kis Edina úgy érezte, “hibátlanul” kell viselkednie ahhoz, hogy a szülei elfogadják, ám ez a maximalizmus önbizalmi válsághoz vezetett. “A szülőszerepbe kényszerült gyerek attól fél, hogy nem méltó a szeretetre. Ugyanakkor dühös a szüleire, és ez a düh indítja arra, hogy erőn felül teljesítsen. Látszólag mintagyerek, a felszín alatt azonban magányos, depresszióra hajlamos lehet. Komoly érzelmi hiánnyal és megfelelési kényszerrel küzd. Ha Edina úgy dönt, hogy feladja a karrierjét, a régi mintába lép, vagyis az önfeláldozást választja. Tisztába kell kerülnie a saját igényeivel ahhoz, hogy tovább tudjon lépni” – fűzi hozzá a családterapeuta.
A szülő ne a gyereket terhelje!
Amikor a szülő saját feladatait a gyerekre kényszeríti – mert minden energiáját a párkapcsolata megmentésére vagy a saját érzelmi és fizikai talpon maradására fordítja –, a kicsi igényeire, érzéseire senki nem figyel. Az összekuszálódott szálak kibogozása fontos része a családok segítésének, a családterápiának. Bár általában nem emiatt folyamodnak segítségért az
érintettek, gyakran a parentifikáció is szerepet játszik a nehézségek kialakulásában.
Szakértőnk, Klára egy húszéves lány “kiszabadításáról” mesél, akinek látszólag jól működött a családja, ám a terápia során sok mindenre fény derült.
“Többek között arra is, hogy az édesapja depressziós és potenciazavarokkal küzd. Az édesanyja elmagányosodott és szorongott a férje betegségétől, nagylányától pedig azt várta, hogy barátnőként nyújtson számára lelki támogatást. Eközben rombolta a gyerek kapcsolatait, senki sem volt jó neki. A szülők viszonya a terápia során erősödött, a férj felelősséget vállalt önmagáért, az anya a barátnőit kezdte mozgósítani lelki támaszként. Megértették, hogy nem a nagylányuk felelőssége az ő jóllétük, akinek ezután sikerült elköltöznie otthonról, megvalósult a leválás, és új ciklusba lépett a család. A terápiás munka során oldani kell a bűntudatot, segíteni a körülmények megértését, a családi szerepek újrafelosztását, mint ahogy azt is, hogy kimondják: milyen feladatokat akar és képes elvállalni a gyerek.
A szülőkben fontos tudatosítani, hogy nem a lányuk/fiuk felel a jóllétükért, mint ahogy azt is, hogy korához illő élet jár neki – sporttal, szórakozással, barátokkal. Lényeges ezenkívül annak feltárása, milyen segítségekre számíthatnak még a felnőttek, hogy a jövőben ne a gyereket terheljék. Ugyanakkor a szerepek átrendeződésének a legtöbb esetben megvan a jó oldala is, hiszen a család túlélőképességének garanciája lehet. A gyerek megtanul megküzdeni a krízissel és felelősséget vállalni, ami segíti abban, hogy felnőttként se csússzon ki a lába alól a talaj.”
| Hogyan enyhítsük szülőként a parentifikált gyerek terhét? Szakértőnk tanácsai: • Beszéljünk nyíltan a gyerekkel a megváltozott körülményekről, az új feladatkörökről – például hogy többször kell besegítenie otthon. • Jó, ha ő választhatja meg, mit vállal. • Engedjük, hogy a kortársak között is élje az életét, hagyjunk neki erre elég időt. • Tudatosítsuk, hogy a felnőtt felelősségi kör a miénk. • Dicsérjük sokat, hogy növeljük az önbizalmát! • Akkor is mutassuk ki szeretetünket, ha nem teljesít feladatot. • Biztosítsuk arról, hogy megállunk a lábunkon, nem kell minket “őrizni” – ezzel is elejét véve a bűntudatkeltésnek. • Ne a gyerekkel osszuk meg érzelmi problémáinkat, hanem a felnőttek között keressünk erre megfelelő hallgatóságot. |
Cikkünk az ötödik születésnapját ünneplő Nők Lapja Psziché legfrissebb számában jelent meg.
A tartalomból:
- Bemutatkozik a szerkesztőség
- Válogatás az elmúlt 5 évből
- Miért lép félre a férfi?
- Társkeresés Csernus Imrével
- Tényleg vannak “verekedős” gének?
- “A családunkban mindenki egyformán fontos” – Interjú Epres Pannival és Benedek Tiborral
- Hogyan szeresselek? – Kipróbáltuk a szeretetnyelv-tréninget
- Ki hallgatja meg a gyereket?
